"Olyan, néhány oldalas anyagot vitt be a költségvetést tárgyaló szerdai kormányülésre Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, amelyben nem voltak számok. Nagyon rosszul áll a büdzsé összerakása, az NGM-ben a hétvégén is gőzerővel folyik a munka, hogy hétfőn vagy kedden a kormány már értékelhető állapotú szöveget kapjon. A Költségvetési Tanácsnak már meg kellett volna kapnia a költségvetés tervezetét a kormánytól, de nem volt mit."
A miniszter belépett a tárgyalóterembe. Rajta kívül mindenki ott volt, mindegyikük előtt ásványvíz, ropogtatnivaló, frissen főzött kávé. Az asztalfő üresen maradt, azt egyedül Ő foglalhatta volna el. A miniszter finoman, hogy a politúr se sérüljön, az asztallapra helyezte a vizibivaly bőréből készült költségvetési táskát, de még nem nyitotta ki. "Arra kérem a jelenlévőket" - mondta állva maradva, és megköszörülte a torkát - "hogy mindenekelőtt, ahogy lassan másfél éve szoktuk, énekeljük el együtt a Himnuszt." "Állj, állj, állj!" - nézett metszően az első hangok után az egyik elvörösödő államtitkárra. "Nem AZT a Himnuszt, ha szabad kérnem. AZT, ahogy talán államtitkár úr is tudja, csak hamisan lehet énekelni. Sőt egyáltalán nem lehet énekelni! Vagy talán államtitkár úrnak erről más a véleménye?" "Közmunkára akarsz küldeni mindnyájunkat, te barom?" - sziszegte az államtitkár fülébe a szomszédja.
A megreformált - ők "tökéletes"-nek mondták, a "reform" szó a nemzetvesztő és tolvaj előző kormányra emlékeztetett - Himnusz nem volt hosszú. Hamar visszaülhettek, leült a miniszter is. "Essünk akkor ezen túl, hogy fontosabb kérdésekkel is foglalkozhassunk" - köhintett, és felpattintotta a táskát. "Mint tudják - tudjátok, fenébe a formaságokkal, csak mindig felidegesít a trehányság, vagy ahogy Ő szokta mondani, az éberség hiánya -," - nézett ismét az államtitkárra - "el kellett készítenünk a költségvetést. Éjjel-nappal dolgoztunk, hogy se az Európai Parlamentben tekergő piócák, se az itthoni hazaárulók, se távol-keleti megmentőink ne találhassanak fogást rajta. Nem szaporítom tovább a szót: mindenki kap belőle egy-egy példányt. Talán csak annyit említenék még meg," - nézett egyenként mindenki szemébe - "hogy az Ő személyes instrukciói alapján készült."
Az irat nem volt túlságosan vastag. Tíz lap, egyszerű fehér vászonborítással, a fedőn arany betűkkel a felirat: KÖLTSÉGVETÉS. Alatta ezüsttel a következő: "A Nemzet felvirágoztatatásának, megmentésének és örök jólétének fundamentuma, Isten akaratából a kereszténység szellemében, a Legkeresztényibb Miniszterelnök útmutatásai szerint". A felirat felett a szintén arany Szent Korona, egyik oldalán az országalma, másik oldalán a jogar. A lapokat és a borítást piros-fehér-zöld szalag fogta össze. Az ülés résztvevői belelapoztak az iratba. A lapok közül finom, édeskés illatú por szállt fel ujjaik nyomán. "Púder" - suttogta valaki áhítattal. "Az Ő kedvence. Amikor kinevezésem előtt magához hívott," - borzongott meg a gyönyörtől - "Rajta is éreztem."
A lapok üresek voltak. "Több változat készült" - szólalt meg ismét a miniszter. "Az elsőbe még beleírtunk ezt-azt, bár a számokat már kihagytuk. Úgyis feleslegesek lettek volna. Nem tudok olyan szabadságharcról, amit számokkal vívtak volna meg. Így aztán a legautentikusabb forráshoz, az Ő beszédeihez fordultunk, különös tekintettel a Forradalmat megelőző nyolc esztendőre. Nem az ötvenhatos forradalomra gondolok..." - derültség a teremben - "Akkor Ő még csak ígéretként élt édesanyja szívében, a vonatkozó történetet az édesanya álmában megjelenő Angyalról és a Jövendölésről mindnyájan ismeritek. Az a forradalom afféle jel volt, bíztatás a nemzetnek, hogy eljön még az igazi, magyar forradalom, a fülkék forradalma. Bocsássatok meg, kicsit elkalandoztam." - dehogy, dehogy! kiabáltak közbe néhányan - "Nos, hogy ismét a tárgyra térjünk, a végébe beletettünk néhány magyaros receptet is Anikó asszony szakácskönyvéből. Még Ő is élvezettel olvasta újra. Aztán rám emelte tekintetét: 'Gyuri, ez így kevés. Nem, nem a számokat hiányolom, a tartalommal is meg vagyok elégedve, de mi, ahogy többször tanítottalak, nem néhány évre tekintünk előre, hanem az örökkévalóságnak dolgozunk. Egy ilyen műben semmi nem lehet, ami múlandó. Hegedűs püspök mondta nekem nem is olyan régen, - folytatta - hogy a betű megöl, a lélek az, ami megelevenít. Krisztussal kapcsolatban is mindenfélét összeírtak felebaráti szeretetről, arról, hogy aki karddal támad, kard által vész el, hogy aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel, aki megüti az egyik orcádat, nyújtsd felé a másikat is, könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak a mennyek országába jutni, satöbbi, satöbbi, de ezek csak szavak. Szavak, szavak, sehol egy említés a való világról, galíciai jöttmentekről, Buda hős második világháborús védőiről, a rablógyilkos kommunistákról és megtestesítőjükről, a Szemlőhegyi úti brigantiról, de még egy árva dolomitbányáról sem. Ha pedig szavakkal nem lehet a mindenséget megragadni, minek kellenek a szavak?' - és csak nézett azokkal a kimondhatatlan szemeivel. Akkor már tudtam, mi a megoldás. A végeredmény itt fekszik most Önök előtt, pardon, előttetek."
A jelenlévők egy emberként ugrottak talpra. "Isten, haza!" - dörgött a percekig tartó ováció. "Család" - mormolta később zsebkendőjébe valaki, akiről csak a felesége tudta, hogy volt kisgazda-szimpatizáns, miközben úgy tett, mintha az orrát fújná.
"Ezzel akkor megvolnánk" - intette le a miniszter a leghangosabban kiabálókat. "Most következik az igazán fontos munka. El kell döntenünk, milyen legyen és hová kerüljön a frigyszekrény, mit is beszélek, egészen megzavartak a bibliai utalások, tehát milyen legyen és hová kerüljön az Alkotmány Asztala. Hogy minden közhivatalban ott a helye, nem lehet kérdés. Kezdjük az anyagával. Javasolták a libanoni cédrust, de nem tudom, méltó-e egy arab ország jelképe a keresztény magyar hagyományokhoz..."
Hajnalig tanácskoztak, és a Mű méltó lett a több, mint ezeréves magyar államisághoz. Az Asztal és a szakrális hagyományok legrigorózusabb elveivel összhangban elhelyezett kegytárgyak nemsokára ott lesznek az ország összes állami intézményében, hivatali időben mindenki számára megtekinthetően. Az írásba foglalt Alkotmányt pedig a Főpap, vagyis az Országgyűlés Elnöke, fedőnevén "Bajusz" mindenkinek, aki szeretné, dedikálva elküldi majd.
És senki nem mondhatja ezután, hogy a "költségvetés terhére". Se barát, se ellenség, itthon sem, külföldön sem, de még a Galíciai tengeren túl sem.
2011. 09. 03.