1793. január 21. reggelén Charles-Henri Sanson, egy híres francia hóhérdinasztia negyedik nemzedékének sarja szomorú szívvel kapaszkodott fel a párizsi Forradalom terén felállított guillotine emelvényére. Élete legnehezebb napja volt a mai: neki kellett lefejeznie XVI. Lajost, akit öt és - négy nap híján - fél hónapja, a Tuileriák megostromlása óta hivatalosan már csak Louis Capet polgártársnak neveztek. Dédapja, Charles Sanson magának a Napkirálynak, Capet pogártárs távoli felmenőjének (XVI. Lajos királyi elődje és nagyapja, XV. Lajos XIV. Lajos dédunokája volt) köszönhette hivatalát, s így ő és valamennyi leszármazottja meggyőződéses royalista volt. Charles-Henri az utolsó pillanatig reménykedett, hogy majd csak történik valami, talán legkésőbb a Temple börtöne és a vesztőhely közötti úton megszöktetik a királyt, de sajnos, semmi ilyesmi nem történt. Ezzel aztán Franciaország történelmének egy nagy korszaka végleg lezárult, és elkezdődött valami más. Valami, ami addig soha nem látott bestialitásba és vérontásba, s velük a világ rendjének látszólag teljes megváltoztatásába torkollott.
Azóta a "demokrácia", vagyis valami, amit e megtisztelő névvel illetnek, szinte általános megjelölése lett a világ társadalmainak. Néha kevergetik a "köztársaság"-gal, szinte szinonimaként használva őket, az utca embere bizonyosan. Az utca emberét persze az ilyen dolgok általában nem érdeklik, kivéve, ha rosszul megy a sora, vagy utálni kell valakit, leginkább akkor, ha e kettőt egyszerre érzi.
A nép uralma. A legfőbb oka, amiért én nem használom, hogy nem létezik. Nem az ellensége vagyok, mert egy nem létező dolognak nem lehetek az ellensége, hanem egyszerűen azt gondolom, hogy nincs. Iványi Gyuri barátom szerint csak másként hívok dolgokat. Meglehet, de ez így, ahogy a fejekbe plántálták, akkor sincs. Már leírtam milliószor, hogy miért, még egyszer nem fogom. Aki akarja, olvassa el a portálon. Mondjuk a Naplóban. Mostanában többször belepillantottam én is, már más szemmel, mint amikor írtam. Néha elszörnyedtem, hogy merészeltem ezt és úgy, belekódolva a félreértéseket. Akkoriban nem liberálisokkal kellett huzakodnom, hanem nemzeti érzelműekkel, hogy finoman fejezzem ki magam, ezért sok dolgot megpróbáltam az ő nyelvükön elmagyarázni. Természetesen éppoly kevéssé ment, mint most a liberálisokkal való huzakodás. De talán ezt a nyelvet jobban értem. És ezt a gondolkodást is, noha eben guba. Itt is az érzelmek számítanak.Tehát, ha úgy fogalmazok, hogy nem vagyok liberális, akkor a kutyát sem érdekli, hogy miért nem. A "jobboldal" a keblére ölel, a "baloldal" kiátkoz. Ha úgy fogalmazok, hogy a magam módján liberális vagyok, akkor fordítva. Pedig én ÚGY VAGYOK LIBERÁLIS, AHOGY LEHET. Addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér. Nem keverem össze a "szabad" és a "lehet" szavakat. Annyi szabadságot kívánok mindenkinek, amennyit csak lehet. Amennyit a társadalom-természet megenged. De abból a legtöbbet. Ha ez a liberalizmus, akkor liberális vagyok. Ha nem ez, akkor nem. A mérték persze továbbra is kérdéses marad. De az emberek nem az értelemre ugranak, hanem a kifejezésre.
Számtalanszor megfogadtam, hogy csak szavakat fogok leírni. Olyanokat, mint a "rend", "nyugalom", "szeretet", "mértékletesség", "megértés". Szabadság, testvériség, egyenlőség. Siker, pénz, csillogás. Az egykori KFT együttes sem adta alább egy szó-triumvirátusnál.
A mai világ kifejezésmódjára az a legjellemzőbb, hogy amihez bármiféle érdek fűződik, nem az, mint aminek nevezik. Nem "semmi sem az, aminek látszik", mert bár ez is igaz, de nem érdekfüggő, hanem tudásfüggő. Egy monarchia monarchia volt, ha "jó" király-császár uralta, ha "rossz". Ha alkalmas, ha alkalmatlan. Sulla is diktátornak nevezte magát, Caesar is, Garibaldi is. Még a proletárdiktatúra is proletárdiktatúra volt. A népi demokrácia, amivé nyugati hatásra finomították, már nem egészen.
Azoknak a politikai rendszereknek, melyeket "demokrácia" gyűjtőnévvel illetnek, rengeteg változata ismert, az úgynevezett gyámkodó vagy irányított demokráciától a szabadelvű demokráciáig, a képviseleti demokráciától a részvételi (félig- vagy teljesen közvetlen) demokráciáig. Mivel minden kérdésben nem lehet a népre bízni a döntést (és már itt felvetődik, hogy mit értünk "nép" alatt, mit értünk kompetencia alatt, mit értünk többség alatt, és a többi), ami ezek közül a fejekben legközelebb esik a "demokrácia" fogalmához, és még úgy-ahogy működőképes, az a képviseleti demokrácia. Van ennek egy pártmentes változata is (az se demokrácia, mindenesetre kicsit közelebb áll a valósághoz, mint az utóbbi), az általános azonban a politikai pártok részvételével működő demokrácia. Mindenki által ismeretesen ez politikai pártok küzdelmére épül, amely politikai pártok győztese(i) alakít(anak) végül kormányt. A törvényhozói hatalom (hivatalosan, valójában formálisan) a Parlament kezében marad (parlamentáris demokrácia), a kormány "csak" végrehajtó. Hogy ez mennyire nem felel meg a valóságnak, azt ugye, nem kell kifejtenem. A "választások" kulcsa a Parlament, vagyis a mindenkori győztes párt(ok) képviselői (akikről azt mondják, hogy a "nép" képviselői) által "megszavazott" választási rendszer, amely - szintén látszólag - a többségi elvre épül, azonban egy matematikai modell segítségével maga határozza meg, hogy ezt a "többséget" hogyan kell kiszámítani.
Ezeket is leírtam már, most csak azért, hogy lássuk, van-e különbség a "népképviseleti választások", és egy nem dinasztikus monarchia között, lett légyen az császárság, vagy királyság. Hogy lássuk, demokratább-e az, amit demokráciának hívnak, bár nem az, mint amit úgy hívnak, mint ami, de nem demokrácia.
Nem kell túl nagy ész annak belátásához, hogy - ha VALAKI elrendeli - teljesen mindegy, ki rendeli el - például - a szíriai bombázásokat: II. Miklós vagy Vlagyimir Putyin. II. Miklós volt a történelemben a második kivégzett koronás fő, akit lepolgártársoztak: a jekatyerinburgi Ipatyev-ház pincéjében Jakov Jurovszkij egykori órásmester - főként magyar vörösgárdistákból álló - osztaga már mint Romanov polgártárssal végzett vele és családjával 1918. július 17. hajnalán. (Forradalom ide, forradalom oda, az oroszok szemében a cár hatalmától megfosztva is cár maradt.)
De hagyjuk a franciákat és az oroszokat. Maradjunk csak Magyarországnál.
1458. január 24-én Szilágyi Mihály, az úgynevezett Hunyadi-párt vezére tizenötezer katonájával átkelt a befagyott Duna jegén, és a többi főúri párttal (!) szemben kierőszakolta az akkor tizenöt esztendős Hunyadi Mátyás királlyá VÁLASZTÁSÁT. A legnagyobb ellenlábas, Garai László nádorral (a bárói liga jelöltjével) és PÁRTJÁVAL már tizenkét nappal előbb kiegyezett Szegeden. Amikor Budára ért, nem átallott a következő szavakkal fordulni az ott egybegyűltekhez: "NEM AZÉRT JÖTTEM FEGYVERESEIMMEL, HOGY ERŐSZAKOT ALKALMAZZAK, HANEM, HOGY A SZABAD VÁLASZTÁST BIZTOSÍTSAM!" Ezek után mind a közrendek, mind a főnemesség Mátyás mellé álltak.
Magyar nemzet alatt sokáig - egészen pontosan az 1848. áprilisi törvényekig - a magyar nemességet értették. Mai kifejezéssel azt is mondhatnánk, hogy ez egy ilyen választási szisztéma volt. De VÁLASZTÁS volt ez is, ugyanazon módszerrel, mint ma. (A szabad királyválasztás jogáról a magyar nemesség az 1687. évi pozsonyi országgyűlésen mondott le a Habsburgok javára.) Annyi volt a különbség, hogy az államfőt királynak hívták, nem köztársasági elnöknek - valójában miniszterelnöknek, mert ha már semmi nem igaz, ez pont miért legyen az -, király is volt, ha erős, mint Mátyás, ha gyenge, mint II. (Dobzse) (U)lászló, és ő hozta a törvényeket, ahogy kései utóda is, csak ő nem mondta, hogy nem. Hogy aztán hagyta-e magát befolyásolni, már más kérdés. A római császárságot, minden történelmi asztalok legdúsabbikát már csak futólag hozom fel a "választások" példájaként. Elég, ha a Julius-Claudius dinasztia bukására gondolnak.
Itt élünk, a mai király polgártárs uralkodása alatt. A mai hatalomban még annyi böcsület sincs, mint Horthyban, aki KIRÁLYSÁGOT kormányzott KIRÁLYI jogkörrel. Megjegyzem, őt is "választották". 1920. március elsején Ostenburg-Moravek Gyula tiszti különítményesei álltak a parlamenti padsorok mellett, de biztosan csak azért, mert kíváncsiak voltak a szavazás végeredményére. Akárcsak három és majdnem háromnegyed évszázaddal előbb Szilágyi Mihály katonái.
Hogy is mondta egy réges-régi barátnőm? Mi mindannyian valamilyen álországból való álturisták vagyunk, és... állunk az állomáson.
Várva egy vonatra, ami pontosan úgy visz oda, ahová a rajta levő tábla szól, mint a röszkei menekülteket vitte az első napokban.
2015. 10. 06.