Még egy pár mondat október 23. kapcsán, október 23-án keresztül a máról. 2012-ről. Arról, hogy mi történik, ha egy politikai esemény illetve erő hátterében nincs semmiféle teória. Vagyis valami olyasmi, amin negyedik éve szenvedek.
Az ideológia nem teljesen teória. Utóbbi a tudományhoz, előbbi a valláshoz áll közelebb. Az ideológia az érzelmekre fekteti a hangsúlyt, a teória az értelemre. Az ideológia sűrűn használ olyan szavakat, hogy "jó", "rossz", "igazság", "hazugság", a teória ezzel szemben a világ valamiféle magyarázatára törekszik. Az ideológia alapja a benne való hit, a teóriáé a valóságnak való megfelelés. Az ideológia tagadja a korlátokat, a teória szeretné őket felismerni. Az ideológia abban akar boldogulni, ami nincs, a teória pedig abban, ami van. Ezért nem lettem ideológus, és nem is leszek.
Egyetlen mostani magyar politikai párt mögött sincs teória, legfeljebb - hivatkozási szinten - ideológia, kivéve a HMP-t. Egyetlen mögött sincs. A legjobb akaratú emberektől sem hallunk mást, akármelyik oldalon is állnak, mint az "oldaluk"-nak megfelelő sztereotípiákat. Ismétlődő jelszavakat. "Jelbeszéd az életünk, de túl sok ember van, ki másra nem, csak jelszavakra gondol." A gondolkodó és nem gondolkodó hívek között annyi a különbség, hogy előbbiek meg is próbálják ezeket magyarázni, míg utóbbiak beérik a szajkózással. Karl Marx 1848 februárjában, egy hónappal a magyar forradalom kitörése előtt írta meg Engelsszel a Kommunista Kiáltványt. Ekkor már dolgozott A tőke első kötetén, melyet végül a magyar kiegyezés évében, 1867-ben adtak ki. Már csak ötven évet kellett várni, és megalakult a Szovjetunió. Marx sokkal inkább volt közgazdász, mint filozófus. A tőke igazi politikai gazdaságtani mestermű. Nem ideológia, hanem teória. De még úgy is, hogy ideológiává silányult, majdnem nyolcvan évig uralkodó eszme volt Európában, a világ összlakosságának az ötöde felett pedig ma is az. A marxizmus megrögzött ellenfele, Adolf Hitler nem volt teoretikus. 1919-ben belépett egy kis pártba, amely akkor még a Német Munkáspárt (DAP) nevet viselte. Először, ahogy ő maga írja a Mein Kampfban, egy 111 személyes gyűlésen beszélt nyilvánosan. Semmi mással nem rendelkezett, csak innét-onnét összeolvasott, neki tetsző előítéletek és feltételezések zagyva halmazával, valamint nem jelentéktelen szónoki képességekkel. Volt ebben a halmazban egy kis evolucionizmus, egy kis Nietzschével megbolondítva, egy kis század eleji Bécs, a maga cseh- és zsidógyűlöletével, egy kis történelem (a német történelmet Hitler kiválóan ismerte), sőt antagonisztikus módon egy kis vulgármarxizmus is. Kit érdekel? Jól tudta előadni. Nagyon jól. Előítéleteket és téveszméket hirdetett, minden megalapozottság nélkül, de végtelenül leegyszerűsítve és érzelmekkel felfűtve. Mindenki, különösen az akkori kilátástalan helyzetben levő szegény emberek, megtalálták köztük azokat a hívószavakat, amelyek egybecsengtek a bennük élő mintákkal. Azokról a hívószavakról pedig, amelyek nem csengtek egybe, egyszerűen elfeledkeztek. Két hét múlva Hitler 130 ember előtt beszélt, újabb két hét múlva 170 előtt, majd 200, 240, végül 400 ember előtt. 1920. február 4-re, az első tömeggyűlésre a hallgatóság létszáma meghaladta a kétezer főt. Innét aztán nem volt megállás. Hitler ezeréves birodalomról álmodott. Az ezer évből végül tizenkettő lett, rombadőlt egész Németország és a fél világ.
Az ötvenhatos forradalom szorosan véve tizenhárom napig tartott. Hogy mi volt, senki sem tudta, sőt senki nem tudja. Nincs is igazán mit tudni róla. "Egyetlen fő célja volt az embereknek," - írta nekem ma valaki - "az, hogy az oroszok kivonuljanak." Hát ez elég sivárka kis cél lenne önmagában. Persze ez is benne volt a pakliban. De benne volt sok más dolog is, és nem valamennyi dolog volt szent és magasztos. Sokkal inkább hasonlított az egész egy hosszas fogyókúra utáni nagy zabáláshoz, mint bármiféle tervszerű cselekedetsorhoz. De miért is hasonlított volna? Minek is az a terv? Olyan még nem volt, hogy valahogyan ne legyen. Hogyan is érlelődött? 1956. október 6-án, kivégzése után majdnem pontosan hét esztendővel újratemették Rajk László egykori belügy- majd külügyminisztert. Kétszázezres tömeg (akár Nagy Imre újratemetésekor, harminckilenc évvel később), forradalmi hangulat. "Hej, szegény Laci, ha élne," - sóhajtott fel az egyik jelenlévő - "de közénk lövetne!" Tudni kell, hogy Rákosi sokáig vacillált Rajk és Nagy Imre között (a per adta az ürügyet a Titóval való szakításra). Végül az győzött, hogy Rajk nem volt moszkovita, mint Rákosi, Gerő és Nagy Imre. Kádár sem volt, ezért vele rendeztették meg a színjátékot, s csak utána vonták ki őt is a forgalomból. (Életfogytiglanra ítélték, végül másfél év és Sztálin halála után rehabilitálták. A Tolnai Lajos utcai - ma is működő - BRFK vizsgálati fogház legalsó szintjét, ahol többek között raboskodott, és amit magamnak is volt alkalmam látni, hatalomra kerülése után soha nem engedte használni.) Nos, az ÁVH, azaz akkor még ÁVO megalapítója, a koncepciós perek első konstruktőre, akit mint mártírt ünnepeltek, éppen Rajk László volt. Kommunista, annak a rendszernek az életre hívója, amit megdönteni készültek. Kommunista, mint a harminckilenc évvel később, a kommunizmus bukásakor ugyanúgy ünnepelt Nagy Imre. Aki mit is mondott, miniszterelnökként utoljára nyilvánosan, 1956. november 4. baljós reggelén? "Csapataink harcban állnak." De hiszen e csapatoknak éppen ő tiltotta meg három nappal azelőtt, hogy harcban álljanak!
Ez képezi mai rendszerünk szilárd alapját. Összedolgozva a teljesen más jogi megközelíthetőségű 1848-al, Horthyval, nosztalgiával a Monarchia iránt, Szent Korona-tannal, Dobóval és a végvári hősökkel, török-szeretettel, idegengyűlölettel, a tót Alexander Petrovics által írt Nemzeti Dallal, az (egyik verzió szerint) félig román Mátyás királlyal, mézzel, nyállal, hülyeséggel. Hideg fej, forró szív, tiszta kéz, idézte Dávid Ibolya Féliksz Dzerzsinszkijt saját fülem hallatára 2006-ban a Várban, bár az idézettet elfelejtette megemlíteni, és "forró" helyett "meleg"-et mondott. A forró fej, hideg szív, és egyáltalán nem tiszta kéz sokkal találóbb lenne a mai viszonyokra. Dehát, van, aki forrón szereti.
2012.10.13.