Those were the days 14. (A Kádár-korszak)
Amikor 1986 április közepén, egy verőfényes délelőtt, négy és fél hónap után először szabadon kiléptem az ötödik kerületi rendőrkapitányság kapuján, legelőször is munka után kellett néznem. Nem jól mondom: legelőszöris egy tehertaxit kellett hívnom, hogy mindazokat a dolgaimat, amelyeket előző évben begyűjtöttek, majd amelyeknek bizonyíthatóság hiányában megszüntették a zár alá vételét, elszállíthassam. Nem volt kis feladat, mert a belőlük álló halom majdnem a kapu előtti fedett beálló tetejéig ért. A következők az előzmények: miután egy ügyben a nyomozati szak lezárul, kezdődik a vizsgálati szak. Én, ha hinni lehet az egykori rabtársaknak, a kapitányság legkeményebb vizsgálótisztjét fogtam ki magamnak. Volt ugyan már némi rutinom a védekezésben - tizenhat éves korom óta harcoltam különböző hatóságokkal, többnyire eredménnyel -, de azt itt nehezen tudtam kihasználni. Előbbi állítás első felére is mondok egy példát. 1982-ben összeköltöztem egy matematikus-hallgató lánnyal. Okos - a statisztikajavítás korszakát kivéve nem nagyon voltak buta barátnőim - és főleg ironikus teremtés volt. (Előadáson, kötögetés közben elsajátított minden tárgyat, kivéve a dialektikus materializmust. Három napig sápadtan ült a könyv fölött, majd összecsapta, hogy elege van belőle: ha a vizsgán bármilyen ellentmondásba botlik, azt fogja mondani, "ebből következik". Ötössel átment.) Nos, valamelyik reggel becsöngetett hozzánk két nyomozó, azzal az ürüggyel, hogy keresnek valakit. "Nézzék meg talán a spájzban" - javasolta Gabi, a barátnő. Megnézték, és majdnem a fejükre dőlt a sok sonkakonzerv. Persze bevittek - munkahelyem nem volt -, és elkezdődött a szokásos huzavona, hogy miből. Először egy őrmester kezdett velem foglalkozni, aztán átadta a helyét egy hadnagynak, aki egy századosnak. Végül a tizenharmadik kerületi kapitányság (akkor Angyalföldön laktam) helyettes vezetőjéig, egy őrnagyig jutottam. Fél óra kérdezgetés után - soha nem fogom elfelejteni - hangosan felnevetett, becsapta a dossziét, és ezekkel a szavakkal bocsátott utamra: "nagy fasz maga. Még azt se mondom, hogy hagyja abba, hiába is mondanám, de mérsékelje a gyűjtőszenvedélyét." Visszatérve a vizsgálótiszthez (sőt, kiemelt fővizsgálóhoz, főhadnagyi rangban), kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy naponta-másnaponta meglátogatott a fogdában. "Beülünk egy autóba" - mondta - "és maga megmutatja, mit honnan vitt el." "Ugye, ezt nem gondolja komolyan?" - kérdeztem. "Akkor eljövök holnap" - válaszolta. "Nekem van időm." "Nekem is." És ebben maradtunk.
Három jótanács mindenkinek, interludium, közjáték gyanánt. Ha bárki olyasmit - nem feltétlenül bűncselekményt - követ el, amit ellene fordíthatnak, soha nem szabad abból kiindulni, hogy mit NEM tud az ellenfél. Mindig abból kell kiindulni, hogy PONTOSAN ANNYIT TUD, AMENNYIT ÉN TUDOK MAGAMRÓL, és ezt hogyan lehet védeni. Nem hazugsággal, hanem KÉTSÉGGEL. Bizonyítva az van, ami "minden kétséget kizáróan bizonyított". Nem halandzsázni kell, hanem csak a kétséget kell prezentálni. Elmondani - ez már a politikára is vonatkozik -, még a legbensőségesebb jóbarátnak is, négyszemközt, lehallgatásbiztos szobában is, csak azt és úgy szabad, amit a legnagyobb nyilvánosság, vagy a riválisok összes kulcsembere előtt ugyanúgy elmondhatnánk. Nincsenek "zárt ajtók", "belső bizalmasok", "olyan emberek, akikért tűzbe tenném a kezem". Az őszödi beszédet vagy - vállalva azt a párton belüli konfrontációt, ami így is megtörtént - egy tömeggyűlésen kellett volna elmondani, vagy sehol. S végül: az államgépezet, a hatóság egy hihetetlenül nagy, rengeteg fogaskerékből álló, merev rendszer. Rengeteg előírással, formasággal, határidővel, kötöttséggel. Mit tanultunk a rendszerekről? Minden rendszer önmeghatározó, öntörvényű és rendszerben, nem összetevőkben "gondolkodik". Ha ezek közé a fogaskerekek közé egy kis légypiszok kerül, akkor mindent meg kell tennie, hogy kivesse magából, különben előbb-utóbb leáll. Számára az EGÉSZ működése a fontos. Ha valamit nem tud feldolgozni, attól meg KELL szabadulnia. Így vagy úgy. Nem kell félni az óriásoktól. Nem óriásként kell kezelni, hanem pontosan ellenkezőleg, mint ahogy ő kezeli önmagát: apró fogaskerekek együtteseként. Hogy is írja a Prédikátor? Egyetlen kis legyecske a kenetkészítő egész csésze olaját tönkreteszi.
Nos, valamivel 1986 húsvétja előtt levittek (a fogda, mint már írtam, a legfelső emeleten volt-van) levelet írni. A vizsgálóm barátnőjéhez (nem szeretőjéhez) kerültem, aki pár pillanat alatt rájött, hogy valamivel több eszem van, mint akikhez szokott, és valamivel szórakoztatóbb is vagyok. Összebarátkoztunk, már amennyire ilyen körülmények között össze lehet. Ettől kezdve a főhadnagy sem forszírozta a kocsikázást. A továbbiak mint "a gyanúsított, aki maga írta a jegyzőkönyvét" híresültek el a kapitányságon. "Itt hagyom magát a gépírónővel" - mondta a főhadnagy. "Tegye fel azt a kérdést, amelyet én feltennék, és válaszolja, amit akar." Két hét alatt lezárták az ügyet, és megszüntették az előzetes letartóztatásomat. Első fokon egy év tíz hónapra, pénzmellékbüntetésre és három év közügyektől való eltiltásra ítéltek. Kár, hogy a bírónő se számolni nem tudott, se esze (vagy csak szorgalma) nem volt. Megfellebbeztem, a másodfok, mint felülbírálatra alkalmatlant, hatályon kívül helyezte az ítéletet, és visszadobta az ügyet elsőfokra. Eltelt három év, és a "rendszerváltozás" előestéjén, 1989 tavaszán Botos Gábor bíró úr (egy év múlva alkotmánybíróvá választották) lezárta egy felfüggesztettel és az ilyenkor kötelező pénzbüntetéssel. Újabb egy év múlva az amnesztia törölte az egészet. (Ha folytatom, amit abbahagytam, akár rosszul is járhattam volna vele, mert a bírói ítéletben négy év próba szerepelt, a közkegyelem pedig öt év feddhetetlenséget írt elő, de nem folytattam.)
Ott álltam tehát a rendőrség kapujában, egy teherautónyi holmival és tanácstalanul.
Folytatjuk.
2013. 02. 05.