Egy évvel Mandela megválasztása után a kolléganőmmel kirakatokat nézegettem Fokvárosban, a parti sétányon. Néha lehetett -fehér- embereket is látni, amint CSOPORTOSAN, edzőruhában futottak. Később egyedül maradtunk, és bámészkodtunk tovább, egészen addig, ameddig egy mély hang el nem kezdte énekelni a hátunk mögött: kill the whites. Pár néger suhanc állt ott, de úgy látszik, nem érezték magukat elég erősnek, mert végül hazajutottunk a szállodába. Óriási szerencsénk volt, mondták később, csoportokban kószálnak mindenhol, és senki nincs tőlük biztonságban, különösen, ha külföldi és fehér. Az emberek, ha gyalogolniuk kell, csak fegyverrel vagy csoportosan /sőt fegyverrel ÉS csoportosan/ járnak mindenhova, de ha tehetik, inkább autóval. Délutánonként egyetlen hömpölygő autófolyam önti el az egész várost, furcsa kontrasztot adva az üres járdáknak. A házak nem házak, hanem erődítmények, lőrésekkel, és figyelmeztető feliratokkal: lövünk. Saját szememmel láttam, amint valaki a SZEMBEN LÉVŐ ÉLELMISZERBOLTBA is puskával ment. "Nem lehet rajtuk alapvetően változtatni" - mondják a feketékre. Hiába harsogott az összes helybéli rádióadóból a "We are one" sláger folyamatosan, ez számukra csak annyit jelentett, hogy "doktor úr, ahhoz képest, hogy nem fáj, nagyon fáj". A négert ki lehet hozni a bozótból, hallottam sokszor, de a bozótot nem lehet kihozni a négerből. Akkor már javában tartott a beözönlés a bozóton keresztül, vagyis a csak papíron őrzött határon át, és ezzel párhuzamosan a nem négerek menekülése. Az elsők a zsidók voltak, akár száz évvel azelőtt, mielőtt a második búr háború kitört volna. Már csak ebből meg lehetett volna jósolni, mi lesz ebből a hajdan virágzó országból, hogyan úszik el pár év alatt minden, amit a búrok és angolok majdnem fél évezred alatt felépítettek. Fehér ember számára most Dél-Afrika jóformán lakhatatlan. Városban kirabolják, megverik vagy meggyilkolják a fekete utcai bandák, amelyek egy része nem is dél-afrikai, törzsi területeken a törzsek tagjai teszik ugyanezt, a szavannán pedig megeszik az állatok. Most a feketéké az ország, akik azt hitték, hogy a hatalom megszerzésén kívül semmi egyebet nem kell tenniük, hogy a fehér ember "kiváltságait" megörökölhessék. De a zsidóknak is megvan a maguk barométere, ők a DRÚZOK. A drúzok egy rendkívül zárt, síita /iszmailita, akik hét imámot ismernek el/ muszlim közösség, szinte már nép, akik ezer év óta egymás közt házasodnak, tiltva a közösségükből való kilépést éppúgy, mint az oda való belépést. Amikor Izrael Állam létrejött, és elkezdődtek az arab-izraeli háborúk, eredeti lakhelyüket, Libanont elhagyva nagy részük Izraelbe települt. Mintha a jövőbe látnának, minden eddigi háború előtt újabb bevándorlók érkeztek. Az az ország, ahonnét a drúzok elkezdenek menekülni, biztosan veszíteni fog, mondják a Közel-Keleten. Drúzok szolgálnak a Cáhalban, az izraeli hadseregben is, és a mai napig nem mutatják jelét elköltözési szándékuknak.
Nem biztos, hogy szeretnék kettesben maradni a turulmadárral.
2010-08-17