Gyerekkoromban az Astoriába jártunk vasárnaponként ebédelni. Utána anyukámmal végigsétáltunk a Váci utcán, egészen a Vörösmarty térig, majd vissza a Múzeum körútra - ahol laktunk - a Duna-korzón át. A Gerbeaud (akkor Vörösmarty cukrászda) mindig útba esett, és mindig kaptam ott valamit. Meg vittünk is haza.
Nem. Nem fogok most nosztalgiázni, hogy mennyibe került, milyen finom volt, mennyire más, - szocializmus ide, szocializmus oda, - mint a mai Gerbeaud, hogy volt még egy Mézes Mackó is a Kígyó utcában, és volt még,..
Ezeken a helyeken kétféle emberrel lehetett találkozni; az ántivilágból itt ragadt úriasszonyokkal/úriemberekkel (rendszerint polgárokkal), és magukat úriembereknek/úriasszonyoknak tartó sznobokkal, valamint uborkafára felkapaszkodott senkikkel (nem pártemberekkel, ők egy külön világ voltak, hanem) úgynevezett maszekokkal: gazdag kisiparosokkal, az Ecseri piacon áruló régiségkereskedőkkel, stb.. A harmadik típusról, az akkori uralkodó osztályról az iskolában tanultam, személyesen, talán a házmestert kivéve, sokáig nem volt alkalmam találkozni velük. Később annál többet. Már rég elkönyveltem magamban, hogy deviáns vagyok, akkor se volt ez másként. Kilógok. Semmi se elég jó nekem, bár ez azért nem igaz. Akárhogy is, ettől a háromféle embertől mindig émelyegni kezdtem. Más-más módon, természetesen. Ha most, hajnali négykor megpróbálom felidézni, akkor az első kettőben mások lenézése és lekezelése, a harmadikban a mérhetetlen, állatias, ostoba lehúzás és kicsinyesség zavart legjobban. Egyiknek sem szabad hatalmat adni a kezébe. Tilos. Csak fehérterror és vörösterror lehet belőle. Vagyis lett is. Róluk szól Magyarország utóbbi majdnem száz éve. Horthy az elsőt preferálta. Nekik találta ki a vitézi rendet, afféle kárpótlásként a nemesi címek helyett. Olyat csak a király adhatott (volna), legalábbis az uralkodó. Kicsit több, mint száz évet visszaszámolva, a korzikai parvenü is előbb császárrá koronázta magát.
Rákosi és Kádár hivatalból a harmadikat támogatta. Nem, nem az támogatta őket, mert a proletárok senkit nem tudnak támogatni, még önnön magukat sem. Rájuk hivatkoztak, és belőlük próbáltak pretoriánus gárdát szervezni. Egy új arisztokráciát, "élcsapatot", a kommunista pártot. Nem figyeltek eléggé sem Leninre, sem Sztálinra. Brezsnyev és az utána következő három szovjet főtitkár ugyanebbe a hibába esett. Lenin és Sztálin csak beszéltek róluk. Ők még tudták, hogy fenevadon lovagolnak. Egyetlen percre sem felejtették el. Rákosi, Kádár és Brezsnyev elfelejtették. Talán addig mondták, hogy a végén maguk is elhitték a saját halandzsájukat. Kígyót melengettek a keblükön. És a kígyó az első adandó alkalommal beléjük is mart, pontosabban abba a rendszerbe, amit róla neveztek el. Elég egy pillantást vetni hozzá a Terror Háza falán körbe kirakott arcokra és foglalkozásokra. Ötvenhat felkelői döntő többségükben ugyanabból az osztályból kerültek ki, mint a nyolcvankilencben Ausztriát ellepő Gorenje-vadászok, vagy Borisz Jelcin lelkes hívei. Hiába próbálta Kádár élete végéig védeni a mundér becsületét. A pártház előtt nem királyok, hercegek, grófok akasztottak, de még volt burzsoák sem.
Most pedig az uborkafára felkapaszkodott senkik világa jött el. Nem az uraké. A proletároké, akik uraknak hiszik magukat. Ez a legrosszabb. Egyesül bennük minden, ami az említett két társaságban rossz. A lenézés és lekezelés házasságot köt a lehúzással és az állatias, mohó kapzsisággal. Kati barátnőm macskája. Már írtam róla. Mandi lányommal találtuk körülbelül négy hónaposan az Árpád-kilátónál. Rühes volt (még nem lehetett látni rajta), és mérhetetlenül éhes (ezt sem). Éhes, akár a tenger. Wilbur Smith-nél én sem tudok hirtelen jobb címet kitalálni. Jó helyre került, jó sora lett, de soha nem felejtette el. Nem lehet eleget adni neki. Se a gazdájának, se a szomszédoknak. Lassan járni sem tud, olyan kövér, de ezt az éhséget semmivel nem lehet lecsillapítani. Az agya éhes, a lénye, lényege, nem a teste.
És akkor mi lesz ennek a vége? Bármi. Itt csak az éhség számít. Akitől várhatnak valamit, oda fognak menni. "Jobbra", vagy "balra". Utóbbi alatt a szélsőjobbot értem, ami ugyanannyira nem szélsőjobb, ahogy a mai szocialisták se bal. Született proletárok, akik náci jelszavakat skandálnak. Osztályöntudat helyett nemzettudat. Származás. Ingyen van, és semmit nem kell érte tenni. És akkor a régi nemesi vagy polgári családok leszármazottai? Miért vannak közöttük annyian? Hogy is mondta nekem "gróf" Bethlen Béla két éve? "Ez még a legjobb." Egy királynak biztosan jobban örülne. De király jelenleg nincs a kínálatban.
Csak a tenger, és esetleg... távolban egy fehér vitorla. De ahhoz először meg kellene próbálni kimondani, ami annyi embernek, olyan régóta ott van a nyelve hegyén. S ha véletlenül más mondja ki? Akkor azt kellene érezni, amit - ne fintorogjon, kedves, régi Olvasó, most sem tudom jobban megfogalmazni - Jeanne d'Arc mondott a hadvezérének: mélységes hálát.
Csak az az átkozott Pavlov ne lenne, azzal az átkozott csengővel.
2015. 08. 25.