Három dolgot lehet csinálni, már ha épp valaki csinálni akar valamit. Az első és általános, hogy bölcs kívülállóként hol ennek, hol annak a politikusnak csóvál, aszerint, hogy milyen az aznapi hangulata, dugott-e az éjjel, jól mennek-e a dolgai, esik-e az eső, lábára tapostak-e a villamoson, ki tudta-e fizetni a számláit, hétfő van vagy péntek, jól aludt-e, letolta-e a főnöke, kapott-e állást, elvesztette-e az állását, fenyegeti-e valami az állását, veszekedett-e valakivel, mit olvasott és kitől, satöbbi.
A második, hogy csatlakozik valamelyik népbolondító sleppjéhez, eljár tüntetésekre, vagy mint tüntető, vagy mint ellentüntető, jól odamondogat, utálja azt, aki nem ők, imádja, aki ők, bármit is csinál, bármit is hazudik. Teljes szívéből reméli, hogy ha a pártfogoltjai hatalomra jutnak, majd másképp lesz, vagy másképp fogják csinálni, mint legutóbb, amikor hatalmon voltak. Teljes szívéből reméli, hogy az övéi, ha most hatalmon vannak, mindig hatalmon is maradnak. Forever. Most és mindörökké. Mindegy, mit csinálnak,mindegy, mit mondanak. Minden mindegy, csak ők legyenek.
A harmadik, hogy belátja, ez a rendszer nem vezet sehova, csak örökös körforgáshoz. Ez a legritkább, mert ehhez át kellene gondolni a dogokat. Az már gyakoribb, hogy valaki tartózkodik. Nem tesz semmit, se pro, se kontra. Nem megy el szavazni, mert úgyis tudja. És tulajdonképpen jól tudja. Egyvalamit azonban - még és általában - nem tud: hogy létezik olyan politikai erő, amely annak ellenére, hogy külsőleg nem különbözik a többitől - mert nem különbözhet: a vízben mindenki vizes, a fojtogató is, a fuldokló is, a mentő is -, az egész kiválasztási rendszert alapjaiban akarja megváltoztatni. Ez e pillanatban a HMP. Kiválasztási rendszer, kiválasztási rendszer, mi a bánat az? - kérdezi most a kedves Olvasó. Ez nékem nem fűt be. Nékem csak a köznapi, erős szavak fűtenek be. Amelyeket tudok hova tenni. Nos, akkor beszéljünk egyszerűbben: el akarja takarítani a pártrendszert. NEM A PÁRTOKAT, hanem azt a rendszert, amelyben csak akkor juthat valaki egyről kettőre, ha valamelyik politikai párt szimpatizánsa, tagja, vagy egy pártember rokona, esetleg üzlettársa. Lehet ezt? Már hogyne lehetne. De a pártok már olyan régen uralkodnak! Hát távolról sem olyan régen: ilyen formában, mint most, Magyarország több, mint ezer éves történelméből huszonhárom plusz negyvenegy éve. Bár ez egy és ugyanaz a rendszer, változás nélkül. Hogy egy párt vagy több uralkodik, édesmindegy. Mindegyik arra törekszik, hogy ugyanezt tehesse. Olyannyira, hogy még a "párt" jogi definíciója is tartalmazza.
Ez a változás - nem csak nálunk, de mindenütt a világon - egészen biztosan be fog következni. Hogy mikor, nem tudom, de be fog következni, mert másként nem történhet. Aminek kezdete van, annak vége is van, mondta Buddha. Nem mindegy azonban, hogy mi jön utána. Rémuralom, egy hatalmi vákuum, anarchia, amatőr próbálkozások sokasága, vagy egy olyan rendszer, ami megfelel az emberi természetnek. Ami nincs sem az emberi történelem tapasztalataival, sem a modern világgal ellentétben. Ami nem demagógok szólamaira épül, hanem tapasztalatokra, konklúziókra és átgondolt teóriára.
Miért írtam az előzőekben, hogy "társadalom a társadalomban"? Azért, mert e pillanatban ez látszik a legcélszerűbbnek. Bizonyos értelemben kivonulást jelent. Sok kivonulást ismerünk a történelemből. Kivonulás volt Luther és társai szembekerülése a katolikus egyházzal, majd ennek következményeképp a protestáns közösségek létrejötte. De - ha megint a vallásnál tartunk - már az iszlám bölcsőjénél megjelentek a kivonulók, arabul háridzsiták. Huszonöt évvel azután, hogy Abu Bakr asz-Sziddik, Mohamed próféta apósa (az első kalifa) legyőzte Dzú-l Khimárt, a Fátyolos Embert, és ezzel egyesítette Arábiát, a Próféta veje, Ali és Moávija szíriai helytartó megütközött a Sziffin-patak völgyében. Amikor Moávija már majdnem elvesztette a csatát, megparancsolta, hogy katonái tűzzenek fel lándzsájukra egy-egy Koránt. Ali katonái mindenre és mindenkire hajlandók voltak kardot emelni, de a Koránra nem, így a csata döntetlenül végződött. Ali beleegyezett a békebíráskodásba. Hívei közül tizenkétezren azonban nem egyeztek bele: ők lettek a Kivonulók. Kr. u. 661. január 22-én Kúfában közülük egy, bizonyos Abdurrahman ibn Muldzsam mérgezett tőrt döfött Aliba, és ezzel véglegessé tette az iszlám kettészakadását szunnitákra és síitákra (síat Ali: Ali pártja).
A "társadalom a társadalomban" nem egy párt. Nem a HMP toborzási kísérlete. Sőt, éppen a HMP az eszköze azoknak az embereknek, akik részt akarnak ebben venni. De maga az élet nem pártszinten működik benne. Élet-szinten működik. Mondjuk, egy teljesen önkéntes önsegélyező és összefogó csoport. Nagy csoport, mert enélkül nincsen értelme. Olyan csoport, ami ugyanakkor tiszteletben tartja az adott társadalom törvényeit. Mit jelent ez? Azt, hogy nem tesz ellenük erőszakosan semmit. Viszont amiből törvényesen ki tudja magát vonni, abból kivonja magát, és törekszik saját kebelén belül pótolni mindazt, amit kívül nem kap meg. A "társadalom a társadalomban" a kivonulók társadalma. Pontosan azoké az embereké, akik most nem mennek el szavazni, nem tüntetnek, csak éppen el vannak keseredve. Akik nem politizálni akarnak, csak élni.
Bizonyos értelemben ez már most is jelen van, és mindig is jelen volt. Ezt hívják feketegazdaságnak, szívességtételeknek, baráti segítségnek. Vagy törvénytelen, vagy félig törvényes, vagy csak meghatározott kapcsolatokkal elérhető. Nos, lehetséges, hogy mindez teljesen törvényes is legyen, ugyanakkor működőképes is.
Erről szólna a "társadalom a társadalomban". Persze, nem okoskodóknak és kibiceknek. És - ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem - semmiféle érdekem/érdekünk nem fűződik azon túl hozzá, ahogy bárkinek érdeke fűződhet. Sőt, ha elmegy a fülek mellett, akkor elmegy.
Ha valaki két szalmaszálat nem akar keresztbe tenni saját sorsáért, akkor nem akar. Szíve joga.
2013. 05. 18.