A hundog

Mayer Balázs barátom tegnap feltett egy képet egy elég csinos kuvasz lánykáról. "Gyönyörű, ádáz nagy kuvasz... a világ legszebb kutyafajtája... és 100% magyar", írta fölé. "Egyiket sem mondanám róla. De ez a darab tényleg szép" - voltam bátor kommentelni. (A 100 % magyarhoz még lesz némi hozzáfűznivalóm, képben is, szövegben is.) Aztán elkezdtünk egy egyenlőtlen disputát a kuvaszról, amihez hozzászólt egy kuvasztulajdonos lányka is. Nem annyira lányka, harmincöt lehet, kikövetkeztetve abból, hogy húsz éve, tizenöt éves korában kapta első kutyáját. A fő besértődés az idegrendszer volt, illetve, hogy meg találtam kérdőjelezni a kuvasz ősiségét. "Honfoglaláskori leletek bizonyítják, hogy a kuvasz már akkor is a magyarok TÁRSA volt", írja a hölgy. Egy másik úriember rögtön rátromfolt: "Kedves Péter! Én fejet hajtok az ön tudományos munkásságának, de az írásából az jön le számomra, mint ami a közhiedelemben elterjed sok sok emberi butaság. Amennyiben ért a kutyákhoz és a leírtak alapján erre látok kis esélyt pontosan tisztában kell vele lennie, hogy ez a fajta kutyát ki és mire használta. Nem nagyon találkoztam vele falun kukorica és répaőrzés közben. Ha nem haragszik az írását megmutatnám a MKFE vezetőinek és véleményt kérek, mert ezek szerint nem kuvaszunk van hanem macskánk." 
Ugyanaz az érzés kezdett elfogni, mint először a kokárdával, később a magyar trikolórral, még később már mindennel kapcsolatban, ami magyar, amit addig szerettem, és amire ráült egy hozzá nem értő, outsider, elfogult, borgőzös nacionalizmus. Nem, nem. Sem a kutyákat, sem a magyar népzenét nem szeretném megutálni. Nem szeretném ehhez kapcsolni. Éppen elég volt a kokárda, Árpád-sáv és turul.

Nos. A két hozzászólásra csak annyiban reflektálnék, hogy engem nem hatnak meg sem a szent tehenek, már csak azért sem, mert ilyeneket Indián kívül nem ismerek, és nem hat meg a tekintélyekre való hivatkozás sem. A kutyakalauzokból kiollózott hivatkozás, vagy "szakemberekre" apelláló tekintélytisztelet sem. Éppen elég jól ismerem a kinológusokat. El is lehetne intézni ezzel az egészet. De azért nem akarom, mert jelenség. Kutyákról (is) fogunk beszélni, de (elsősorban) nem kutyákról lesz szó. Szemléletről. Egy ostoba, szűklátókörű, és velejéig káros szemléletről.

Hogy kinek mi tetszik a világon a legjobban, szíve joga. Nekem nem a kuvasz, és nem csak azért, mert egy hasonló fajtát (is) tenyésztettem, a pireneusi hegyikutyát. De elismerem, ha egy kutya szép, lásd fent, akkor is, ha nem a kedvencem. Ez a kutyácska számomra nem nagy, mert nekem nagyobbak voltak, de ez is mellékes. Viszont mélységesen irritált világ életemben, ha valaki úgy volt elfogult, mintha "objektív" volna. Ami egyébként is lehetetlenség. Ha úgy csinált, mintha nem azt látná, amit lát. Ha például egy anyuka azt mondja a gyermekéről, hogy "SZÁMOMRA ő a világon a legszebb" (én ezt se mondanám, legfeljebb azt, hogy "legkedvesebb", de ez is egyéni szociális probléma), semmi bajom nem lenne vele. De ha elhagyná a "számomra" szót, már zavarna. Talán szólnék is érte, ha olyan hangulatomban vagyok, és nekem címezi. 
Tehát a kuvasz NEM a világ legszebb kutyafajtája. Egyeseknek lehet, de az egyesek nem mindenki. És a "magyar" egyesek végképp nem mindenkik. Márpedig ugyanez jön le tőlük, bármiről beszélnek, nyelvtől a vallásig. E-e-e, ez a világ közepe. Megkérdeztem ma valakit, hogy mit gondol, mi a Világegyetem tágulásának a középpontja? Honnét tágul? A Földtől, feleltem, amikor nem tudta. És, kérdeztem tovább, ha a Marson tudakolnám ugyanezt, akkor honnét? A Marstól? - kérdezte bizonytalanul. Bizony, a Marstól, válaszoltam. Ez speciel Einstein, de egyébként és elviekben...mindig az a világ közepe, amihez kötődünk. Annak, aki kötődik. "Drága föld, szülőhazámnak földje, / drágakőnél drágább kincset ád, / nincs a földön gazdagabb, szebb ország..." Neked, kedves honpolgár-hazafi. Egy másik honpolgár-hazafinak ugyanez a véleménye... az övéről. És egyikkel sincs semmi baj, ameddig a "számomra" hozzátétetik.

Most jön az örök adu-ász, az ősiség. Kérem szépen. Hogy egy akármilyen sírban talált nagy termetű eb csontváza mi volt, legfeljebb Merlin tudná megmondani, ő is csak akkor, amikor az időben visszafele élve eljut odáig. Bármi lehetett. Komondor is, kuvasz is, csuvas is, polski ovcarek podhalanski (lengyel hegyipásztor) is, maremma (abruzzói juhászkutya) is, de legfőképp és teljesen biztosan vegyes felvágott. Azon egyszerű oknál fogva, hogy kutyafajták azóta léteznek, amióta standard létezik, vagyis amióta LEÍRTÁK őket. Egyedi hasonlóságot mutató populációk persze mindig voltak, mert a használat hasonló követelményeket támasztott, de ezek nem voltak kutyafajták, csak hasonló egyedekből álló populációk. Nekem két komondorom volt: egy "szabályos" fehér és egy FEKETE. Belekevertek valamit, bólogat értően az Olvasó, és hát persze, bár ezt a tenyésztője - Magyarország akkor legnevesebb tenyésztője - nem ismerte be. Kevésbé volt komondor, mint fehér kollégája? Francokat. Kizárólag abból a szempontból volt kevésbé komondor, hogy a komondor standardja kizár a fehéren kívül minden más színt. Miként a kuvaszé is. De mióta van egyáltalán standardja például - ha már vele kezdtük - a kuvasznak? Meg fog lepődni a kedves Olvasó: 1905-ben írta le ELŐSZÖR Buzzi Géza. Utána dr. Raitsits Emil következett, a magyar kutyafajták igazi szakértője és szerelmese, az 1920-as (!!) években. Majd a fajta standardját 1935-ben (!!!) Abonyi Lajos, Anghi Csaba és Müller (Márki) Iván dolgozták át nagyjából mai formájára. Az a bizonyos kutyacsontváz 1978-ban került elő Fenékpusztán. Matolcsy János, az ásatás irányítója annak alapján vélte felfedezni a kuvasz ŐST, hogy a csontozat morfológiai jellemzői HASONLÓAK voltak a mai kuvaszéhoz. Meg annyi más kutyáéhoz, de ezt már én teszem hozzá. 
Raitsits doktorról még érdemes valamit megjegyezni. Ő mondta ki először, mégpedig 1924-ben (!), hogy A KOMONDOR NEM KUVASZ. Még én magam is láttam olyan kutyáról századfordulós fényképet, amely elöl kuvaszra, hátulról komondorra hasonlított. A fehér színre vonatkozólag - ez ugyan a komondorra vonatkozik, de áll a kuvaszra is - pedig legyen szabad Apáczai Csere János 1653-as Magyar Encyklopaedia-ját idéznem: "A komondor az a jó, a'melly öreg, nagyon és hangosan ugat, egy szőrű, tudniillik VAGY FEJÉR, FEKETE, VAGY KÉK és tsillámló szemű, széles és borzas mellyű." És ez csak a kiindulás. A későbbi bekeverésekről ne is ejtünk szót. A rövid szőrű magyar vizsla például "tartalmaz" angol vizslákat, német vizslákat, kopókat, és még egy csomó felderíthetetlen őst. Hogy úgy néz ki, ahogy most látjuk, az jórészt AZ UTÓBBI SZÁZ ÉVNEK köszönhető. Ennyit az ősiségről. De hasonlót lehet elmondani más "ősi" magyar állatkákról is, a mangalicától a szürkemarháig. Biztos vannak, akik a gyöngytyúkot (gyöngyöst) is ide sorolják, mint a Fashion Street vendéglátósai a tócsnit (tótlángost) a 100 % hungarikumok közé.

A "kuvasz" szó olyasmit jelentett régebben - az irodalomban most is -, mint mondjuk a "véreb". Nem egy fajtát, hanem egy bizonyos típust. Nagy falusi kutyát. Slussz. Kapcsoltak hozzá is legendákat, például erdélyi udvarházak pávákkal való közös őrzéséről, ahogy a komondor-puli pároshoz is. De sem kuvasz, sem komondor, sem puli nem volt a mai értelemben. Mondhatjuk, de nem volt. VALAMI persze létezett. Nevet is adtak neki: magyar bundasch. Így. Nagyobb változata lehetett az előbbi kettő közül ez vagy az, kisebbik a puli. A közepes méretű puli a rendőrpuli, ilyennel én is találkoztam a balatonőszödi tanító udvarán. A kicsi meg valami terelő kutyaféle, bár már az én gyerekkoromban is mudit vagy pumit, de inkább mudit használtak erre a célra, csak a mudi akkor még nem volt standardizált kutyafajta, mindössze egy pásztorkeverék. Még a puli színe is sokáig vita tárgyát képezte. Kezdetben azt mondták, fehér, aztán azt, hogy fekete, később lett még szürke, fakó, maszkos fakó is. A nagy pásztorkutyák színe meg azért lett fehér, mert úgy vélték, a pásztor ezt szerette jobban, hogy meg tudja különböztetni éjszaka a farkastól. A szerb, orosz vagy grúz pásztor agya valószínűleg más srófra járt.

Magyarország pár száz éve átjáróház. Minden katonaságnak első dolga a házőrzők lelövöldözése. Ez mentette meg a KONDAŐRZŐ komondort (úgy-ahogy), és ez volt a kuvasz végzete. Mindig nagyon kevésből kellett a fajtát reprodukálni, és ez bizony meg is látszik rajta. Többek között sok egyed idegrendszerén, különösen idősebb korban. De meglátszik a erdélyi kopón is, amelyet a a románok majdnem teljesen kiirtottak. Két példányt sikerült kicsempészni, és a budapesti Állatkertben továbbtenyészteni (ez volt az ún. Állatkerti tenyészet). El lehet képzelni, mekkora a beltenyésztettsége.

Szóval hagyjuk lógva ezeket a szegény jószágokat. Lengessük az Árpád-sávos zászlót, csókolgassuk a turul csőrét, ezeknek már úgyis mindegy, de hagyjuk meg a hundogot egyszerűen kutyának. És higgyük el, semmit nem vesz

el az értékéből, ha nem ezer éves. Amiként a miénkből sem, ha annyi közünk van Attilához (mára már Árpádhoz is), mint csősznek a misemondáshoz.

2015. 11. 06.