Aki rövidet akar, már ne is folytassa az olvasást, mert ez hosszú lesz. A végével - mi mással - kezdem: egy naplóbejegyzést fogok bemásolni. De kivételesen azt is leírom, hogy jutottam erre a gondolatra.
Elkezdtem a youtube-on cigány népzenét hallgatni. Leginkább Kaly Jagot és Andro Dromot, mert ezeket szeretem legjobban. Olyanok, mint magyar népzenében mondjuk a Muzsikás. Közben eszembe jutott Balogh Béla - 38 éves korában, 1996-ban halt meg, a valaha élt legtehetségesebb cigány néptáncművészek egyike volt, én is ismertem -, aztán a vele egyazon évben született Savanyú, azaz Bakonyi Ernő, aki viszont a valaha élt legtehetségesebb magyar néptáncművészek egyike volt, táncoktatás közben halt meg idén áprilisban, a színpadon, őt is ismertem még mint a Bartók Táncegyüttes tagját, a nyolcvanas évek elejétől. Innét - már szégyellem leírni, de még őt is ismerem - Kallós Zoli bácsi, néprajz és népzenekutató Erdélyből, róla pedig a magyar népzene és népköltészet.
Néha megragadnak bennem mondatok. Ilyen megragadott mondat volt az, amit pár éve az egyik könyvhéten, a Vörösmarty téren népzenei CD-ket is áruló házikónál hallottam az eladótól, miközben - az én fülemnek - valami elképesztően szép dallam szólt a hangszóróból: "Én mondom, uram, nincsen annak szíve, aki ezt nem szereti. Nincsen annak szíve."
A nép művészetéből, legyen az zene, költészet, mese, kézimunka, bármi - rengeteg mindent lehet tanulni. A legfontosabb három ezekből: édes-bús nosztalgiával visszaemlékezhetünk arra, milyen volt a természetes gondolkodás, amit legutoljára iskolás korunk előtt mondhattunk egyre csökkenő mértékben a magunkénak, felvillanhatnak olyan, a mai világból rég hiányzó, és ezen kívül leginkább antikváriumokban illetve múzeumokban fellelhető tartalmak, amelyeket - valószínűleg csak többé-kevésbé tudatosan - a nép konzervált, végül megérezhetünk valamit a "nép" lelkéből. Itt vághat igazán mellbe - megint eszembe jutnak a mai idők -, mekkora különbség van aközött, és a szocialista műparaszt, vagy a katonadalokon csápoló, zsidózó, cigányozó, vitézavató, zászlók alatt menetelő műmagyar között. És hogy ha ez igaz, akkor talán - Sándor György után szabadon - tényleg pislákol valami, ugyan torzító lencséken és prizmákon átszűrődő, halvány, de mégis: reménysugár.
Az elsőt nem kell nagyon részletezni. "Aki mindent möglát, mind fúr az oldali" - tartja a közmondás. És a vége könnyen az lesz, amit egy matematikus volt gimnáziumi osztálytársamról mondott egy másik osztálytársam: ez az ember olyan, mint akinek a fejében rengeteg képlet nyüzsög, de mindegyikben van egy pici hiba.
A másodikról majd a végén. A harmadik tanulnivaló, a néplélek, legegyszerűbb és legmarkánsabb kifejeződése a zene és főképpen a TÁNC. Egykutya, mondja egy laikus, amikor meglát egy magyar cigányembert és egy magyar nem cigányembert néptáncolni. Hasonló lépések, csizmaütögetés, lábmozdulatok.
Pedig a cigány, ha egyszer rááll az ember szeme, sokkal lágyabb, "alkalmazkodóbb", akár azt is lehet mondani rá, hogy sokkal kevésbé heroikus. A magyarban ott van mindaz, ami az eke szarva mellől és az összes, jellemével ellentétes olyan cselekedetből kimaradt, amire az utóbbi ezeregyszáz év kényszeítette. Tulajdonképpen minden, ami azokból az emberekből is, akik ma a magyarságukkal kérkednek, hiányzik, és akik voltaképpen nem hogy nem magyarok, hanem sokkal inkább a magyarok paródiái. (Most az érthetőség kedvéért - de csak azért - én is általánosítottam. Fogja fel a nagyérdemű olyan fikciónak, mint amilyet például a jog használ.)
De miért hasonló mégis a kettő? Mert ÉVSZÁZADOKON KERESZTÜL EGYMÁS MELLETT ÉLT A KÉT NÉP. Ha szerették egymást, ha nem. Hallottam egyszer, szintén a Muzsikástól egy elég hosszú, nagyon szép dallamot. Megesküdtem volna rá, hogy erdélyi magyar, a legszebb, amit addig hallottam: hát erdélyi ROMÁN volt.
Utoljára maradtak - szándékosan - azok a konzervált jelképek, amelyeket a nép megőrzött, persze anélkül, hogy teljesen tisztában lett volna a jelentésükkel, az eredetükről nem is beszélve. Bár némelyikről mintha sejtett volna valamit. Amely eredet olyan távoli múltba nyúlik vissza, amikor még a magyaroknak hírük-hamvuk nem volt.
Van egy eléggé közismert, vallásos népdal, az "A fényes nap immár lenyugodott". Nos, ennek második versszaka így hangzik: "Mikor ágynak adom a testemet, / Deszka közé zárhatom éltemet, / Hosszas álom érheti szememet, / S a KAKASSZÓ hozhatja végemet." Az álom a HALÁL szimbóluma. Ezt a dal ki is mondja. Viszont a /például az evangélikus templomok tetején is levő/ kakas azé a - nem testi - ÉBERSÉGÉ, amely A HALÁL TÚLÉLÉSÉVEL KAPCSOLATOS. Mielőtt a KAKAS szól, mondta Jézus az Olajfák hegyén Péternek a Máté evangéliuma 26:34 szerint, háromszor megtagadsz. Meg is tagadta, majd, amikor ezek után megszólalt a kakas, eszébe jutottak Jézus szavai, "kiment és keserves sírásra fakadt". És akkor most jön az idézet. Nem írok utána semmit, ezt is elég lesz emészteni.
""Egyszer egy parasztember hajtott az országúton kétökrös szekerével, és előtalált egy rongyos embert, kinek vállán tarisznya lógott, kérte, venné fel a szekerére. A paraszt felvette, az pedig fáradtan feküdt le a szekérbe, miután tarisznyáját nyakábul levéve a lőcsre akasztotta, mire elaludt. A paraszt kíváncsi volt megtudni, mi van a tarisznyában, benyúlt, és egy könyvet húzott elő, bele néz, a szeme megakad a szón mely így volt megírva "felmegyünk". Alig olvassa el a szavat, az országútja emelkedni kezdett, az ökrök pedig feljebb és feljebb mentek. Már oly magasra jöttek, hogy a nap a parasztot és az ökröket égetni kezdette, de a szegény paraszt csak bámult a könyvbe, míg a nap végre az alvót is felsütötte álmából. Felébredve, ijedve látja könyvét a paraszt kezében, kiragadja hamar, egyet fordított a levélen, s olvasni kezdé "lemegyünk", mire az út azonnal leereszkedett, s nem soká le is jutottak a földre. Szerencséd, mondta ekkor a könyv tulajdonosa hogy a könyvet odafent be nem csuktad, mert ha a nélkül becsapod, hogy a "lemegyünköt" olvastad, azonnal lepottyanva, ízzé-porrá törtünk volna össze.
A paraszt már ekkor tudta, kivel van dolga. A garaboncos deák is megköszönte a paraszt szívességét és eltűnt, de ez is megfogadta, hogy soha többé ringy-rongy embert szekerére nem vesz."
A mesét Mireisz Lacitól, A Tan Kapuja Buddhista Egyház és Főiskola alapítójától és vezetőjétől vettem át, szíves utólagos engedelmével.
A garabonciás a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a táltoshoz hasonló, természetfeletti képességekkel rendelkező ember. Személyéhez együtt vagy külön-külön három motívum kapcsolódik: a könyv, az ördög és a kígyó vagy sárkány vagy sárkánykígyó. Mindhárom /közülük kettőről az előbbi bejegyzésekben beszéltünk/ a TUDÁST vagy SZELLEMET szimbolizálja.
Amiért a mesét leírtam: a paraszt /garabonciás/ NEM AZT LÁTTA /olvasta/, AMI TÖRTÉNT, hanem AZ TÖRTÉNT, AMIT LÁTOTT /olvasott/.
Ez nem csak varázserejű könyvekre érvényes, hanem az ember EGÉSZ KÖRNYEZETÉRE. E világ EGYEDÜLI funkciója az ember számára, hogy NEM ANYAGI ÖNMAGÁT felismerje általa. Az út akkor visz fölfelé, ha az a mesterséges környezet, amit maga körül létrehozott, erre inspirálja.
A Maros bal partján, Déva város nyugati részén, egy 371 méter magas hegy tetején állnak Déva várának romjai. A Kőmíves Kelemen, amely egy hasonló nevű várhoz kötődik, régi magyar népballada /az ún. új balladák zömmel a 18-19. században született betyárballadák/. Alapgondolata jóval a HONFOGLALÁS ELŐTTI IDŐKBŐL származik /rajta kívül mindössze egyetlen ennyire régi témával lehet a magyar balladák között találkozni: a háznépe védelmében elesett hőssel/. Vargyas Lajos néprajzkutató írja: az astaraki híd építésekor az alapokat a folyó mindig lerontotta. A munkások elhatározták, hogy egy árva lányt falaznak bele, akit meg is vettek a mostohájától. Amikor már térdéig ért a fal, megszólalt a leány: "Beraktak, anyácskám, beraktak,
Egészen a térdemig...majd Beraktak, anyácskám, beraktak, Egészen a mellemig befalaztak...majd Beraktak, anyácskám, beraktak, Egészen a torkomig befalaztak..."
Ezután a lány elhallgatott. Amit Vargyas idézett, egy nagyon régi ÖRMÉNY népballada. Az erdélyi vár névadóját illetően három hivatalos verzió létezik: 1. a szláv "deva" /oroszul "gyévocska"/, LÁNY szóból, vagy 2. a dák "dava", "vár" szóból, vagy 3. egy türk eredetű ősmagyar személynévből származik.
A "déva" szanszkritül "ISTEN"-t jelent. Ebből származik a cigány "devla", ami viszont "ÖRDÖG" is. Mind a híd, mind a vár jelképes értelemmel is bír. Jelképes értelemmel bír az építés is: CSAK téglából vagy kőből soha nem épül fel semmi.
Nagyon sok Kőmíves Kelemen-változatot olvastam. Egy Bartók Béla-gyűjtésben akadtam a következő, a várba igyekvő feleség szájába adott két sorra: "a ló az ebeké, AZ ÚT AZ ISTENÉ, /hajtsad, kocsis, hajtsad/ magos Déva felé". A balladai várat illetően nincs különösebb jelentősége a névhez fűződő egyéb magyarázatoknak."
2012.09.28.