Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

 

 

 1975-76-ban a Gellérthegyen laktam, szemben a Búsuló Juhásszal. A ház - klinkertéglás lakóparkban - most is megvan, kívülről majdnem megállt vele az idő. Jó, a fű, amit az akkori kutyám kipisilt, azóta kinőtt, bár tíz-tizenöt évig nem. Itt lakott a mellettem levő épületben Kardos G. György (csak egy valódival megegyező méretű, fából készült feszületre emlékszem a falán, az ablakon, ha nyitva volt, épp rá lehetett látni), Esztergályos Cecilia is, bár én csak a saját lépcsőházamból valókkal és a gondnokkal tartottam a kapcsolatot. Kicsi Magyarország volt ez. Aztán ment mindenki a maga útján tovább. Magyarország viszont mindmáig nem változott.

A gondnokot Kálmánnak hívták, negyvenes, pirospozsgás, erőteljes vidéki férfiú volt, harsány és jókedvű. Ha egy csinosabb lánnyal jöttem el reggel otthonról, már az udvar végéből odarikkantott: "Na, ezt én is megbasznám!" Közelebb érve feddően dorgált meg az ujjával: "Nade Péter úr! Ez nem a tegnapi!"

A földszinten egy Zimmermann nevű, idős úr lakott. A lakást ajándékba kapta a gyerekeitől, de nem bírta megszokni. Túl városi volt és azon belül is túl flancos környéken. Egész életében vidéken lakott, nem csoda. Napjait azzal töltötte, hogy gombákat keresgélt a kertben. Soha nem talált egyet sem, legjobb tudomásom szerint.

Itt élt egy középkorú matematikus is. Addig nem nagyon tudtam, mit csinál egy matematikus, de akkor rájöttem: gondolkodik. Lett légyen bármilyen napszak, ezt az embert másban, mint egy csíkos pizsamában, nem láttam, pedig két évig laktam a Gellérthegyen.

Aztán ott volt az autószerelő. Soós Bélának hívták, bár a felesége sósbékaként emlegette. "Hozd csak bátran" - mosolygott rám, amikor a vadiúj Zsigulimat átvétel utáni első szervízre kellett vinnem - "majd mi elrontjuk." Úgy is lett.

Bernáth(y) Sanyi, az idén januárban elhunyt festő, fotográfus és zenész. Megvette a biciklimet (verseny Favorit volt, kiváló csehszlovák márka), fején egy tübitejkával (türkmén sapka, avatatlanok összetéveszthetik a kipával), állán hosszú, vörös szakállal járta a várost, néha, mondta, zsidónak nézték és leköpdösték, de nem adta fel. Nappal, ameddig a felesége dolgozott, általában otthon volt, délután négykor húzott Leninvárosba a művésztelepre, és vissza se jött reggelig. Már Bizottságos korában találkoztunk egy koncert után - én már rég máshol laktam -, bejött egy tizenöt-tizenhatéves kislány (ő lehetett harmincvalahány), azonnal rámozdult: "Engem keresel?" "Nem." "Miért nem?" Profik, bazdmeg, profik, mondta nekem. El se hinnéd, mennyire profik, már ilyen fiatalon. Anyácska ezüst hangját, a saját zenekarát egyszer meghallgattam még, előtte másként hívták, de azt nem engedte a cenzúra. Hát, a Matuska Silver Sound sokaknak szúrta a fülét, nem úgy egy az egyben lefordítva.

És végül a papagáj. Ezt már leírtam, de sokan talán nem olvasták. Eredetileg nem ezeket a miniatűröket szántam ide. A legutóbbi előtti írásra, amit a facebookra felraktam, és amiben Sztálin művészekkel kapcsolatos megjegyzéséről volt szó, egy kedves kommentelő megjegyezte, nem tudta, hogy Sztálin valaha is megelégelte volna az értelmiség terrorizálását. Jellegzetes példája a szövegértésnek és a gondolkodás nélküli gondolkodásnak: egész egyszerűen azt olvasta, ami a saját fejében járt, nem azt, amit írtam. Ha ez a kettő nem egyezik, legyen bármilyen megalapozott és nyilvánvaló az információ, lepereg, akár esőkabátról a vízcseppek. Mindaddig, ameddig elég eső nem hull, hogy az impregnálást átitassa. És akkor is csak annyi fog történni, hogy az egyik monomániát felváltja egy másik. Monománia lenne az, amit megértetni törekszem? Nem, mert nálam nem az, ugyanakkor megpróbálok rugalmas lenni, vagyis, ha valaki okosabbat mond, és átlátom, elfogadom. Akkor én lennék az üdítő kivétel? Dehogy, csak nekem másféle monomániáim és kényszercselekvéseim vannak. Mint Zacher mondta egyszer a betegeiről és saját pipázásáról. Hogy lesz egy nem-monomániából monománia? Úgy, hogy ezek attól a pillanattól, hogy a hallgató fülébe bejutottak, személyessé válnak. Olyanná, amilyenné a befogadó teszi őket. Ami nekem könnyen átléphető, másnak talán élete tartópillére, és viszont.

Tehát a papagáj. Egy külkereskedőé volt, aki minden éjjelre kirakta a lépcsőházba, de nem takarta le. Ennélfogva a madár hajnalonta felébredt - a papagájok koránkelők -, és elkezdte dicsérni (avagy szidni) a napot, a legfülsértőbb és leghangosabb papagájdallal. A szomszéd füle botját se mozgatta, kérés nem hatott rá. Mi többiek ezért elhatároztuk, hogy ha másként nem megy, kieresztjük, szálljon Isten hírével, de minket hagyjon aludni. Felkeltünk kora reggel, kinyitottuk a lépcsőház ablakát és a kalitka ajtaját, és...nem történt semmi. Megbökdöstük a madarat, akkor sem. Megpróbáltuk kirázni, de összes (tíz? nyolc? mennyi van egy papagájnak?) karmával kapaszkodott az ülőrúdjába. Mit volt mit tenni, visszazártuk, és belenyugodtunk a megváltoztathatatlanba.

 

Gondoljon vissza a nyájas Olvasó az utóbbi...huszonhárom? nem, dehogy. Hatvanhét? Hatvannyolc? Kilencvennégy? inkább négyszáznyolcvanhat évre. Szívós és következetes papagájok vagyunk mi, kérem.

 

2012. 12. 01.

 

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1