1985, a Pázmány Péterről elnevezett katolikus Hittudományi Akadémia az akkori Eötvös, ma Papnövelde utcában, éppen szemben az Apáczaival, ahová általánosba (akkor még volt) és gimnáziumba is jártam, ráadásul végig B osztályba. Metafizika óra Bolberitz Pállal. Ő temette később Antall Józsefet, de az utolsó kenetet is ő adta fel neki. Mit kerestem én, reformátusnak keresztelt létemre nappali tagozatosként ott? Ráadásul úgy, hogy közben jártam a református teológiára levelező tagozatra (ezt kivételesen el is végeztem), de bejártam a Rabbiképzőre Scheiber Sándorhoz, pünkösdistákhoz, metodistákhoz, és már egy éve hallgattam dr. László Andrást, aki akkor lámai rangban a Lama Angarika Govinda alapította Arya Maitreja Mandala rendhez tartozó Buddhista Misszió rendi titkára volt. Hogy mit kerestem ezeken a helyeken, azt nagyjából úgy lehet összefoglalni röviden, hogy "hallgattassék meg a másik fél is". Nade hogy kerültem egyáltalán a vallás(ok) közelébe? És miként járhattam egyszerre két olyan keresztény felekezet teológiájára, akik egymással legfeljebb látszólag vannak jó barátságban? Utóbbi kérdésre az elméleti választ épp Bolberitz adta meg, miután a gyakorlatot már régen magamévá tettem (sőt teszem). Az egyházi doktorátusokról esett szó, és arról, hogy a reformátusok, rendes, felsőbbségtisztelő emberek lévén (a református egyház írta alá LEGELŐSZÖR a teljes behódolást jelentő egyezményt a szocialista állammal), megkérdezték az ötvenes években az Egyházügyi Hivatalt, adhatnak-e ki doktorátust, mire természetesen megkapták a választ: nem. A katolikusok semmit nem kérdeztek, csak adtak, és amikor már hivatalosan is lehetett, ezeket az állam utólag elismerte. "Nos, mi ebből a tanulság?" - nézett ránk Bolberitz. "Az, kérem, hogy AKI SOKAT KÉRDEZ, ANNAK SOKAT VÁLASZOLNAK."
Hát nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy lehet-e, különösen a reformátusokat nem. Akikről épp a teológia professzorai mondták, hogy mára sokkal kevésbé protestánsok, mint a katolikusok. Igaz, akkor még jelentett valamit az a kifejezés, hogy "hitvalló egyház". Mondtak a református professzorok azonban még valamit. Azt, hogy eszünkbe ne jusson vitába szállni egy katolikus pappal. De - ezt már én teszem hozzá - egy külföldi, mondjuk holland vagy svájci reformátussal lelkésszel sem lett volna célszerű Amikor 1983-ban Kampenben, Hollandiában meglátogattam az ottani teológiát, és elmondtam, én is hasonló intézménybe járok Magyarországon, helyeslően bólogattak. Igen, igen, mondták, ha elvégzem, az nagyon jó előkészítés a hollandiai felvételihez. Na jó, ez AKKOR volt, a mostani állapotokat nem ismerem. Meg mit érdekelt engem, amikor közvetlenül hallgathattam egy olyan intézmény tanárait, ahol például a görögóra így nézett ki: az első órán felírták a táblára a görög ábécét. Elmondták, ezt és ezt hogyan kell kiejteni, majd kiosztottak egy-egy görög Újszövetséget: tessék olvasni. A következő órán felírták a görög nyelvtan egyik felét, majd a másikat. Év végéig gyakoroltunk, majd a vizsga úgy nézett ki - kicsit sarkítva -, hogy a fülnek alig észrevehető, kiejtésbeli hibák a ketteshez voltak elegendőek. Egy évig oktattak görögöt és latint (a református teológián, lévén utóbbi katolikus egyházi nyelv, latin nincs), következő évben hébert. Az ember levizsgázik, és többet nincs se görög, se latin, se héber. Feladnak viszont mondjuk egy olyan könyvet filozófiából, ami csak görögül olvasható, és ebből kell magyarul levizsgázni. A református teológián volt olyan tantárgy, hogy "bibliaismeret". A katolikuson nem volt. Ott abból indultak ki, hogy aki oda jelentkezett, már eleve ismeri a Bibliát. És így is kezelték a hallgatókat. A Rabbiképző megint kicsit más volt. Egy odajáró barátnőm mesélte - akkor ő volt az egyetlen lánynövendék a neológ rabbiképzőben, a József krt. 27-ben, később átment a Bölcsészkarra művészettörténész szakra -, hogy a professzor - az akkor még élő Scheiber - néha PÉNZJUTALMAT tűzött ki, ha valaki megfejtett egy különösen talányos szöveget. Általában nem kellett aggódnia a kifizetésért. Scheiberről különben még annyit, hogy én élete végéig nem tudtam eldönteni - most sem tudom -, hányadán állt Istennel (hogy hitt-e benne, azt már felvetni se merem). A Messiáskérdést viszont elég frappánsan megoldotta. Ézsaiás (református név), vagy Izajás (katolikus), avagy Jesája (héber) a 65:25-ben megjövendölte, hogy amikor a Messiás eljön, "a farkas a báránnyal együtt legel". Tessenek körülnézni, mondta. Együtt legel? Nem legel együtt. Van erről a kérdésről értelme vitatkozni?
De mintha nem válaszoltam volna arra a kérdésre, hogy mit kerestem én e helyeken. Most lehetnék baromi nagyképű, és mondhatnám azt, hogy a teológia az egyetlen olyan "tudomány" (nem tudomány, mert a tudomány csak konkrétumokkal foglalkozik, ha olyanra vagyunk kíváncsiak, ami valóban tudomány, és közel áll hozzá, az a vallástörténet), amely az ember teljes egzisztenciális mibenlétét felölelő összes kérdéssel a maga komplexitásában foglalkozik. Lehetnék hős (ebben az országban mindenki hős, UTÓLAG, ahogy - ismét Scheiber - a próféták kitűnően megjövendöltek mindent, AMI MÁR MEGTÖRTÉNT), és akkor azt mondanám, hogy az ellenállásnak ezt a formáját választottam. És mondhatnék igazat, úgyhogy megint ez a vége. Az igazság az, hogy 1983-ra már az összes volt osztálytársam tele volt mindenféle pecsétes papírokkal, amik nekem még nem voltak. Ilyen-olyan diplomákkal, szakvizsgákkal, énnekem meg még bérletem se volt. Ez lett az első papír, amit beszereztem: ott volt rajta a pecsét is, szép, háromszög alakú. Utána következett a jogosítványom visszaszerzése (első önálló utamon elvették), de ha már, akkor legyen az is telepecsételve: A (mindenféle motorkerékpár), B (személygépkocsi), C (tehergépkocsi), E (tehergépkocsi és nehéz pótkocsi, például kamion), plusz gépkezelői vizsga, azaz hivatásos jogosítvány, természetesen pályaalkalmasságival (újabb pecsét). A felsőoktatási intézmény kiválasztása már nehezebb dió volt. Egész családom orvos, szinte biztosan jó orvos lennék, de akkor lusta voltam hozzá. Bölcsészt épp eleget ismertem (a lányokat egészen közelről), hogy fordítva vakarjam meg a fejemet, azt egyetem nélkül is tudtam. Műszaki embernek egy luk van, a többi az furat, ezen kívül semmi kedvem nem volt táncházakban lazaságot mímelni és szőttes oldalzsákkal közlekedő tanítónőkkel flörtölni. A jogi egyetem lényegét a jogi kar vécéjének falán valaki remekül összefoglalta: mi a jog? Jog arra, hogy öt évig kúrj és igyál. Hát, maradt a teológia. Azzal a könnyebbséggel, hogy akkor felvételi sem volt (volt helyette az első év végén a minősítő vizsga), és azzal, hogy azért azok a sznob illetve hősi válaszok is igazak valahol, amiket fentebb leírtam. És távolról sem bántam meg, hogy így történt. Hogy stílusos legyek, nevezzük Isten ujjának. Arra a kérdésre viszont, hogy akkor milyen vallásúnak tartom magam, most se tudok mást mondani, mint azt, hogy: egyéb. Már akkor az volt az érzésem, hogy egy lutheránus volt, Luther, egy kálvinista, Kálvin, egy mózeshitű, ahogy a régi magyar a zsidókat nevezi, Mózes, és egy mohamedán, Mohamed. Nem csak én tudom ezeket, persze, ezért evangélikus a lutheránus, református a kálvinista, zsidó a zsidó, muzulmán a mohamedán. Nekem megteszi az "egyéb" is.
Látjátok, teljesen másról akartam írni ma. Aztán ez lett belőle. És ma már ez is marad.
2012.11.09.