"No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem.
Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet;
kitépni rejtelmem szívét, hanglétrám minden hangját
kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis
eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok
szavát venni. A keservét! azt hiszitek, könnyebb
énrajtam játszani, mint egy rossz sípon?"
(Shakespeare: Hamlet)
"Te Úristen, hol vagyok? Te Úristen, miben vagyok? Hát hogyan kerültem én ide, hogy velem egy vonat robog?"
(Cseh Tamás)
Ha már Sergio Pitolnak jó volt ez a cím, nekem is jó lesz. A sablon a szerelmi szál. Leszólítja az embert valaki. Még tisztább, ha az a valaki LESZÓLÍTTATJA MAGÁT. Különben észre sem vette volna. Elment volna mellette. Elkezd vele beszélgetni. Elmesél az életéből ezt-azt. Cselekedeteket, viszonyokat. Aztán hirtelen arra lesz figyelmes, hogy "ezt velem nem csinálhatod meg". Majd később arra, hogy "HA AKARSZ VALAMIT TŐLEM", ezt és ezt KELL tenned. "Nehogy azt gondold, csak úgy megkaphatsz." "Még nem tudom, mit gondoljak." "Nem döntöttem el." "Velem sokat kell foglalkozni." "Talán lesz egy kis időm."
Az ember eleinte udvarias. Aztán csodálkozik. Elmondja, amit gondol. És akkor..."Ez nem te vagy." "Ha ilyeneket mondasz, már nem is akarom."
És hirtelen azon kapja magát, hogy NEM AZT MONDJA ÉS CSINÁLJA, AMIT MONDANA ÉS CSINÁLNA.
Sőt. Azon kapja magát, hogy pedálozik. Azért, hogy megszerezzen valamit, amit NEM IS AKART. De most már akarja. És minél jobban akarja, annál inkább veszít a vonzerejéből, amit ráadásul Ő IS ÉRZÉKEL. Mit tesz? Kutyaharapást szőrével, gondolja, vagyis nem gondol már semmit. Ugyanazt csinálja, mint amit az első világháború tábornokai Verdun és Somme mellett. Tömték csapatokkal mindkét hadszínteret, és értelmetlen offenzívákat erőltettek, amelyek rendre elvéreztek az ellenség géppuskatüzében. Mindezt ráadásul, a korabeli katonai doktrínának megfelelően az ellenség LEGERŐSEBB pontján. A végén a francia katonák már BÉGETVE vonultak ki a frontra. A németek nem bégettek, de csak azért, mert a káposzta nem tud bégetni (a német katonák egyik gúnyneve Kraut, káposzta volt, a németek káposztaimádata után).
Talán még megpróbálja tekintélye kis maradékát visszaállítani. De már maga sem hisz benne. Ez így alakult, gondolja szomorúan. Egy utolsó offenzívára talán még futja. Maradva az első világháborúnál, Bruszilov 1916-os (a verduni és Somme melletti csatákkal egyidejű) és Ludendorff 1918-as ámokfutása mintájára ereje utolját összeszedve indít még egy utolsó ostromot, ami ilyenkorra már szimpla győzködéssé silányul. Természetesen mindennél csúfosabb vereséget szenved. Gyenge vagy, legyint a meghódítandót alakító "hódító", és lenéző mosollyal továbblép. De hát ki is lehetne ebben a helyzetben már erős?
Még mielőtt azt gondolná, kedves Olvasó, a szerelem csak PÉLDA volt. Egyszerű példa, amit szinte mindenki, ha nem mindenki átél legalább egyszer. De amit leírtam, az élet bármely területén előfordulhat. Előfordul. És az az érdekes benne, hogy általában az OSTOBÁBBAK játsszák az értelmesebbekkel. De tudja ezt az Olvasó magától is. Kit könnyebb irányítani: egy akadémikust vagy egy mezei cigány embert? Nem mintha a mezei cigány ember volna feltétlenül az ostobább.
Ez NEM a tisztánlátástól függ. Az igen sokszor megvan, de csak rátesz egy lapáttal a megaláztatásra. Ha nincs meg, például nálam, azt önkéntes vakságnak lehet nevezni. Mintha az ember fejében valami meggátolná, hogy a tiltakozás készséggé váljon. Fekszik a műtőasztalon, a vénájában kanül, és az aneszteziológus elkezdi csöpögtetni a bódítót. Csak itt a bódító állandóan csöpög. Nem akar elfogyni.
A függés. VALAMIFÉLE függés. Hinni akarás. Hogy tiszta a játék. Lehet benne nyerni. Ha nincs függés, akkor nincs bódítás sem. Akkor a dolog már nem bosszantó, hanem dühítő. Belőlem jó vizsgáló lenne, mondta az összes rendőrségi vizsgálóm. Így is van. Az ő balszerencséjükre legalább három lépéssel előre tudtam, mit fognak kérdezni, és azt is, mit fogok rájuk válaszolni. Most is tudom a legtöbbször, mit akarnak velem eljátszatni. Elég ránéznem az illetőre. Ismerem az egész koreográfiát, az üzleti élettől a politikáig, politikától az egyszerű haszonlesésig. Bár a kettő ma szinte ugyanaz. Nem is "szinte".
És mindebben nem az a dühítő elsősorban, amire megy az egész. Az a dühítő, hogy lebecsülnek. Hogy a legprimitívebb eszközökkel próbálnak lesüllyeszteni a legprimitívebb szintre. Már a rám vetett, bírvágytól és hazugságtól csillogó szemekben ott van.
Az a legdühítőbb, hogy AZT HISZIK, ÉN IS OTT VAGYOK.
Bassza meg. Mint egy rossz síp, egy mocskos szájban.
2014. 07. 07.