Központi Okmányiroda, Visegrádi u. 110. Mandula lányom útleveléhez kellettem. Mivel mindenhova gyalog megyek, ide is úgy mentem. Már a Népfürdő utcától nem lehet eltéveszteni az irányt. Középkorú úr gyalogol, orra alatt válogatott szitkokat mormolva, hóna alatt két rendszámtáblával. Előtte egy fiatalabb, a változatosság kedvéért ő már csak egy rendszámtáblát visz. Megkaptam a sorszámom, majd azon frissiben felhívtam Mandula anyukáját: "Ugye, nem vagy pánikbeteg? És ugye, fajgyűlölő sem vagy?" Déli tizenkettő volt.
Akkora a tömeg, mint a hetesen csúcsforgalomban. És nem akar kisebb lenni. A bejárati ajtó mellett, senkire ügyet nem vetve fiatal pár csókolódzik. Fehér medveöltönyös (melegítőruhás), hordóhasú cigány ember próbál tőlük beljebb nyomakodni, kevés sikerrel. Lemondóan legyint, megigazítja nyakán a fukszokat, előreinti a sameszát, és visszaül az X 6-osba.
Az előtérben esernyős öregúr. Bár az "úr" kicsit talán túlzó kifejezés, legutoljára hasonló fazont huszonhét éve a Tolnai Lajos utcai BRFK fogdában láttam, magam mellett a priccsen. Első blikkre vagy uzsorás, vagy orgazda - régen műszaki bizományik környékén volt sok ebből a típusból -, esetleg lakásüzér. Két vörös fejű, borostás strómant igazgat: "odamentek az ablakhoz, kaptok egy csekket, azt idehozzátok nekem, aztán a következő híváskor megint vissza az ablakhoz". Az öregúr nem sokáig bírja bent a tömeget, ötpercenként kiszaladgál, majd vissza. Addig a strómanok különféle alkoholtípusokról társalognak, és arról, mit akart egyiküktől tegnap a nyomozó.
Kreol bőrű, brillantinos fekete hajú, bőrkabátos fiatalember lép ki az ajtón, és távolodik a sok időt tengeren töltők mozgásával a Váci út felé. Mögötte lemaradva szintén kreol bőrű, ám szőke hajú fiatal lány igyekszik lépést tartani vele - de soha nem annyira, hogy mellé érjen -, miniszoknyában, fölül csipkés harisnyában, tűsarkú cipőben.
Molett hölgy érkezik, az iszlám előírásainak megfelelő fejkendővel (hajtincs nem lóghat ki) és letakart gyerekkocsival. Betolja a kocsit a hivatalba, majd át a tömegen. Megszerzi a szükséges űrlapot, gondosan elhelyezi a csomagon, amiben vélhetőleg a kis Ahmed, Juszuf vagy Seherezádé tartózkodik, majd a tömegen visszafelé még egyszer átgázolva távozik.
Kompakt, elegáns úrinő, illatfelhőben. A sorszámkiadó automatát egyetlen megvető pillantásra se méltatja, egyenesen a három recepciós egyikéhez siet. A fülébe súg valamit, az azonnal felugrik, eltűnik a tömegben, majd visszajön, mond valamit a hölgynek, mire az is eltűnik a tömegben. "Egy angyal vagy" - simítja meg a recepciós arcát pár perccel később. "Egy igazi angyal" - és kisurran a kora tavaszi napfénybe.
Mandula is unja már, én különösen, ezért az anyukát otthagyva elmegyünk valami innivalót venni. Biztos, ami biztos, két sorszámot is húztam, most mindkettő az anyukánál, aki nem bírja a gyűrődést. Percenként hívogat minket, hogy most jelent meg a hatszázhatvanas - a mienk a hatszázhatvankettes és hatvanötös volt - siessetek már, most meg a hatszázhetvenes, hol vagytok. Ha legközelebb hív, mondtam Mandulának, mondd azt, hogy kiültünk kicsit a Duna-partra napozni, etetjük a hattyúkat, és lapos köveket kacsáztatunk közben. Fél kettőkor behívnak, de ez csak a fényképezés, hűt le az előadó. Utána kapunk egy csekket, ezzel el kell menni a legközelebbi postára - bal kéz felé a második ház -, befizetni, majd vissza. Sorállás ismét, de már csak fél óra, és szabadok vagyunk.
Egy élmény volt, hölgyeim és uraim. Egy élmény.
2013. 03. 04.