"Ha vén halottnak a sírgödör szélén még egyszer megnyílhatna az ajka, valamennyi azt mondaná:
- Bolondul éltem!
Mert valamennyi úgy élt ezen a földön, mintha ez volna az örökkévalóság helye, s ő az elején érezte magát a végtelen időnek, úgy robotolt, verejtékezett, gyűjtött, rendezkedett, hogy az elején túl aztán jól élhessen. S egyszer csak, maga se tudja hogyan: ott fekszik a sírnál.
Tehát élt, de mégse élt. S erre nem eszmélkedett előbb.
Ha visszanézhetnénk a temető kapujából, bizony sokan elmondhatnánk: életünk idáig való útja nem volt egyéb, csak nyugtalanság a nyugalomért."
(Gárdonyi Géza)
Előbb megismerlek, aztán eldöntöm, akarok-e tőled valamit. Előbb meggazdagszom, aztán majd foglalkozom a lelkemmel és mások lelkével. Előbb megalapozom az egzisztenciámat, aztán még ráérek alkotni. Előbb rendbe teszem a dolgaimat, aztán belevágok. Előbb megvárom, amíg megérkezik a megfelelő pillanat, aztán lépek.
Csakhogy nincs "megfelelő pillanat". Minden pillanatnál van megfelelőbb. Fölösleges volna hajkurászni? Arra vagyok kárhoztatva, hogy leragadjak félúton?
Janus a római mitológiában a kezdetek istene volt. Két arccal ábrázolták: egy öreggel, ami "hátrafelé", balra, és egy fiatallal, ami "előre", azaz jobbra nézett, de mindig ÉRETT FÉRFIKÉNT. Van egy hónapunk is, ami az ő nevét viseli: JANUÁR, az év kezdete. Amikor a birodalomban béke volt, Janus templomát ZÁRVA tartották. A templom maga egy átjáróház volt, egymással szemben két boltíves kapuval. Elég ritkán voltak zárva.
Az ember élete, ha akarja, ha nem, lényegileg harc. Ahogy Hegel megfogalmazta: "Én vagyok a harc, mivel a küzdelem nem két egymással szemben közömbös tényező különbségéből, hanem A KETTŐ EGYMÁSHOZ KÖTÖTTSÉGÉBŐL pattan ki. Nem egy vagyok az egymással küzdők közül, hanem MINDKÉT HARCOLÓ FÉL EGYSZERRE. MAGA VAGYOK A HARC."
"Carpe diem!" "Élj a mának!" Száz emberből kilencvenkilenc így hallotta. De Horatius korántsem volt ennyire hülye és felületes. A "carpo" a latinban "letépés, leszakítás", itt és értelem szerint "megragadás". A "dies" "nappal", értelem szerint "nap", mint időegység. Így együtt: "Ragadd meg a napot!"
A napot pedig MINDIG meg lehet ragadni. Jó nap ez a halálra, azaz a harcra, ami szükségszerűen MINDIG halállal végződik. Jó nap ez a halálra, mondták Jeruzsálem és Maszada védői az utolsó órában. Jó nap ez a halálra, nyugodtak meg a "sinpú tokubecu kógeki tai" ("sinpú tokkótaj"), "isteni szél különleges támadó egység", tévesen "kamikáze" katonái is első és egyben utolsó bevetésük előtt.
Vagy öreg, vagy fiatal. De melyik akkor Janus, maga? EGYIK SEM, kedves Olvasó. Janus úgy van, mint a pillanat. A pillanat MAGA JANUS. Janus pedig... Janus pedig végső és egyetlen értelemben MI VAGYUNK. Nem "vagy". EGYSZERRE öreg és EGYSZERRE fiatal.
A pillanat vagyunk. Az illékony, megragadhatatlan pillanat. Ami van is meg nincs is. Ahogy Robert Oppenheimer írja az elektronról: "Ha például azt kérdezzük, hogy egy elektron ugyanazon a helyen marad-e, akkor azt kell felelnünk, hogy 'nem'. Ha azt kérdezzük, vajon változtatja-e az elektron a helyét az időben, akkor ismét azt kell felelnünk, hogy 'nem'. Ha azt kérdezzük, hogy az elektron nyugalomban van-e, azt kell válaszolnunk, hogy 'nincs'. Ha azt kérdezzük, hogy mozog-e az elektron, akkor a válasz megint csak az, hogy 'nem'."
Amint lent, úgy fent.
A lezárt múlt olyan, mint egy konzerv konzervnyitó nélkül. Semmit nem érünk vele. Pedig CSAK A MÚLTBÓL TUDUNK TÁPLÁLKOZNI. De vajon létezik-e lezárt múlt?
Nem létezik, kedves Olvasó. Meddő igyekezet. Már csak azért is, mert MINDIG MÚLT VAN. Az, amit jelennek érzékelünk, valójában már múlt. Ha felnézünk az égre, amit ott látunk, nem MOST van, hanem annyi évvel ezelőtt, ahány év alatt a fény eljut a szemükbe. ÉS AHÁNY PILLANAT ELTELIK MÉG, AMEDDIG ÉRZÉKELJÜK ÉS TUDATOSÍTJUK. Néhány pillanattal MINDIG a "jelen" mögött kullogunk. A jelen most van. És nincs. És van. És még sincs. Olyan a természete, akár az elektroné.
A jelen úgy "van", hogy "volt". Akkor viszont ami "van", egyben a "lesz" is. "Ma lesz a holnap tegnapja." A slágerek mindent megmondanak. Meg is fordíthatjuk: "Ma lesz a tegnap holnapja." Bár ez esetben hibásan: ma VAN a tegnap holnapja. Igen, jogosan vonja fel a szemöldökét, kedves Olvasó: még így sem írtam jól. Ma VOLT a tegnap holnapja.
Nincs félút, kedves Olvasó. EZ AZ ÚT VÉGE. MINDIG ez az út vége. EZ VOLT AZ ÚT. Nem tudok róla áttérni egy MÁSIK útra, mert ÉN EZEN AZ ÚTON JÖTTEM. A "másik" út ENNEK AZ ÚTNAK A FOLYTATÁSA SZÁMOMRA, tehát EGY ÉS UGYANAZ AZ ÚT. Ha azt mondom, hogy az addigi utam tévedés volt, azzal azt is mondom, hogy a jelenlegi is tévedés. HISZEN, AZ VEZETETT IDE. Az "előbb valami más" típusú gondolkodás azt jelenti, hogy KÉSŐBB IS VALAMI MÁS.
És ez alól nincs kibúvó.
2014. 07. 31.