"- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján." (Charles Baudelaire: Egy dög)
"Használj a közönséges söpredék-szavak helyett csillogó, szellemes, rafinált kifejezéseket" - írta nekem ma valaki. Bár kevés söpredékszót használtam még neki, ne kiabáljuk el, lehet, hogy a java még hátra van. És lehet, hogy nincs is akkora fantáziám. Nem ismerem annyira a magyar nyelvet, amitől volna még mit tanulnom, e tárgyban is. Ott ne tartsak, ahol egy régi barátnőm, aki egyszer valami nagyon csúnyát akart mondani. - "A macska farka faszik" - mondta végül. Azóta szállóige lett. Mint...hadd kalandozzak el, kedves Olvasó. Pre-Karácsony van úgyis, akarom mondani pre-munkaszünet. Előétel. Előlépés. Elővétel. De nem előkelő. Előjáték, na.
Szállóige, vagyis szállószó például a kukababa. - A nyuszibabának lesz? - kérdezte egy régi Húsvét előtt egy vevő a zöldségest, aki lecsavarta a retek zöldjét. - Nem, a kukababának - válaszolta a zöldséges. Attól, hogy valami "közönséges", nem feltétlenül a kukababába való. Helyzete válogatja. Embere válogatja. Indulata válogatja.
"Én vagyok a keményfaszú Kelemen, mi a fasz van teveled? Hé, hó, kaszakő, mi az apád fasza kő?" Ha csak így tudnék beszélni, akkor megérteném. De nem csak így tudok. Mi az a "közönséges"? A közönség-es. Aminek közönsége van. Publikuma. Sokan beszélnek úgy. Dehát akkor minden szavunkat ki kellene rostálnunk! Nem, csak az ordenárékat, mondja az Olvasó. De mi is az az ordenáré, és mitől lett azzá? Mitől tabu a tabu? Szathmári Sándor Kazohiniájá-ban például az evés a tabu, nem a nemiség. Megeszem az összes ételedet, és utána megmutatom a torkom, mondja a "kurva" a tabu ilyetén változatáról mit sem sejtő idegennek. Meg is ette, aztán...pénzt kért tőle. Amikor megtagadta, mondván, hogy még ő adott a nőnek ételt, bíró elé hurcolták és megbüntették. Amikor nyilvánosan kiejtette a száján az "evés" szót, szintén megbüntették. Később feleségül vett egy helybélit. A szertartás után hazamentek, és a nő ételt kért tőle. Már rossz tapasztalatai voltak, és megtagadta. Megint bíró elé hurcolták, és megint megbüntették. Ezúttal nem azért, mert enni adott egy nőnek, hanem azért, mert nem adott enni egy nőnek. Ennyi ebben a logika. Nem véletlenül irigyelte a Kazohiniát Szathmáritól Karinthy.
Néha jó visszamenni a tinédzserkorba. "Van egy nagy lófasz a tarisznyában, keserű magában. Szolgalegénynek, hej, a szegénynek, kevés a vacsora." Ebben a két mondatban kifejezhetők a mai magyar közállapotok. Pedig csak egy népdal néminemű átköltése. Regula regula hátán. Szintén gyermekkoromból: "Jaj, Istenem, mit csináljak, hogy basszam meg az anyámat?" Mondhatnám úgy is, hogy ha meg akarnánk felelni minden előírásnak, akkor napi nyolc órában adminisztrálnunk kellene, a maradék mondjuk kettőben - így is tíz órás munkanapot számoltam - meg a bankban várakozni, hogy befizethessük az állam javára, amit utána el fognak lopni. De miből, mit, és mi marad nekünk? "Nem marad más nekünk, csak az apánk fasza: azt nyergeljük majd meg, s azon megyünk haza." Írjam szépen? Moderáljam magam, drága Olvasó? Nagypapám testvérétől a legdurvább káromkodás az volt, hogy "a kakas csípje meg". Nem dolgozott egy napot egész életében, mondta róla a nagymamám. Úgy meg lehet úszni káromkodás nélkül. A káromkodáshoz problémák kellenek. És fantázia. Hát, a magyaroknak mindkettő volt mindig. Nem érték be egy anyabaszóval, vagy faszszopóval, mint Caesar. Irrumátoroknak és fellátoroknak nevezte a katonáit - akik ennek ellenére imádták, kopasz páráznának szólítva viszont -, a szenátorokat meg cunnusoknak, pináknak. A cunnus az egyetlen latin szó, ami nőnemű létére hímnemű végződést kapott. Nem cunna, azaz cuna. A magyar népnyelv ebben is logikusabb. Gondolkozzon el, kedves Olvasó, miknek nevezné a mai szenátorokat, akarom mondani, "képviselőket"? Az isteni Iulius nem találta fején a jancsiszöget? Jancsi szögét, hogy legyen már benne valami kis pajzán jópofiság és rafinéria, ahogy a levélíró óhajtotta. Nekem áll feljebb megint. Nem mondom, hogy micsoda.
De a csúnya szavak megfelelő használatához más is kell. Humorérzék és előítélet-mentesség. Különben marad a prüdéria. Kemény öklű barátod, János, írta a szemérmes Arany Petőfinek. Kemény faszú barátod, Sándor, válaszolt Petőfi. József Attila se volt nagyon álszent. "Pina, picsa, fasz, segg, baszni, gecizni, kiverni - mindent a lehető legtermészetesebb képpel el lehet mondani olyanok társaságában, akik nem tehetnek ellene semmit" - írta. El is lehet. Szórakozásnak sem utolsó. Nem csak polgárpukkasztásból. Pedagógiából, hogy a másik olvasatról se feledkezzünk meg. Apropó, paedagogium. Tudja a szemérmes Olvasó, hogy mi volt az? Így nevezték például némely római császárok fiúkíséretét. Azokat a szép arcú, zsenge kisfiúkat , köztük néha az uralkodó utódját, akiket az imperátor dugott. Megszeretkezett, ha már szalonképesen kell mondanom. Erőltetett, ugye? Mint amikor a vendég az étteremben elfingja magát, és zavarában elkezdi a széket tologatni. "Ugye, milyen más hangja van?" - néz rá az asztalszomszédja.
Egy gyorsbaszás? - kérdezte valamelyik régi barátnőm - nem egy kérdezte -, pont ezekkel a szavakkal, amikor kevés időnk volt. Szeretkezni szoktam, mondta egy másik, de néha...néha baszni is jó. Úgy, ahogy Isten a parasztembert megteremtette. Elvégre anyai dédnagyapám egy szerb disznókereskedő volt. Csak nem fogom megtagadni. Semmi nem kell hozzá, csak helyzetfelismerés. Elfogulatlanság, és az élet élvezete. Az élet élvezetének akarása.
De mellőzhetem is. És akkor milyen lesz? Nagyon higiénikus, ahogy ef Zámbó megjegyezte valamelyik dalában. Franciaországban a vizek higiénikusak. Ez már Durrell, meg nem mondom, melyik könyvéből, de szintén szó szerint és szintén enyhe iróniával.
Most aztán potyoghatnak az ismerőseim kifelé. Francba, már megint nem tudtam erőt venni magamon. Nem is ezzel a szóval akartam mondani. Nehogy már én is beleessek. Nehogy már ettől függjön.
Az úr a pokolban is úr.
2014. 12. 16.