"Ének, hajolj ki ajkamon
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak.
És énbennem is leng a mérleg,
de nem húzza le, ami kell.
Lágy verőfény! Semmit sem értek,
csak hallom, kislány énekel." (József Attila)
Harmadik világháború, az orosz vadászgép lelövése, menekültek és/kontra terroristák - időben visszafelé. Micsoda jó témák. Természetesen kocsmaszinten, mert fogalmunk sincs. Olyan jó egy kicsit rémüldözni és kombinálni. Gurulnak le a felesek, otthon vár az asszony, még éhen se haltunk, még ki se lakoltattak. Még az az illúziónk, hogy egy működő országban élünk, ha kicsit szegényesen is, egy valóságos világban, ami nem a mi képzeletünk terméke. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy egy akciófilmben omlanak össze a házak és gyulladnak ki a repülőgépek, vagy New Yorkban és Törökország-Szíria felett. Annyiban nem mindegy, hogy ez "valóságos". Reality. Valóságshow. Így tudjuk. De a valóságshow-kat megrendezik, ez már sokaknak nem újság. Edvin nem véletlenül dugja meg Barbit, Csujka nem véletlenül köt bele Sztívbe, Klerről nem véletlenül derül ki hirtelen, hogy prostituált volt, Gazsika nem véletlenül festeti pöttyösre a házát, és a holtrészeg Tina se véletlenül önti le paradicsompürével a szűzies Leó ágyát. "Legközelebb már valami ütősebb kell", morog a producer, és az egész stáb azon töri a fejét, hogy ki verekedjen össze kivel. A tompa magyar (német, amerikai, svéd) polgárnak egyre erősebb ingerekre van szüksége. A halál egy valóságshow-ban már csak idő kérdése, mondta egyszer egy elemző.
Hogy ez korunk jelensége? Ugyan. Az átlagember mindig lusta volt, mindig vérengző, mindig vérszomjas és mindig tompa. Kenyér és cirkusz. Annyi a különbség, hogy azelőtt (mikor is?) nem erre a tompa, vérengző és vérszomjas tömegre épült a hatalom. Azt csak féken akarták tartani, de nem tették a hatalom alapjává. És a régi Athén? Vagy a köztársasági Róma? A régi Athént, a "demokrácia" bölcsőjét ugyanúgy arisztokraták irányították, mint a köztársasági Rómát. Már maga a "köztársaság" (res publica) szó, Cicero találmánya sem azt jelentette, amit manapság. Szorosabb értelemben a közhivatalokat értették alatta, tágabb értelemben azt az államot, ami a köz érdekében fejti ki tevékenységét. (Ráadásul nem is abban a korban, amit ma a Res Publica Romana kora alatt értünk, hanem UTÁNA, az Imperium Romanum korában, vagyis a császárkorban.) Ebben a vonatkozásban egy monarchia is lehet köztársaság. Lásd a mai Nagy-Britanniát. És fordítva, lásd a közép- újkori Velencei vagy Firenzei Köztársaságot, élükön a Dózséval vagy Signoréval. A kvázi-monarchiákat és kvázi-köztársaságokat.
Jó, és akkor mit papolok én a népszavazás szükségességéről, például, ami az Alkotmányt illeti? Az talán nem a népre való építkezés? De nem ám. Az csak a népre való apellálás A NÉP FELÉ. Egy formalitás. Egy nagyon fontos formalitás, aminek a tartalma ugyanannyi, mint a valóságshow-nak. Ugyanolyan aktus, mint a lovaggá/vitézzé ütés, vagy a díszdoktori oklevél átadása. Megnyugtató. Megtisztelő. Semmi köze a valósághoz, de valami "kézzelfogható". "Én ikszeltem be." Ennyi a jelentősége, semmiség, de ez a semmiség forradalmakat akadályozhat meg. Az átlagembertől nem szakértést várunk, csak beleegyezést. Ami mellett megvan a lehetősége annak is - amint most nincs meg - HOGY NE EGYEZZEN BELE. És akkor addig kell futni a köröket, ameddig létre nem jön a konszenzus. A többségi konszenzus, teszi hozzá a szigorú Olvasó. A többségi konszenzus, igen, de már maga az is konszenzus eredménye, hogy mi a többség. A JÓ EGYEZSÉG EGY AKKORA TÖMEG ÁLTAL JÓVÁHAGYOTT EGYEZSÉG, AMEKKORA A MINDENKORI KRITIKUS TÖMEG TUDATÁBAN A TÖBBSÉGGEL EGYBEESIK.
Reality.
Szóval, ha a valóságshow-kat megrendezik, a belpolitikát megrendezik, miért gondoljuk, hogy a külpolitikát nem rendezik meg? A balesetek helyszínén nem azért gyűlik össze annyi ember, hogy segítsen, hanem azért, hogy rémüldözzön. Amiért azokban az országokban, amelyekben lehetővé teszik az ilyesmit, a kivégzéseket is sokan nézik. Amiért gladiátorjátékok idején tele voltak a cirkuszok. A görögöknek kötelezniük kellett a polgárokat a színházba járásra (az előadások egész nap tartottak, reggeltől estig), de ez sem volt elég, NAPIDÍJAT is kellett fizetniük érte. A görögök színházában csak jelképesen folyt vér, és ezt mindenki tudta. Az egyiptomiaknál ez másképp nézett ki, és másképp nézett ki a rómaiaknál is. Ozirisz, Ízisz, Széth és Hórusz történetét elkábított rabszolgák bevonásával adták elő, VALÓSÁGOS vérfürdő keretében. Bármelyik variációt vették elő, mindegyik dúskált a válogatott kegyetlenségekben és perverzióban. Voltak bennük vadállatok (bika és krokodil), skorpiók, kígyók, madarak, volt bennük vízbefojtás, feldarabolás, lefejezés, hagyományos szexuális aktus, homoszexuális aktus, felláció, nekrofília, halott spermájával való megtermékenyülés, spermának salátán való elfogyasztása, szemkivágás, herelemetszés. A rómaiak se maradtak le. Ők is előszeretettel nyúltak a mítoszokhoz, például Ikarosz történetéhez. Az Ikarosz jelmezébe öltöztetett szárnyas halálraítéltet (aki az utolsó pillanatig maga sem tudta, hogy ő halálraítélt) egy vékony kötélen - nem túl magasan - végighúzták a fás-bokros tájnak berendezett aréna fölött, ahol nyüzsögtek a különféle állatok, majd egyszer csak elszakadt a kötél, és Ikarosz lezuhant. Az állatok, amelyekkel eleinte találkozott, szelídek és jóllakottak voltak. Mind nagyobb önbizalommal - hiszen csak játék - élte bele magát szerepébe, aztán a fák közül előbukkant egy medve, oroszlán vagy tigris, amely már egyáltalán nem volt szelíd és napok óta nem kapott enni.
Igazi csemegék voltak ezek a népnek. Volt persze mindennek egy mögöttes, analóg és szimbolikus jelentése, de ezt elég, ha a beavattak értették. Mint a Bibliát a középkor végéig. Most is elég lenne, de most a mögöttes jelentés a nézettség és az ehhez kapcsolódó árbevétel. Mára már csak az aberráció és erőszak maradt.
Az átlagembernek ebben merül ki a World Trade Center lerombolása, a párizsi merényletek vagy az orosz vadászgép lelövése. Húbasszameg, ez durva. Ennyi a különbség. Az átlagember most ÚGY TUDJA, hogy ez a valóság. HOGY ENNYI A VALÓSÁG. Rengeteg minden van, amit "úgy tudunk". Meg lehet kérdőjelezni Nagy Károly létét, a vikingek létét, a magyar honfoglalást, háromszáz évet a történelemből, legutoljára azt a kérdést is felvetette egy történész, hogy ÉLT-E NAPÓLEON? És EGYIKRE SEM LEHET MEGNYUGTATÓ VÁLASZT ADNI. Megnyugodni persze meg lehet. Há' hogyne lett vóna. Ottan van a Diadalív. Meg ottan van a Kód Napóleon. Meg lehet érinteni. El lehet óvasni. Csakhogy a "dokumentumok" tekintélyes része HAMISÍTVÁNY. Még érdekesebb, hogy van "hamis" hamisítvány és "valódi" hamisítvány. Ha például egy irat elveszett, gyakran úgy pótolták, hogy készítettek egy vele mindenben megegyező replikát. Be lehet szúrni utólagos tartalmakat, valami igazolására, ami megtörtént, de az eredeti dokumentum nem tesz róla említést. Vagy nem történt meg. Ilyen a Testimonium Flavianum, Flavius-i Tanúságtétel, a Josephus Flavius zsidó-római történetíró szövegébe utólag beillesztett utalás Jézus Krisztusra. Annyi eldönthető, hogy utólagos betoldás, de hogy az megtörtént-e, amire utal, továbbra is bizonytalan. Tűzhetjük a kalapunk mellé.
Legközelebb akkor lehet jutni a valósághoz, ha eltekintünk a magyarázatoktól. Ha még a "megtörtént" (megtörténtnek tudott) eseményeket is úgy kezeljük, hogy azok jelentős része azért történik, hogy LEHESSEN RÓLUK VALAMIT MONDANI. Vagy nem azért történik, mégis mondanak róluk valamit. Van egy történelem, ami a "mélyben" zajlik, és egy másik, ami szem előtt. Egyik irányított, a másik nem. Az egyik egy mese, a másik csak akarna mese lenni. Csak akarnák uralni. A mesét azonban mindig lehet. Lehet úgy szőni, hogy mindig mese maradjon. Gondoljanak csak 1848-49, 1919, 1956 magyar eseményeinek a feldolgozásaira. 1989/90 és ami utána következett is ugyanúgy fog járni. Ugyanaz a tartalom, más-más hangsúllyal, kiemeléssel és csoportosítással. Szergej Mihajlovics Eisenstein: Patyomkin páncélos című filmje annyira jó volt, hogy Nyugaton is be akarták mutatni. Mindez a húszas évek közepén történt, a bolsevizmus elleni harc hőskorában. A rendező beleegyezett, de azzal, hogy semmit el nem lehet belőle venni, és semmit hozzá nem lehet adni. Így is történt. Nem tettek hozzá és nem vettek el belőle semmit, mindössze felcseréltek két jelenetet. A matrózlázadás került előre, az odesszai sortűz a végére.
Ferenc József, Magyarország apostoli királya, Ausztria császára, akit jó ideje idegesítenek a szerbek, szövetséget köt II. Vilmos német császárral. A császár, akinek más tervei és érdekeltségei vannak ugyan, úgy gondolja, jó lesz ez még valamire, különben is teljesen esélytelen, hogy Ausztria-Magyarország olyan konfliktusba keveredjen, ami veszélyeztethetné ezeket a terveket, belemegy. Aztán Szarajevóban lelövik Ferenc Ferdinándot, a császár-király tálcán kapja a casus bellit. Behajtja az ígérvényt és háborúba rántja szövetségesét, az egész világgal.
Franklin Delano Roosevelt tudja, hogy az amerikaiak a hátuk közepére sem kívánnak egy újabb háborút. Embargót hirdet Kína miatt Japánnal szemben, amire a nyersanyagokban szegény Japán nem tud mással válaszolni, csak az embargó megtörésével. A kritikus időben kivonja csendes-óceáni bázisáról flottája szívét, az anyahajókat, és várja a támadást, amiről biztosan tudja, hogy be fog következni.
Oroszország több évszázados álma a II. Sándor cár által "Európa beteg emberé"-nek nevezett Törökország ellenőrizte Boszporusz és Dardanellák. Már Nagy Katalin szemezgetett velük. A huszonegyedik század elején Vlagyimir Putyin orosz elnök elhatározza, hogy véget vet a (Törökországgal szomszédos) szíriai konfliktusnak, amely egyik fő oka Európa migránsokkal való elárasztásának - így a mese -, vadászgépeket telepít Szíriába, és bombázni kezd. A vadászgépekkel együtt pedig a mai legmodernebb légvédelmet, amire az adott konfliktusban semmi szükség, tekintve, hogy a deklarált ellenfelek légierővel nem rendelkeznek. A képeket, melyeken az indítóberendezések - a háttérben - láthatók, maga az orosz védelmi minisztérium teszi közzé. Ha már a Nyugat ennyire tesze-tosza, mondja Putyin, majd ő megmutatja. Ha már ott van, segít kicsit szövetségesén és bázisgazdáján, Aszad szír elnökön, de a fő színjáték a Szíria és Irak egy részét elfoglaló Iszlám Állam nevű terrorszervezet ellen irányul. Közben óhatatlan, hogy orosz vadászgépek át ne tévedjenek Törökország Szíriába benyúló része fölé. Át is tévednek, ami rendesen pár másodpercig tart a terület kicsinysége miatt, de ennyi éppen elég a lelövésükre. Véletlen, mondják az oroszok. Tesztelés, mondják a diplomatikus nyugatiak. Szándékos, mondják a törökök. Persze, hogy szándékos, de akár véletlen is lehetne. Csak ki kell várni. A végeredmény ugyanaz, mint Szarajevó vagy Pearl Harbor esetében. Casus belli. A pilóták minden valószínűség szerint veszélytelen vállalkozásnak gondolták.
Bizonyára feltűnt az Olvasóknak, hogy az Iszlám Állam mindenféle túszt kivégzett, még japánt is, de oroszt és kínait nem. Mindeddig, mert Fan Csinghui kínai "szabadúszó tanácsadó" kivégzésével - ami Kína belépőjét jelenti a konfliktusba - mindez megváltozott. Már sok hónappal ezelőtt azt írtam, hogy a következő nagy háború nem a nagyközönség előtt, de még csak nem is Amerika vagy Európa tárgyalótermeiben, hanem Moszkva és Peking - szerintem elsősorban az utóbbi - tárgyalótermeiben fog eldőlni. Nem tudom, hogy eldőlt-e, mielőtt valaki meg találná kérdezni. Tényleg nem tudom.
Ne aggódjanak. MÉG ne aggódjanak. Ez is EGY MESE, kedves Olvasó. Egy játék, itt, a melegben, ebéd előtt. MÉG nem tört ki semmi. MÉG csak OTT ölik egymást az emberek, maguk se tudva, hogy miért vagy kiért. MÉG nézhetik kicsit a realityt, ameddig maguk is szereplőivé nem válnak. Nagyjából úgy, mint az Ozirisz- és Ikarosz darabok főszereplői, Ferenc Ferdinánd, az amerikai matrózok azon a Pearl Harbor-i vasárnapon, vagy az orosz vadászpilóták.
Ének, hajolj ki ajkamon, s te, bánat, ne érj el, csak holnap.
2015. 11. 25.