Those were the days 16. (A Kádár-korszak)
Az a bizonyos szerencse rögtön négyes alakban jelentkezett. Az első a már említett munkahely volt. A másik a rosszindulatú, ám ostoba és/vagy trehány bírónő, akinek a jóvoltából elhúzódott a tárgyalásom. A harmadik, hogy be tudtam fejezni a teológiát. Az egészet pedig megkoronázta, hogy mindezek az intézmények (munkahely, bíróság, iskola) nem tudtak egymásról, illetve nem érintkeztek egymással. A Közlekedés Dokumentációs Vállalat, rövidítve KÖZDOK a Csengery utcában működött. Kicsi, átlagos, tipikus szocialista cég volt. Attól a - helyes - gondolattól vezéreltetve hozták létre, hogy ha a közlekedési vállalatok (Volánok, BKV, MÁV, stb.) külön-külön, telephelyenként gyártatják le a szükséges nyomtatványaikat, az a kisebb mennyiségek miatt sokkal drágább lesz, mintha összesítve, nagyobb kontingensenként történne mindez. A munka a következőképpen zajlott: beérkezett egy megrendelés. A postázóhölgy iktatta, majd a többivel együtt a főnöknőm elé terjesztette. A főnöknő átnézte az anyagot, és kiszignálta az ügyintézőkre. Öten voltunk ilyenek, egyetlen szobában, plusz a gépírónő. Volt még egy szoba a főnöknőnknek, és másik két szoba a legalább ugyanilyen létszámú könyvelésnek, egy szomszédos utcában pedig a raktár működött, raktárosokkal, és a raktárosok főnökével. Mindezek felett trónolt egy újabb irodában az igazgatóság. A profitot hozó munkát mi öten végeztük, én, egy hetvenvalahány éves nyugdíjas bácsi, és három hölgy. Ott volt tehát a megrendeléshalom az asztalunkon, kinek-kinek az, amit rátestáltak. Ha már csináltattunk olyan nyomtatványt, akkor ki kellett keresni a megfelelő "táskát", ha még nem, akkor táskát is kellett csinálni neki. A táskákban volt egy minta, rajtuk pedig a szóban forgó nyomtatvány, az esetleges változás és a megrendelt darabszám leírása.
Itt most megszakítom egy kicsit az elbeszélés fonalát: unalmas lesz. De ha még nem vette volna észre a nyájas Olvasó, igyekszem a szórakoztatáson kívül azt is megvilágítani, hogy mi hogyan működött, illetve hogyan nem működött, ezen keresztül pedig azt, hogy az élet minden területére kiterjedően miért volt eleve bukásra ítélve - lett légyen a Rákosi-korszakhoz képest bármilyen jóindulatú, legyen bárkinek bármiért bármennyire nosztalgikus - az egész rendszer. Más szóval: szeretném érzékeltetni, hogy hiába tűnik az alapelv - Kádár fogalmazásában "megszüntetni az embernek ember általi kizsákmányolását" - mégoly humánusnak, a cél mégoly szentnek, ha egyszer nincs szinkronban az emberi és nem emberi természettel. Ezen pedig sem azzal, hogy jóllehet "ma nincs fácán, de holnap lesz fácán", sem azzal, hogy a citromot narancsnak nevezzük, nem lehet segíteni. De essünk most gyorsan túl a nagy közös jóléti rendszer - amelyet sem sajátjának nem érzett senki, sem jólétinek, csak most, így utólag - működésének felvázolásán egy konkrét példán keresztül.
Kitöltöttük a táskán lévő rubrikákat, majd mögé csatolva az új mintát beadtuk a főnöknőnknek. Ő átnézte, majd az egész cumó a gépírónőhöz került, aki megírta a megrendelést és a visszaigazolást. Innét megint visszakerült hozzánk (ha nem tűnt volna fel az Olvasónak, eddig még senki egy kapavágást nem tett a gyártás érdekében, és jó ideig nem is tesz), majd vissza az iktatóba, ahol iktatták, és postázták. Ha a nyomdától érkezett valami, annak hasonlóan kacskaringós utat kellett bejárnia. Miután - hetek-hónapok múlva - elkészült a munka, bekerült a raktárba. Itt is iktatták, kiszállították, s utána jött a vételár kiszámolása, számla elkészítése, iktatása, postázása. A KÖZDOK általában hat százalékos árréssel dolgozott. Most akkor elmondom, hogy csináltam ezt én kicsivel később, nyomdai üzletkötőként. Kialakult ügyféköröm nem lévén, magam szereztem az ügyfeleket. Miután zsebemben volt a megrendelés, kitöltöttem két A/4-es papírt, egyet az ügyfél, egyet a nyomda felé. Az ár attól függött, hogy mennyi volt az a maximum, amit azért a termékért el lehetett kérni. Amikor elkészült - a megrendelés leadásától számítva ötöd-tizedannyi idő alatt, mint a fentebb leírt módszerrel -, elmentem érte, beraktam az autómba, ha több volt, mint ami befért, szóltam a szállítóemberemnek, leszállítottam, megírtam a számlát és hátradőltem a karosszékben. Jó, de ez messze nem volt akkora mennyiség, mondhatná a kötekedő Olvasó, mint amennyit egy húsz éves vállalat produkál. Nem a fenét. A "rendszerváltozás" évében én egyedül százmilliós forgalmat generáltam. Az lenne ma...mondjuk ötszázmillió. És az utolsó tollvonásig mindent egyedül csináltam. Se titkárnőm nem volt, se gépírónőm, se raktárosom, mindössze egy telefonom, egy írógépem és egy üzenetrögzítőm.
1988-ig maradtam a KÖZDOK-nál. A főnöknőm nyugdíjba ment, helyébe a raktárvezető került volna, akivel nem csíptük egymást, pluszban bevezették a személyi jövedelemadót, amivel a fizetésem egyik napról a másikra az ötödével csökkent volna. Megint kinyitottam az Expressz újságot, és az első hirdetés, amit megpillantottam, úgy szólt, hogy "kisszövetkezet keres nyomdai üzletkötőt". Dehát én végtére is ezzel foglalkoztam az utóbbi másfél évben, villant át rajtam. Ügyféköröm van, a nyomdákat ismerem, a szakmát meg épp annyira, hogy megértsem, mik a kívánságok és ezeket el is tudjam magyarázni. Azt is, ha nem lehetséges. Jóval később, amikor már keljfeljancsitól a szalámigyártáshoz használt füstölőrúdig, az ipari endoszkóptól a porszórásos ipari padlóig, munkaruházattól a reklám- ajándéktárgyakig mindenfélével foglalkoztam, illetve akkor már a cégeim foglalkoztak, ez maradt a vezérfonal: a jó kereskedőnek nem az a dolga, hogy élelmiszer- építő - faipari- akármilyen mérnök legyen, nem az, hogy értsen a szóban forgó termék előállításához, hanem az, hogy megértse, mit akarnak tőle, és azt képes legyen beszerezni, illetve megvalósíttatni. Utóbbit persze már, természetesen szakemberek segítségével.
Így keveredtem először a Castor és Pollux, majd a Foton kisszövetkezetekhez, innét pedig az ÉPSZAK Kisszövetkezethez. Az elsőnél húsz százalékot ígértek az árrésből, de nem kaptam meg, a másodiknál is annyit, igaz, azt megkaptam, a harmadiknál harminchárom százalékot, és azt is megkaptam. Közben még arra is volt időm, hogy - akkor már merő szórakozásból és jócselekedetből - korrepetáljak egy kisfiút, tulajdonképpen minden humán tárgyból.
Folytatjuk.
2013.02.08.