Az én huszadik századom - irodalomórára
Egy tizennyolc éves lányka megkért, hogy írjam meg helyette. Azt mondtam, nem írom, de adok ötleteket. És akkor most adok is.
A huszadik század a búr háborúval kezdődött. A második búr háborúval, mert volt egy első is, amit a búrok nyertek. Hát ezt nem nyerték meg. Minden, ami rossz volt a huszadik században (volt benne jó egyáltalán?), csírájában megjelent: a koncentrációs táborok, a partizánokkal való bánásmód, a tömegpusztító fegyverek, a fajüldözés. És ezek nem vademberek művei voltak, hanem kultúrnépeké: briteké és holland gyökerű afrikaanereké. Ó, de ez politika, nem irodalom! - mondja majd a tanár. De, irodalom is: a búr háborúról haditudósított az a férfiú, aki később whiskytől és szivartól rekedt hangjával annyi elmés dolgot mondott, miközben egyik ballépést követte el a másik után. De szívós volt, akár az angol bulldog, amihez hasonlították. Később megírta az emlékiratait, politikustól szokatlanul élvezetes stílusban. Talán ez az, ami igazán számít. Hogy az emberek mit GONDOLNAK. Igen, a jó öreg Winstonról volt szó. Viktória királynő világa még kitartott egy darabig. Recsegett-ropogott, de kitartott. Kaiser Wilhelm ép jobbjával már harciasan pödörgette bajszát (kacska baljával nem tudta), tőle sok száz kilométerre egy alacsony, himlőhelyes grúz, akinek egyik lábán két lábujja összenőtt, és szintén kacska volt a bal karja, első szibériai száműzetésére készülődött. Még hallunk róla eleget. A másik császár, egyben király is, rogyadozó birodalmát próbálta ideig-óráig még aládúcolni. Keletebbre, a harmadik császár országát a negyedik császár Európa beteg emberének nevezte, pedig az ő dinasztiája fölé is fekete felhők úsztak szép lassan, legnagyobbak a szibériai Szimbirszk és a grúziai Gori felől. Még keletebbre, az ötödik császár birodalmában sem azt látta már a felkelő nap, amit kétszázötven évig azelőtt. Elhamarkodott önbizalomtól csillogó, baljós tekinteteket látott, hatalmas hajókat és szuronyokat. Sok-sok szuronyt, napról napra többet. Annyit, hogy az ősi vágyakozás hatalmas országa, Kína trónján ülő hatodik császár is beleremegett. Egyetlen császár maradt látszólag kívülálló: messze délen, Afrikában. A királyok királya, a négus pillanatnyilag nem érezhette veszélyben sem a trónját, sem a földjét, de csak pillanatnyilag. A századfordulón nyolcéves Hajlé Szelasszié aztán megtapasztalja majd a vereség gyötrelmét, a visszatérés örömét, az uralkodás súlyát, ameddig nyolcvankét éves korában Mengisztu Hajlé Mariam ezredes egy párna segítségével meg nem szakítja földi pályafutását és az abesszín császárok sorát.
A régi világ haldoklott. Igazság szerint régóta haldoklott, pont azóta, hogy az augustinusi si fallor, sum (kételkedem, tehát vagyok) más fejekben is gyökeret vert. Ez már az agónia volt. Azt is lehet mondani, hogy a szellem agóniája. És ez nem azt jelenti, hogy nem születtek nagy szellemek. Dehogynem születtek, de ők már csak az agóniát fejezhették ki. Minél nagyobb szellemek voltak, minél több érzékenységgel a külvilágra, annál átütőbb erővel. Ők maguk voltak az agónia. Kezdődött az avantgárddal. Születésekor vesztette el a negyedik császár az ötödikkel vívott tengeri háborúját, és tört ki rögtön utána birodalmában a forradalom. Pedig ez még csak az előörs, az avant garde volt. Expresszionizmus-futurizmus-dadaizmus-szürrealizmus. A benyomások világa, az elképzelt jövő világa, a semmit nem jelentő világ és az álomvilág. Talán a dadaizmus a vízválasztó. A kubizmus és a konstruktivizmus már tiszta geometria. Szóval dadaizmus. A szó Tristan Tzarától ered, és - ahogy elmondta - nem jelent semmit. Véletlenszerű választás volt. Ez jutott eszébe. Amit jelent, nemigen van hozzá köze: az olasz tájnyelvben kockát és anyát, falovat, dajkát, dupla helyeslést az oroszban. Persze a kocka később önállósult: ő lett a kubizmus névadója (a "cubus" latinul kocka). Nos, Tzara költő volt, de írt esszéket is. Nem messze született a moldvai csángóktól, a romániai Bacau megyében. Sami Rosenstock néven látta meg a napvilágot. A Tristan Tzara tehát felvett név: "megszomorított ország"-ot jelent. Orosz kortársa és írókollégája - szintén felvett - neve, a Gorkij, "keserű"-t. Volt elég ok szomorúságra is, keserűségre is.
Nem telt el az évszázad egynegyede, és a hét császárból már csak kettő ült a trónján. Pu Ji, az utolsó kínai császár még egyszer visszakerült a japánok kegyelméből, bár már csupán Mandzsukuo trónjára és csupán tizenegy esztendőre. Mao könyvtárosaként halt meg, de legalább Pekingben. Közben volt egy világháború húszmillió halottal és nagyjából ugyanannyi sebesülttel. Még béke sem tudott lenni utána igazán: Ferdinand Foch marsall, francia vezérkari főnök látnoki megállapítása szerint csak fegyverszünet húsz év időtartamra. Majdnem pontosan eltalálta. Ha a monarchák el is tűntek, nem maradtak utód nélkül. A huszadik század első fele a diktátorok kora volt. A nép kora, amely nép az égvilágon semmit nem tudott kezdeni az állítólag ölébe pottyant hatalommal. Hosszabb-rövidebb szerencsétlenkedés után sürgősen meg is szabadult tőle. Mussolini, Hitler, Franco, Ante Pavelic, Tiso, Antonescu, Szálasi Ferenc és társaik a nép emberei voltak. Ugyanúgy, ahogy a bolsevik-kommunista vezetők is, Rosa Luxemburgtól és Karl Liebknechttől Dolores Ibarruriig, Kun Béláig, Rákosi Mátyásig vagy Vlagyimir Uljanov-Leninig, Sztálinig és Titóig. A diktatúra a demokrácia gyermeke. Csak és kizárólag a demokráciáé. Egy király vagy császár lehet zsarnok, de nem lehet diktátor. Nem ugyanaz? Nagyon nem. Ha azt mondjuk, hogy mindig a norma szerintiből kell kiindulni, akkor a zsarnokság a monarchia betegsége, míg a diktatúra a demokrácia (egyik) szükségszerű következménye. A másik az anarchia. És e kettő néha szorosan egymás nyomában lépked. Hogy melyik van elöl, szinte mindegy. Bőséges példa akad rá a "felvilágosodás" óta eltelt pár száz évben. De nem is kell az angol vagy francia forradalomig visszamenni, elég szeretett huszadik századunkig. Ezzel a szánalmas és rettenetes évszázaddal kapcsolatban olyan kifejezéseket használni, mint "fejlődés", "előrelépés", "haladás" vagy színtiszta demagógia, vagy színtiszta ostobaság. Esetleg mindkettő. Szomorú az én lelkem, mondta Krisztus a Getsemáné-kertben. Szomorú az én lelkem, mindhalálig. És ha egyszer az emberek lelke alapvetően szomorú, mi másról szólhat akkor az irodalom?
A teljesség legcsekélyebb szándéka nélkül, aki épp most eszembe jut: Thomas Mann, Kaffka, Samuel Beckett, Marcel Proust, Faulkner, James Joyce, Ernest Hemingway, Márquez, Eliot, Camus, Tadeusz Nowak, Böll, Henry Miller, Ezra Pound, Boris Vian, Bernard Shaw, Steinbeck, Updike, Maugham, Peltonen, Golding, Bunyin, Tolsztoj, Brecht, Borges, F. G. Lorca, Woolf, Sylvia Plath, Salinger, Updike, Bulgakov, Ajtmatov, Rilke, Yeats, Pirandello, de legyenek magyarok is köztük: a Nyugatosok, Babits, Ady, Tóth Árpád, Szép Ernő, Kosztolányi, Balázs Béla, aztán Karinthy, József Attila, Faludy György, Esterházy Péter, Spiró, Nádas, Szentkuthy. Igen, Wass Albert is. Ugyanaz az életérzés, ugyanannak a tükre, csak másképp. Most nem csapunk fel irodalomkritikusnak.
Messze vagyunk a teljességtől. Bolsevik rémálom, egyelőre egyetlen országban, de ott nagyban. Aztán Foch jövendölésének megfelelve, a húsz év leteltével menetrendszerűen jött az újabb világháború, ezúttal már szisztematikus emberirtással megspékelve, német alapossággal, utána az újabb diktatúrák. Az emberirtás lassacskán bevett gyakorlattá vált. A náci lidércnyomás után a kommunista lidércnyomás. Sztálin után Mao, Pol Pot, Castro. Hidegháború, végtelenítve, kisebb melegháborús intermezzókkal. És amikor már állandósulni látszott az a mocsár, amibe az emberiség enmagát lavírozta, jött a dühöngő ifjúság. Look back in anger, nézz hátra haraggal. Jöttek a diáklázadások és jött a beatkorszak a beatirodalommal. Ezek már az ötvenes-hatvanas évek voltak. Jött az üvöltés, még Allen Ginsberg verscímében is. Így kezdődik: "Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban". Hát mi másban láthatta volna?
Aztán csak vége lett ennek az évszázadnak is. Az emberiség pedig ott folytatta, ahol abbahagyta. Nem kellett erre sem sokat várni, még egy évet sem, csak 2001. szeptember 11-ig. Nem, nem Oszama bind Laden, de ez persze csak különvélemény. És ha véletlenül mégis Oszama bin Laden volt, ő is csak következmény. Egy másik üvöltés. Kicsit hangosabb, de ettől csak üvöltés.
Mi is az én életérzésem, ha a huszadik századra gondolok? Mondja el Ginsberg helyettem. Nekem is egyszerűbb, és ő jobban is tudja, mint én. Talán többet megélt, bár ez nem biztos.
"A leples bitang
Csontjaimon csupasz hús
Ha tüzes Apolló sarkantyúz
Ha Fagyjankó kirúg rám
Zsákvászon a lábkapcám
Hamu hús és hó pofa
Sínek közt lötyögök ide-oda
Hulla a város az út kopár
Alszom a töltés oldalán
Levesem bádog csajkában
Cukrom a mások markában
Közel a sithez a Tigris-sor
Jól élek a szemetes kannákból
Korom az éj és vakul a szem
A gyár belében odalenn
Mezítláb rovom a puszta követ
Gyere és hallgasd nyög az öreg
Futok és félek pucér srác
Szívem hidege híd alatt ráz
Visítok rakpart parazsadon
Testem egy gáztartálynak adom
Lángol a hajam álmomban
Tüzel a karom és karmom van
Vas-királyé a törzsem
Szárnyam lecsüng törötten
Kurválkodók az éjben
Vak úton csontos holdfényben
Szűzek szajhák férfiak
Vétkezhettek leplem alatt
Ki tapad rám ha nő a sötét
Hashoz a has és térdhez a térd
Ki tekint csuklyás szemembe
Ki tapad zúzos ölemre?"
Tényleg, ki tapad? De ez már a huszonegyedik század. És félő, hogy nem az enyém, ahogy a huszadik se volt az. De a tiétek sem, kedves Olvasók.
2013. 05. 14.