Those were the days 12. (A Kádár-korszak)
A Református Teológiai Akadémiára 1983-ban vettek fel, levelező tagozatra. Felvételi nem volt, ez adta a dolog egyik szépségét. Kizárásos alapon kerültem oda: az orvosit, lévén csak nappali tagozaton végezhető, nem tudtam volna finanszírozni, műszaki embernek, mondtam magamban, egy luk van a többi furat, ez sem nekem való. Bölcsész ismerőseim-barátnőim számával Dunát lehetett volna rekeszteni, épp eleget láttam belőlük az alatt a röpke pár hét alatt, amit a Kari Olvasó könyvtárosaként töltöttem, meg az Eötvös-klubban, ahová napi rendszerességgel jártam, a magát tiszteletbeli egyetemistának tartó, hyppoliti gőggel őrködő Pista bácsi, a portás jóvoltából. Hátulról egyetem nélkül is meg tudom vakarni a fejem, gondoltam. Szép lassan hullott-hullogatott ki a rostán minden, maradt a teológia.
De miért akartam én diplomát? Mert az, hogy valamit kezdjek is vele, eszembe se jutott. Hát kérem szépen: már előző évben azzal a kínos helyzettel kellett szembenéznem, hogy az összes gimnáziumi osztálytársam, akivel csak beszéltem, dúskál pecsétes papírokban, nekem meg még csak bérletem sincs. Ez lett az első zsákmányom: fénykép is volt rajta, pecsét is, szép, háromszögletű. A második a jogosítvány volt. A második jogosítványom, mert az elsőt abban a szent pillanatban, hogy először megszondáztattak, elvették, és a következő öt évben semmi ok nem volt rá, hogy visszaadják. Hogy szerzett jogosítványt akkoriban a pénzzel nem rendelkező emberfia? Vagy úgy, hogy a katonaságnál levizsgázott, vagy úgy, hogy elszegődött egy Volán-vállalathoz - például az ötös Volánhoz a Táblás utcába, ahová én - dolgozni. Ott beiskolázták, ha mindenből átment, megkapta a vezetői engedélyét, a tanfolyam alatt valamennyi fizetést is, cserébe két évet kellett aláírni. Csak a pótvizsgák voltak saját finanszírozásúak. Én - kecskére a káposztát - csoportbizalmi lettem, és csodatanuló: mivel egyetlen fillért nem tudtam megreszkírozni, mindenből elsőre átmentem, sőt hozzácsaptam még egy motorkerékpár-vezetői tanfolyamot is, az olcsó volt. Így mindösszesen hat pecséttel gyarapodtam: motorra (akkor még nem voltak kategóriák), személygépkocsira, tehergépkocsira, nehéz pótkocsira (tehát kamionra is) kaptam engedélyt, ezekhez jött még egy pályaalkalmassági és egy gépkezelői tanfolyam (ettől lett a jogosítvány hivatásos) pecsétje. Vidám hónapok voltak. Egyedül a tehergépkocsi-vizsga aggasztott, egyrészt az autó (ZIL) állapota miatt, másrészt amiatt, mert tanulás helyett az oktató spánieljét sétáltattuk a Népligetben, aztán a rám fordítandó benzint eladtuk a Ferencvárosi Rendezőpályaudvaron. Ha most azt mondom, négy órát gyakoroltam összesen, valószínűleg akkor is túloznék. Isteni szerencsével nem buktam meg.
Egyetlen napot nem dolgoztam - akkor - teherautó-sofőrként. A cég követelését - húszezer forintot mindösszesen - felvezették a MIL (Munkavállalói Igazoló Lap, a munkakönyv tartozéka volt) - lapomra, ezt munkakönyvestől "elvesztettem", majd (szemérmesen hallgatva a Volánról) igényeltem egy újat, és volt tartozás, nincs tartozás. Már rutinom volt az ilyesmiből. A zaklatásokat elkerülendő évek óta két személyim volt, az egyikben kitöltött "munkahely" rovat, a másik az aktuális állapotot mutatta, ettől fogva két jogosítványom, hátha elveszik valamiért az egyiket, munkakönyvem pedig már a harmadik. Mivel katonának alkalmatlan voltam ("E" kategória, még polgári védelemre is alkalmatlan), az akkori törvények szerint két évig havi tizenkét százalék "honvédelmi hozzájárulás"-t kellett volna fizetnem. Ezt is a MIL-lapon vezették, ezért kénytelen voltam már húszévesen megkezdeni a hivatalos okmányok elvesztését.
Ha kérdezték, a teológiát szépen és okosan el tudtam magyarázni. Egyedül az foglalkozik - függetlenül a választól - olyan kérdésekkel, mondtam, amelyek az ember teljes egzisztenciális mibenlétét felölelik. És valóban: nem bántam meg, de ez az én esetemben, mielőtt belekezdtem volna, részletkérdés volt. Meg olyan bátor dolognak számított az egész. Nem mindennaposnak, különösen, miután megismerkedtem pár kollégával. Aztán elkapott a gépszíj, jobban mondva, saját kényszerességem. Hallgattassék meg a másik fél is, vagyis a másik felek: jártam metodistákhoz, pünkösdistáékhoz a Gizella utcába, zsidókhoz a Rabbiképzőbe, a József krt. 27-be, és beiratkoztam nappalira a Pázmány Péterről elnevezett katolikus teológiára, az akkori Eötvös, mai Papnövelde utcába, mindjárt szembe az Apáczaival, a volt gimnáziumommal. Utóbbi erősen elhamarkodott lépésnek bizonyult. A katolikus teológia nem a református teológia levelező tagozata volt. Meg voltam keresztelve, bár reformátusnak, de szereztem egy plébánosi ajánlást, így felvettek, de ezt munka, és egy másik iskola mellett nem lehetett elvégezni. Úgy, hogy az ember délutánonként a Közgazdasági Egyetemmel szemben lévő FÜSZÉRT-raktárba jár békázni és rakodni, különösen nem. Ráadásul még az előző részekben vázolt módon, állandó lebukásnak kitéve, szintén időigényes illegális tevékenységet is folytattam.
A református teológián persze nem nézték volna jó szemmel, ha elárulom, hogy máshová is kacsingatok, de nem árultam el. Bolberitz Pál tanár úr - aki Antall Józsefet temette pontosan tíz esztendővel később - ezt úgy fogalmazta meg a katolikus teológián, hogy "aki sokat kérdez, annak sokat válaszolnak". (A teológiai doktorátus kapcsán arról volt szó, hogy a reformátusok tisztelettudóan megkérdezték a Rákosi-adminisztrációt, adhatnak-e ilyet, mire természetesen azt a választ kapták, hogy "nem". A katolikusok nem kérdeztek semmit, csak adtak.) A Rabbiképzőbe úgy kerültem, hogy volt akkoriban egy oda járó barátnőm, az egyetlen lány, akit akkor felvettek. Később átpártolt művészettörténész szakra (az úgynevezett zsidó szakra) a bölcsészre. Az egyik legokosabb ember volt, akit valaha ismertem, ennek megfelelő érzékenységgel és ennek megfelelő pszichikus zavarokkal. Hja, kérem, a zsenialitás ezzel jár. Soha nem fogom elfelejteni - hadd kalandozzak egy kicsit, úgyis mindjárt vége ennek a résznek - az első bevonulásomat a "templomba" (zsinagógába). Akkor még nem tudtam, hogy hátul fel kell menni a karzatra, ott azt csinálok amit akarok, és ott vannak a fiatalok. Már az ajtóban elkapott az ültető. Reggel még fogalmam sem volt, hogy zsinagógában kötök ki, így kapedli híján egy pomponos sapkát viseltem. Az ültető úgy tett, mintha mit se vett volna észre, csak beterelt szembe az egész gyülekezettel, oldalt a rabbik közé. Egyik oldalamon Scheiber, másikon Salgó, a díszrabbi, aki az akkori Parlamentben a zsidóságot volt hivatott reprezentálni (nem képviselni), mögöttem Schweitzer. Hát, nem volt felemelő egy óra.
Folytatjuk.
2013. 02. 03.