Még sohasem írtam le, és egy ideig nem is fogom. Most más dolgunk van. Amit Hikszosznak nevezünk, négy pilléren vagy szárnyon fog nyugodni. Természetesen ezt sem én találtam ki, én csak beszélek róla. Még a nevet, a hat latin szót (habena, imperium, coniunctio, spes, osbsisto, sepelio, kormányzás, uralom, egyesítés, remény, szembeszállás, véget vetés) sem mondanám, hogy én találtam ki, sokkal inkább rájuk találtam, körülbelül hat éve, egy késő éjjel, fél kettő körül, Szentendrén. Az egyik bizonyos értelemben már körvonalazódik: mondjuk rá, hogy ez a politikai szárny. A másik a gazdasági szárny lesz, a harmadikat nem mondom meg. A negyedik a vallási. (Még mielőtt megkérdezné az Olvasó, "hogy akkor ki találta ki?", válaszolok: senki. Ezek - mint a struktúra részei - mindig is voltak, valahogy úgy, ahogy egy indiai professzor válaszolt arra a kérdésre, hogy mióta létezik a szanszkrit nyelv: "mindig volt".)
Mielőtt folytatnám, egy kicsit ismételni fogom önmagamat, vagyis azokat, amikről már esett szó egyszer-kétszer. Semmit ne tessenek úgy elképzelni, ahogy a mai politikai, gazdasági, vallási gyakorlatban látják. Egy jól leírható, megfogható, definiálható, a világ többi részétől elválasztható szervezetre sem érdemes gondolni. A Hikszosz nem egy párt. Már jobb híján használtam vele kapcsolatban a "mozgalom" szót, de valójában nem is mozgalom. A párt - egyelőre - a HMP, illetve azok a pártok lesznek, amelyek ennek a mintájára jönnek majd létre és maradnak fent ideig-óráig. A Hikszosz - hogy egy "mai" példát mondjak - nem egyetlen szuperszámítógép, hanem rengeteg hagyományos számítógép, amelyek néha összekapcsolódnak - ekkor viselkedik úgy, mintha szuperszámítógép volna -, néha nem, néha csak egy részük kapcsolódik össze, néha más részük. Hogy ez mikor történik meg, kikkel, sőt, azok, akikkel megtörténik, tudatában vannak-e egyáltalán ennek, vagy nincsenek tudatában, teljesen esetleges. Azt is mondhatnám, lényegtelen. A Hikszosz nem ideológiára épül, nem központi akaratra, bár ugyanakkor van - lehet így nevezni - központi akarata. Alapja a végtelen szabadság, ami a végtelen megkötöttség is. Megfogni nem lehet, csak úgy, mint a levegőt. Üldözni nem lehet. Megsemmisíteni nem lehet. Szervezet is meg nem is: még csak mondani sem lehet róla semmit anélkül, hogy nyomban meg ne lehetne cáfolni. Soha senki létre nem hozott még csak hasonlót sem. Én sem hoztam létre, kedves Olvasó. Én csak felismertem. És mások is fel fogják ismerni. Néha azt fogják gondolni, hozzá tartoznak. Néha azt, hogy nem. És ez egyáltalán semmit nem fog számítani. Van is, meg nincs is, egyszerre. Beszélni persze lehet róla. Anyák, felfogásra való tekintet nélkül riogathatják majd vele a kicsinyeiket, rajongók várhatják üdvözült mosollyal, komoly politikusok vagy újságírók nevezhetik - nevezik is majd - agyrémnek, mesének, fantazmagóriának, veszélyesnek, szóra sem érdemesnek, ostobaságnak, nemlétezőnek. És igazuk is lesz. Meg nem is.
Akkor mi lesz az, ami majd megjelenik? Egy vallásos embernek azt mondanám: Isten folytonosan és kiszámíthatatlanul változó akarata. Egy nem vallásosnak meg azt, hogy a természet, amennyire annak törvényeit képesek vagyunk felismerni. Kifelé szolgák vagyunk, hogy befelé urak lehessünk. Valahogy így alakult ez, kedves Olvasó: minél magasabbra emelkedik valaki e világban, saját magában annál mélyebbről kell felkapaszkodnia.
A "konkrétumokhoz" szokott nagyérdeműnek nehéz ezt megemésztenie, tudom. Konkrétumok? Szavak olyan dolgokról, amelyekről legfeljebb annyi mondható el, hogy a hallgatóság már hozzászokott. Azt hiszi, tudja, mit jelentenek. Vétkesek kellenek neki, üldözöttek és üldözők, tervek, eszmék, ígéretek és jelek. Aztán egy vasárnap, amennyiben vallásos, elmegy a templomba, és meghallja Lukács 11:29-et. "Ez a nemzedék gonosz nemzedék" - mondta Jézus. "Jelt kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét." Még énekel egy kicsit, aztán szépen hazamegy. Amit hallott, egyik fülén be, a másikon ki.
2012. 12. 31.