A hamis fáraó 1.

 1.

„Timeo Danaos et dona ferentes.” (Vergilius: Aeneis, Laokoon intése)

„Félek a görögöktől, ha ajándékot hoznak is.”

„Non ferrum est malum; sed qui ad facinus utitur ferro, ipse malus est.” (Augustinus)

„Nem a vas a gonosz, hanem az, aki a vasat gonosz dologra használja.”

Szeretnék könnyíteni a – talán – sok egyéb problémával küszködő Olvasó életén: nem terhelem akarata ellenére pluszfeladatokkal. Hosszú írás lesz, irodalmi és történelmi illusztrációkkal, sőt olvasási útmutatóval. Aki nem szeret utánakeresni, gondolja meg jól, mielőtt belekezd. Nem két és fél - négy perc közötti időt vesz majd igénybe, és nem hat szóból vagy három mondatból áll majd sok képpel, mint a videóink.

Ezért hát most, az elején lelövöm a poént. Leírom, amire a szórakozott Olvasó menet közben talán nehezebben jönne rá, leírom az apropót, a tételt és a bizonyítás módját. A kifejtést, vagyis a hosszú vizuális élvezetet meghagyom az ínyenceknek és fanatikusoknak.

Ven Csia-pao kínai miniszterelnök múlt heti magyarországi látogatásakor a két ország vezetői néhány megállapodást írtak alá. Ennek a látogatásnak az elemzése és történelmi párhuzamba állítása régi eseményekkel lesz a kiindulópont. Innét visszafelé haladva az időben, megkíséreljük bizonyítani, hogy a Fidesz-MPSZ politikája korántsem olyan eredeti, mint azt számosan gondolják. Ez azonban még a kisebbik baj lenne. A nagyobbik baj az, hogy az eredeti tervet csak az eredeti alapon lehet megvalósítani. Ha nem ez történik, a végeredmény ahhoz a házhoz lesz hasonlatos, amit előzetes statika nélkül próbáltak felhúzni. Vagy összedől, vagy csak külsőleg emlékeztet a látványtervre. Egy hamis isten hamis birodalma születik, hamis fáraóval az élén. A bizonyítás legfontosabb eszköze a HMP portálján (http://hmp-hikszosz.hu) is megtalálható, tartalomjegyzékkel ellátott Napló lesz. Minden bejegyzés előtt ott a felvitel dátuma évre, hónapra, napra, percre, másodpercre. A Naplót azon a közösségi oldalon, ahol írni kezdtem 877 nappal ezelőtt, eddig tizennégyezer-negyvenháromszor nézték meg. Itt elméletileg még tudnám utólag módosítani a bejegyzések tartalmát, a nagyjából egy esztendeje indított HMP-portálon azonban már nem. A portál működtetőjén kívül (aki az előző mondatból következően nem én vagyok) a már említett közösségi oldal jó pár száz állandó olvasója, és az a körülbelül ezer kívülálló ismerősöm-barátom, akinek rendszeresen elküldtem az új írásokat, igazolhatja, hogy még ahol lehetőségem lett volna is rá, ott sem vettem el, illetve adtam hozzá – néhány helyesírási hiba javításán és történelmi tévedés korrekcióján kívül - egyetlen bejegyzéshez sem semmit. Ezt a naplót fogjuk összevetni a Fidesz-MPSZ publicisztikájával, propagandájával és cselekedeteivel, kizárólag a már említett 877 napra, durván két és fél évre visszamenőleg. Különös tekintettel az időrendre. Vágjunk akkor most a dolgok közepébe, és magára vessen, akinek zsibongani kezd a feje pár oldal legyűrése után.

Kr.e. 204-ben Palesztina, ahogy addigi történetében is már oly sokszor, ismét gazdát cserélt: a Ptolemaida Birodalomból kiszakítva a rivális Szeleukida Birodalom részévé vált. Maga a dinasztiaalapító Szeleukosz ugyanúgy Nagy Sándor hadvezére volt, mint a szintén makedón Ptolemaiosz. IV. Antiokhosz Epiphanész király, a Szeleukida Birodalom nyolcadik uralkodója megostromolta Jeruzsálemet, a zsidókat pedig a görög istenek tiszteletére akarta kényszeríteni. Ez aztán kirobbantotta a Makkabeus-felkelést, amelynek a zsidók már a kezdetén, Kr.e. 166-ban legyőzték a Lüsziász vezette görög (szelekukida) hadsereget. A (katolikus) Biblia Liziásznak írja, ellenfele egy bizonyos Júdás Makkabeus (Pörölyös vagy Kalapácsos, az ellenségre mért súlyos csapásai után – ismerünk még egy Kalapácsost a történelemben, hozzánk sokkal közelebbi korból: ő Molotov, Sztálin külügyminisztere, született Szkrjabin) volt. (Az úgynevezett deuterokanonikus, másodkanonizált könyvek, amilyen a Makkabeusok két könyve is, az eredeti héber, és az erre támaszkodó protestáns Bibliában nem szerepelnek, kanonizálásuk csak a Kr.u. IV. században következett be.) A felkelés elindítója, Mattatiás vagy Matiszjáhu pap nem sokkal az ellenállás megkezdése után meghalt, de előtte végrendeletében öt fia közül a harmadikat, Júdást nevezte meg fővezérnek. A jeruzsálemi Templomot Júdás serege Kr.e. 165. kiszlév hónap 25-én foglalta vissza. Azonnal fel akarták szentelni, de az egyik legfontosabb tartozékhoz, az örökmécseshez csak egyetlen napra való olaj volt. Az utánpótlás nyolc nap múlva érkezett meg, de a zsidó hagyomány szerint a mécses addig sem aludt el: erre emlékeztet a kilencágú menóra nyolc ága. (A kilencedikben, középen a sámás, szolgagyertya ül, ezzel gyújtják meg a többi nyolc ágban elhelyezett gyertyákat, minden nap eggyel többet. Az ünnep neve, amikor erre sor kerül, Hanuka.) Júdás óvatos ember volt, aki nem akart csak saját erejére támaszkodni, ezért támogató után nézett. Miután előzőleg sokat „hallott a rómaiak híréről, hogy milyen erősek, s mennyire felkarolják azokat, akik jóindulattal vannak irántuk; hogy bárkivel barátságot kötnek, aki hozzájuk csatlakozik” (I Makkabeus 8:1), úgy döntött, szövetséget köt velük. Szövetség ide, szövetség oda, a háborút mégis egyedül kellett megvívnia, s ez végül a csatában elesett Júdás, az őt követő, később csapdába csalt és meggyilkolt öccse, Jonatán után Júdás ifjabbik bátyja, Simon révén Kr.e. 142-ben függetlenséghez vezetett. A szövetséget, melyet biankó felhatalmazásnak tekintettek a beavatkozásra, a rómaiak nyolcvan (egészen pontosan hetvenkilenc) év múlva váltották be, amikor egy trónviszályt kihasználva Nagy Pompeius három hónapi ostromot követően elfoglalta Jeruzsálemet. „Elvesztettük szabadságunkat, és a rómaiak alattvalói lettünk” – írta Josephus Flavius. „Rákényszerítettek, hogy visszaadjuk a szíriaiaknak azokat a területeket, amelyeket elfoglaltunk (vagyis elfoglaltak a szeleukidák elleni harc során hatalomra került Júdás Makkabeus utódai, a Hasmóneusok – a szerző) tőlük. Emellett a rómaiak rövid időn belül több, mint ezer talentumot hajtottak be rajtunk, a királyságot, amelyet az örökletes főpapok viseltek, nem egyházi emberekre ruházták át.” A történet folytatása elolvasható a Napló kiegészítésében, A zsidók cím alatt.

1237 decemberében, ahogy emberemlékezet óta mindig, befagytak Oroszország folyói. Most azonban nem rongyokba burkolt lábú parasztok vagy vidáman csilingelő trojkák keltek át rajtuk, hanem mongol tümenek, lovas tízezredek, az éppen tíz esztendeje halott legendás nagykán, Dzsingisz tíz unokája és dédunokája vezénylete alatt. Főparancsnokuk Dzsingisz Dzsocsitól, kétes származású fiától való unokája, Batu kán volt. Egy magyar domonkos fráter, Julianus barát, aki már első útját követően, az év elején beszámolt királyának, IV. Bélának a felvonulásról, és megjósolta, hogy a mongolok a folyók ismételt befagyása után támadni fognak, második felderítését elvégezve éppen útban volt hazafele. Ismerte az ellenség harcmodorát, fegyverzetét, a mongolok életmódját, sőt eredetét is. Mindez a magyarokon még segíthetett volna, ha komolyan veszik, de az oroszokon már nem. Rjazany esett el elsőként. Őt követte a Szuzdal melletti Vlagyimir, majd Szuzdal (a Szuzdalért vívott, Szura-folyó melletti csatában elesett a fejedelem, Jurij Vszevolodovics is), később Kijev, minden oroszok nagyfejedelmi székhelye. Kijev uralkodója, Csernyigovi Mihály IV. Bélához menekült, de csak időt nyert vele: a másik Vlagyimir, Ladoméria fővárosa, majd Gácsország székhelye, Halics bevétele után Batu kán már Magyarország bekerítésére vonult fel. Novgorod elkerülte a pusztítást, az adófizetést azonban nem. Az orosz városok formálisan nem lettek ugyan részei Batu államának, az Arany Hordának (a „horda” szó a türk „orda”, „tábor”, „hadsereg” szóból származik, „arany” jelzővel a nagykán rezidenciáját illették), de vazallusokká váltak. A legújabb kori magyar politikai zsargon valószínűleg szövetséget emlegetne e csúnya szó helyett. Az orosz fejedelmeknek személyesen kellett tiszteletüket tenni a mindenkori kán előtt. Ez az aktus nem sokban különbözött az orosz rulettől. Ha a kán nem találta megfelelőnek az ajándékokat, a látogató személyét, politikáját, vagy egyszerűen rossz napja volt, a vizit könnyen a fejedelem életébe került. A káni sátorban lefejezett Mihail Vszevolodovics csernyigovi fejedelem és kísérete sorsában orosz fejedelmek hosszú sora osztozott. Novgorod ebben is kivétel volt. Az Eizenstein által filmvászonra vitt (Jégmezők lovagja, 1938) Alekszandr Nyevszkij fejedelem mindegyik hódoló útját élve úszta meg. Maga mögött tudva Batu birodalmát kelet felé elfogadta a függőséget, nyugat felé támadott: előbb a svédeket, majd 1242-ben, amikorra a mongol invázió már majdnem kiirtotta a teljes magyar lakosságot, a Pejpusz (Csúd)-tavon a német lovagokat győzte le. Az igazi győztes azonban, még ezekben a mámoros napokban is nagy szövetségese, Batu kán volt.

„Hát mi is történt Budán? Az, hogy a német szeretett volna beleülni. A királyné engedte volna is, de a magyar uraknak sehogy se tetszett az a gondolat, hogy Mátyás palotájában német tanyázzon. Segítségül hívták a törököt, és addig is védekeztek. Mikorra a török segítség előhada megérkezett, már akkor fogyadozott a német. S mikorra a szultán is megérkezett roppant táborával, Roggendorfnak a hada szét volt verve.” (Gárdonyi Géza: Egri csillagok)

Wilhelm von Roggendorf húszezres nemzetközi (osztrák, német, cseh, magyar) hadserege a „tatárjárásként” is emlegetett Magyarország elleni mongol támadás után háromszáz évvel, 1541. július 10-én, három hónapi sikertelen ostromot követően semmisült meg. Buda megmenekült, vagy legalábbis akkor úgy látszott. Nem telt bele azonban további két hónap, és a keleti szövetséges csellel, egyetlen kardcsapás nélkül elfoglalta. Majdnem napra pontosan száznegyvenöt évet kellett várni ezután, hogy – ugyancsak három hónapi ostrom után – a Lotaringiai Károly vezette, szintén nemzetközi sereg felszabadítsa. Buda ekkortól, Magyarország a törökök teljes kiűzésétől, 1699-től egészen 1918-ig (nem számítva két hosszabb-rövidebb intermezzót, a Rákóczi- és az 1848-49-es felkelést) a Habsburg-dinasztia uralma alá került.

Keleti szövetség, olvasható a kormánypárti lapokban a kínai-magyar viszony alakulásáról. Három további kulcsszó is megjelent: a hídfő és a munkaalapú gazdaság. A főnixmadárként való felívelés receptje már csak hab a tortán. Mielőtt bármit is mondanék bármelyikről, adok két olvasnivalót: Napló, Összefoglalás 9. – A határok utolsó bekezdését (2009.05.28.), illetve Összefoglalás 28. – A külpolitika (2009.06.26.) teljes egészét. Ven Csia-pao magyarországi látogatása (egyelőre, hála Istennek) semmiféle szövetséget nem jelent, különösen kiemelt szövetséget nem, hanem elsősorban (kínai részről) kínai udvariasságot. A keleti kultúra része az udvariasság. Egy japán nem azért hördül föl csodálattal, amikor vendéglátója megmutatja a kertjét, mert valóban csodál valamit, egy vietnami nem azért szürcsöl, böfög, mert anélkül nem képes enni, hanem azért, mert ezzel gondolják kifejezni megbecsülésüket. Mindig felhördülnek és mindig csámcsognak, mert a megbecsülés az ő szemükben független a saját ízlésüktől. Ugyanezért sokszor és szívesen mosolyognak (érdemes az Orbán Viktorral lefényképezett kínai kormányfőre vetni egy pillantást), bármit is gondolnak. Ha egy európai viselkedne így, azt mondanánk rá, hogy képmutató, vagy ravasz hazudozó. Ha egy európai vágja le a macskája farkát, állatkínzásért megbüntetik. Japánban ezt azért teszik, hogy az állat ne ugorjon fel a házak tetejére, és ne zavarja a szomszédokat (így alakult ki a japán bobtail, japán kurtafarkú macska). Más hangok, más szobák, idézem Capote-t ezeregyedszer.

Mindez nem azt jelenti, hogy a közép-európai régió nem érdekli Kínát. Nagyon is érdekli, épp elég régóta. Az államkötvények vásárlása kínai szemmel piaci áron történő kockázatmentes udvariassági vétel (a kötvénypiac körülbelül négynapi forgalmának felel meg), a kölcsönös befektetések előmozdítására nyújtott hitel és a kereskedelmi forgalom megduplázása pedig tökéletesen beleillik Kína lassú expanziós terveibe. Ezúttal sem Róbert bácsi jótékonykodik, hanem a farkas nyújtogatja mancsait a kecskegidák lakta házikóba. Kinek az oldalára álljak? – teszi föl magának a kérdést a magyar külpolitika abban a néhány kitüntetett pillanatban, amikor a Hunyadi Mátyás utáni történelem választani engedélyezi. Ha a kérdés nem így hangzik: kinek az oldalára kell állnom, mindig hozzágondol egy szót: kinek az oldalára álljak, hogy…visszakapjam az elcsatolt területeimet, megvédjen ettől vagy attól, befektessen, hitelt nyújtson, hitelfinanszírozó hitelt nyújtson, meghosszabbítsák, átütemezzék. Az, hogy saját magára támaszkodjon, fel sem merül. Túl nagy erőfeszítésnek tűnik, a politikai elit pedig – különösen az utóbbi huszonegy évben – már nem gazda, hanem kupec, és úgy is viselkedik. Gazdaként gondolkodva a függetlenséget és biztonságot hosszú távon nem valamely szövetség garantálja, hanem a kiegyensúlyozott semlegesség. Nagyjából úgy, ahogy a Naplóban 2009. 09. 22-én leírtam a Ceterum censeo 9. része 4. pontjában, melynek címe: A program. (A Ceterum censeo 9. része még sok érdekességet tartogat, ha valaki lassú élvezetre vágyik, kérem, ne olvasson el mást belőle!) E pont utolsó mondatának hatodik szava a híd. Hídfő leszünk Kínának, visszhangozza most a Fidesz propagandája (és még mennyi mindent visszhangoz, ahogy látni fogjuk). Csakhogy híd és hídfő között akkora a különbség, mint a HIKSZOSZ alapállása és a Fidesz-MPSZ alapállása között. A híd az összekötés, közeledés, barátság jelképe, a szuverenitás feladása nélkül. A hídfő (híd nélkül) szintén az összekötés jelképe, de már korántsem barátságos tartalommal. Megvetjük a lábunkat, mondták offenzíva előtt az anziói, normandiai, oderai hídfők katonái: a hídfő a katonai szlengben az átkelés biztosítására az ellenséges parton elfoglalt terület. Néha az ember akkor is igazat mond, amikor nem mond igazat. Megmaradnak ugyan az (eredeti) szavak, de csak úgy nagyjából. Épp csak annyira, hogy teljesen más értelmük legyen, mint amit szánnak nekik. Épp csak annyira, hogy azt jelentsék, amit kimondójuk valóban gondol.

A munkaalapú gazdaság sem új dolog. Még annak fideszes átirata sem. A tartalom vizsgálatához nem kell Kádárig visszamenni: vessünk egy pillantást szintén a Ceterum censeo 9. majdnem két évvel ezelőtt írt 8. pontjára, illetve az Összefoglalás 31. (2009.07.08.) – A hajléktalanok, családok, nyugdíjasok utolsó két mondatára. Hogy itt nem kényszermunkatáborokról volt szó, hanem az álláskeresési idő alatti ellentételezett segítségről, és nem visszamenőleges jogalkalmazásról, hanem arról, hogy a nyugdíj ezután valóban csak annak járjon, aki rászorul, és az összege annyi legyen, amennyiből alapszinten el tudja magát látni, az ötletvadászokat kevéssé érdekelte. De legyünk igazságosak: ilyen szóösszetételt, hogy munkaalapú gazdaság, sehol nem írtam le. A kifejezés jellemzően szocialista, hogy ne mondjam, kommunista. Az 1949. évi XX. törvény, vagyis a sztálinista magyar Alkotmány (amely ellenében a 2011-es Alkotmány íródott) 9.§ (1) és (2), így hangzik: „A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka.  Minden munkaképes polgárnak joga, kötelessége és becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék.” A régi Munkakönyvek ezzel a két mondattal kezdődtek. A munkaalapú gazdaság ma még csak szóvirág, a kedves kínai vendéggel való nézetazonosság látszatának keltése, holnap, mint fentebb a hazugságok némelyikéről mondtuk, igazság is lehet belőle. A munka, ha szerencsénk van, csak kötelesség lesz, ha nincs szerencsénk, még akár szabaddá is tehet. A rendszerek, ahogy kiépülnek, mind kevesebb teret hagynak az önállóságnak: kényszerítenek, és bizony ez alól az alkotójuk sem kivétel.

A főnixmadár, bár nem ível fel sehova, és a felívelésnek sincs (ahogy ennek az egész szóhalmaznak) értelme, receptje meg főleg nincs, élete végén fészket épít, meggyújtja és elhamvad vele együtt. Ma, 2011-ben a fészeképítésnél tartunk. Hogy miből is épül az a fészek, a következő részben megpróbáljuk kitalálni.

2011.06.30.