"Mindenki láthatja: Ez egy éhező, nyomorgó ország!" Ezt a hozzászólást írta nekem egy kedves Olvasóm arra a bejegyzésemre, amelyben egy barátom étkezési szokásairól élcelődtem, őt magát idézve. Nem helyeselt senki. E tekintetben talán jól válogattam meg az ismerőseimet. Ugyancsak e kedves Olvasóm tiltakozik az "értelmetlen" tüntetések ellen, "szarbarát"-nak nevezi az amerikai ügyvivőt, Deutsch Tamás stílusában gúnyolódik Szabó Tímea uniós zászlóátadásán, Dél-Afrika egykori néger demonstrálóiról a csuklójukon látott Omega karórákra asszociál, nem sorolom tovább. "Közétek nem lövet senki, ezért ilyen nagy a pofátok?" - teszi fel költői kérdést.
Valóban, egyelőre nem lövet. Az embernek ilyenkor óhatatlanul a régi vicc jut az eszébe. A szovjet iskolában a gyerekek azt a feladatot kapják, hogy mondjanak egy-egy megható történetet Leninről. - Másenyka? - kérdezi a tanító néni. "Vlagyimir Iljics egyszer a parkban sétált. Meglátott egy síró kislányt, megkérdezte tőle, mi baja. Elvesztettem az anyukámat, mondta a kislány. Egyet se búsulj, szólt Iljics, és megsimogatta a kislány buksiját. Odaszólt a kísérő tisztnek, az szétküldte az embereit, és egy-kettőre meglett a kislány anyukája." Nagyon szép történet, Másenyka, dicséri meg a tanító néni. Aljoska? "Lenin elvtárs meglátott egyszer egy kóbor kutyát. Minden nap idejár ételért könyörögni, mondta neki a házvezetőnője. Vlagyimir Iljics erre megparancsolta, hogy minden reggel készítsenek ki a kapu mellé egy tálka ételmaradékot." Kiváló, Aljoska. Most te jössz, Grigorij. "Vlagyimir Iljics a Kreml-beli szobájában dolgozott, amikor az utcán focizó gyerekek véletlenül berúgták az ablakát. - Menjetek a kurva anyátokba! - ordított ki Vlagyimir Iljics, mire azok gyorsan eliszkoltak." Nade Grigorij! Mi ebben a történetben a megható? Hát, közébük is lövethetett volna.
Nos, javaslom a kedves Olvasónak néhány aluljáró meglátogatását. Ha ott túl szűken érezné magát, a Moszkva-tér is jó (a Széll Kálmán valahogy nem jön a számra, olyan hosszú nekem). Mondjuk esténként, tudja, ott a metró háta mögött, ahol a négyes-hatos elkanyarodik a körútra. Ott szoktak ételt osztani, és ott áll a Máltai Szeretetszolgálat orvosi ügyeletes autója is olykor. De átbandukolhat a túlsó oldalra, a Szilágyi Erzsébet (levelét megírta) fasor felé is, egész a sarokig. Ha már ott van, szétnézhet a Vérmezőn, a sűrűbb bokrok aljában. Bár ezeket a bokrokat újabban szisztematikusan ritkítják, nagy valószínűséggel hajléktalanmentesítés céljából, de maradt még belőlük a park közepén elég. Vethet egy pillantást a Várhegy Attila út felőli bokros oldalára is. Vagy - szép idő van mostanság, és a jegesedés veszélye is elmúlt - ránduljon ki a budai hegyekbe. Például a Hármashatárhegyre, akár a 11-es végállomása környékére, akár az adótornyok alá az erdőbe. Érdekes szociológiai tanulmányút lesz. És ez még csak Buda jóléti övezete. A gazdag első és második kerület.
Az amerikai ügyvivőről nincs mit mondanom. Amerikai ügyvivő. Az Amerikai Egyesült Államok képviselője. Egy olyan országé, amelynek egyetlen repülőgép-anyahajóján ötször annyi harci gép sorakozik, mint amennyivel Magyarország e pillanatban összesen rendelkezik. A világ jelenleg egyetlen katonai szuperhatalmáé. Azzal barátkozik, akivel akar. Vagyis akivel a megbízói nem ellenzik. Nem a magyar kormány, sem annak szimpatizánsai: a megbízói.
Az uniós zászló: Magyarország az Európai Unió tagországa. Hogy mi a véleményem az uniós tagságról, nem ide tartozik, de azért röviden elmondom: szükséges rossz. MOST még szükséges rossz. Nem gondolom egyetlen percig sem, hogy akár az Európai Unió, akár az Amerikai Egyesült Államok Róbert bácsi volna. De még emlékszem a Prédikátor könyvére a Bibliából éppúgy, mint a Koránra. "Jobb egy élő kutya egy döglött oroszlánnál", mondja a Biblia. "Kitapogattuk az eget, és láttuk, hogy őrökkel és villogó lángokkal van teli. Egy zugba húzódtunk előlük, és HALLGATTUNK", mondja Kardos G. György fordításában - fejből - a Korán 72. szúrája. Ha Unió nem volna, például jóval kevesebbet lehetne lopni. Ezt egy Fidesz-szimpatizánsnak igazán tolerálnia illik. Sem a Várbazárt, sem a Moszkva teret, sem a Belvárost nem csinosíthatná a rokonok-barátok-üzletfelek kicsiny csapata, hogy a Nyuszi terminológiájával éljek a Micimackóból.
Az óra a néger tiltakozó csuklóján. (Érzékenyebb lelkű egalitárius olvasómnak: azért használom "fekete" helyett a "néger" szót, mert az ugyanaz a szó. Semmi sértő nincs benne. Eredete a latin "niger". Azt jelenti: "fekete".) Az bizony megeshet. Egy 1917-es anekdota szerint Feliksz Juszupov herceget a fehérekre és arisztokratákra vadászó matrózok Krím-félszigeti birtokán találták meg. Nagy zászlóval jöttek, melyen ez állt: "Halál a burzsujra". Juszupovnak feltűnt, hogy egyikük gyémánt karkötőt visel. Amikor a matrózok megtudták, hogy ő gyilkolta meg Raszputyint, gratuláltak neki, és elmentek.
Mozambik vagy Zimbabwe győztes forradalmáraihoz ugyan könnyebben hozzá tudnám rendelni a drága karórát, mint az apartheid korabeli, javarészt zulu tiltakozókhoz, de ez sem elképzelhetetlen. Az viszont elképzelhetetlen, hogy ne egy kirívó és ritka kivételről lett volna szó. Nem tudom, a kedves Olvasó járt-e Dél-Afrikában. Én jártam, mégpedig egy évvel a hatalomváltás után. Fokvárostól Johannesburgig. Láttam a bádogogtetejű (képzeljünk hozzá napon negyven fokot), fahulladék-házakból álló nyomornegyedeket. Láttam helybéli feketéket (négereket) is, szép számmal. Nem hordtak Omega karórát. Ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem: nem hordtak.
Szóval, hátrább az agarakkal. De ez mindkét félre egyaránt vonatkozik. Minden gondolkodás nélküli, előítéletes elfogultságra. A mostani tüntetésekről azért hadd szóljak még egy keresetlen szót. Ezekből önmagában semmiféle változás nem fog születni. Lehet, hogy úgy látszik majd, de nem úgy lesz. Ezek hivatkozási alapok, pro és kontra. Jó lenne, ha a szervezők tisztában volnának vele. Nem ők fingják a passzátszelet, vagy hugyozzák a Golf-áramot. Tessék, kedves ártatlan Olvasó, megint csúnyán kellett beszélnem. De különben oda a szenvedély. A dolgok nem a tüntetéseken dőlnek majd el, hanem a háttérben. Elegáns lemondási lehetőség. Elegáns beavatkozási lehetőség. Ki melyik oldalról szemléli. A vége ugyanaz lesz, csak azoknak fog súlyos csalódást okozni, akik azt gondolják, ők, mint "ellenállók" ettől fognak kiemelkedni. Ez a baj. Ez a BAJ. Ez a turáni átok. Hogy MÁR MOST valakinek képzelik magukat. Interjúról interjúra járok, írta nekem az egyik főszervező. Nem azzal foglalkoznak, amivel foglalkozniuk kellene. Itt nincsenek Keresztelő Jánosok. A maguk útját egyengetik. Tegnap beszélgettünk valakivel. Azt mondtam neki, hogy boldog lennék, ha találnék valakit, AKI NEM ÉN VAGYOK, de aki méltó - így, a szó szoros értelmében, méltó - arra, hogy államfőnek jelöljék. Nem miniszterelnöknek, hanem szuverén és felelős államfőnek. A miniszterelnök egy jól működő rendszerben a minisztertanács háerese, már, ha van egyáltalán. Nem teljhatalomra törő despota. Nem megmondóember. De az államfő sem az. A jó államférfi szolga. Mindenféle értelemben, és annak is érzi magát. Persze a posztok visszaélésre hajlamosítanak. A hatalom visszaélésre hajlamosít. Erre vannak azok a bizonyos fékek és ellensúlyok. Amelyeket egyáltalán nem Amerika alapító atyái találtak ki. Érdemes utánanézni például Arisztotelész, Cicero, Locke, Montesquieu e tárgybéli munkásságának.
El se fogják ezt olvasni. Azok, akiket illet, semmiképpen. Pedig el kellene. Nem kellene, hogy szembevakítson bármiféle jelenés. Bármiféle illúzió. És megalapozatlan ambíciókat növesszen. Fekete István Tüskevár című regényében a főhős Tutajos ellopott a nagybátyjától egy szivart, és rágyújtott. "Együtt fogunk szivarozgatni István bácsival" - gondolta. "Ez abban a pillanatban lehetségesnek látszott" - kommentálja az író (fejből idéztem ezeket is).
Aztán rosszul lett.
2014. 12. 17.