Zsidótörvények. Gettókba kényszerítés. Deportálás. Nürnbergi perek. Igazolási kötelezettség. Terménybeszolgáltatási kötelezettség. Magántulajdon tilalma. Általános honvédelmi kötelezettség. Totalitárius rendszerek elítélése. Cégekre vonatkozó törvények, például a házipénztár kezelése. Végelszámolás devizahiteleseknek. Adózás alól kivont és külföldre menekített vagyonok legalizálása. Jövedéki adótörvények. Reklámadótörvények. Földtörvények. Kereskedelmi láncokra vonatkozó különadótörvények. És még lehetne sorolni.
Mi ezekben a közös? Mindegyik vagy eleve jogszabály, vagy jogszabályi háttérre épül. Igen, bólint az Olvasó. Korlátoz és/vagy sújt. De nem: például a házipénztárra vonatkozó jogszabályok (egyszeri leírás tíz százalék adóbefizetés ellenében), a végelszámolási törvény, a külföldi vagyonokra vonatkozó törvény kifejezetten kedvezményes volt. Nem ez a közös. A közös a KIBÚVÓ lehetősége.
Az én anyai nagypapám zsidó volt. Egy csepp goj vér nem csörgedezett az ereiben. A családját eredetileg Hartsteinnek hívták, amit az apja, egy nyíregyházi - nem, nem bankár, hanem - ügyvéd magyarosított Hajósra. Még az első világháború előtt, a nagymamám kedvéért kikeresztelkedett ugyan, de én tőle - tizenkilenc évig laktunk együtt - azt a szót, hogy "vallás", "Isten", "zsidó", nem hallottam. Templomba - bármilyen templomba - sem láttam bemenni. Soha a németekről rosszat nem mondott, igaz, másról sem. A kommunistákat egyszerűen kinevette. A származását is csak harminc évesen tudtam meg, véletlenül. Egy rövid ideig - szintén az első világháború előtt - kacérkodott a szociáldemokráciával, de aztán úgy döntött, hogy inkább gyógyít. A háborút katonaorvosként harcolta végig, az első naptól az utolsóig. Megtanult szerbül - ez a szerb nagymamám miatt kifejezetten jól jött neki, hogy említett nagymamám hogyan fogadta a többek között Szerbia és az általa imádott Oroszország elleni küzdelmeit, arról nem szól a családi fáma -, kicsit oroszul, nagyon jól olaszul. Még el is foglalt valamit, ami nem volt a feladatkörében, többször kitüntették. Horthy alatt tűzharcosnak számított, és mentesült a zsidótörvények hatálya alól úgy ő, mint a leszármazottai. Nagy valószínűséggel ezért írhatom e sorokat. Ő volt a kivétel. Pedig még a sorsot is kihívta maga ellen. 1942-ben, a háború kellős közepén megbízott egy nyíregyházi ügyvédi irodát - megvan a megbízás és a végeredmény is -, hogy szerezzen a rabbinátustól egy olyan igazolást, miszerint ő, mentesség ide, mentesség oda, száz százalékig zsidó. Meg is kapta. Hogy mire kellett, és mit csinált vele, azt nem tudom. De a nagypapám, ha kivétel volt is, legális kivétel volt. Nem ebben van a lényeg. Nem ebben van az üzlet. Az üzlet az illegális kivételekben van.
Egy gettó őrszemélyzetének lenni legalább olyan jó jövedelemforrás volt, mint vámosnak lenni Ukrajnában, közlekedési rendőrnek Oroszországban vagy fegyőrnek bármelyik közép-dél-amerikai államban. Ugyanez vonatkozott a deportálásokra, lásd Schindler listáját. Nem mai találmány ez. Az ókortól napjainkig végighúzódik a társadalmi intézmények történetén. Az ókori Rómában kedvelt szokása volt a szabadon járkáló - például vízhordó - rabszolgáknak, hogy jómódú, szabad özvegyeket és aggszüzeket környékezzenek meg. Ezek kiváltották őket, és hozzájuk mentek feleségül. A rabszolgából szabados - nem római polgár, csak szabad ember - lett, a gyermekei viszont római polgárok. Mindaddig, ameddig Claudius császár nem hozott egy olyan törvényt, hogy a feleség a férje státusával egyenlő státusba kerül. Ha rabszolgához megy, akkor maga is rabszolga lesz, ha szabadoshoz, akkor szabados. Legjobb esetben az unokái lehetnek teljes jogú római polgárok. A törvény kitalálója, egy bizonyos Pallas, Judea prokurátorának öccse ötmillió sestertiust kapott érte Claudiustól, írja Spiró György. Miért is? Mert attól kezdve a polgárjogért és a vele járó tesseráért (a polgárjogot igazoló, és élelemadagra jogosító ólomlapocskáért) a törvény hatálya alá esőknek FIZETNIÜK KELLETT, ha kivételek akartak lenni.
Minden korlátozásban és pluszteherben benne van a kibúvó lehetősége. Vannak köztük olyanok, amelyeket eleve erre építenek, lásd az első bekezdésben felsoroltak utolját. Másokat meg nem, a végrehajtók és potentátok örömére. A kötelező sorkatonai szolgálat megszüntetéséig virágzott a felmentések intézménye. Akinek voltak befolyásos orvos rokonai, mint nekem, azoknak ingyen, másoknak viszont nem ingyen. Amikor engem soroztak, ketten lettünk alkalmatlanok. Én asztma bronchialéval, ami tulajdonképpen igaz volt, csak addigra már kinőttem, a kolléga viszont gyakorlatilag teljes vaksággal. Öt százalékos a látása, adta át az igazoló papírt a bizottságnak. Még szemüveget sem hordott. Szó nélkül elfogadták. Sokba került, mondta utána nekem, és úgy berúgtunk, mint az albán szamár.
A jogszabályok olyanok, amilyenek. Az épp uralkodó ideológia tükrei, legalábbis elméletben. A gyakorlat és elmélet persze kettő. E tekintetben az a rendszer, amiben most, 2014-ben Magyarországon élni vagyunk kénytelenek, elég őszinte. Nem nagyon kell mögé látni, hogy a lényeg kiderüljön. Nem a lóláb lóg ki belőle, hanem jószerivel az egész ló. Még csak nem is nagyon takargatják. Általában viszont nem így van. Erre például a magát szocialistának mondó hatalom kifejezetten ügyelt. A jogszabályok - nem úgy, mint most - követték a hivatalos vonalat. Azt, amit a rendszer saját magáról állított. A jogszabályok alkalmazása viszont már nem. Ez nagyjából a kezdetektől így volt. A "nyilas" éppolyan szitokszó volt, mint a "fasiszta". A kommunista párt - 1945-ig egy jelentéktelen, illegális mozgalmacska - ennek ellenére éppen a tömegesen belépő nyilasokkal kezdett óriásira duzzadni. Még mentegették is őket. Csak kisnyilasok, mondták, ami persze nem volt mindig igaz. Szociálisan érzékeny személyiségek, csak azelőtt nem volt hova menniük. Hiszen a kommunista párt be volt tiltva. És a zsidók? Még mielőtt valaki megkérdezné: a zsidók indoka teljesen más volt. Amerikában például nem kommunisták voltak, hanem liberálisok. Itt is, a szocializmus évtizedei alatt. Az igazi "rendszerváltók" nem a polgári szalonértelmiség volt, hanem a liberális értelmiség. Ha tetszik, ha nem. Az úgynevezett ellenállók úgyszintén. Antall József közben békésen üldögélt a Orvostörténeti Könyvtárban, az édesanyám munkahelye - ORFI - szomszédságában. Jól ismerték egymást. Még a fiát, Pétert gyógyította is. Hogy aztán mit mondott otthon vagy a barátai körében, az teljesen mellékes.
Minden jogszabály két arcú. Justitia valójában éppen annyira, mint Janus isten. Minél szigorúbb az egyik szeme, annál megengedőbb a másik. Néha rásegít kicsit arra a bizonyos mérlegre.
Minden törvény lényege a kivétel, írja Spiró. Abban van a pénz. Nincs olyan törvény, folytatja, amit ne ezért hoznának.
Hát igen, drága Olvasók. Az ember és az intézmény.
Az absztrakció és a valóság.
2014. 12. 04.