Gaál Péterrel, a Helyreállítás Magyarországi Pártja kormányzójával
Kormányzó…nem avítt ez a kifejezés egy kicsit? Egy politikai pártnak általában elnöke van, nem kormányzója…
A magyar „elnök” szó, akár a legtöbb külföldi megfelelője, például az angol „president” az „elöl ülnök” kifejezésből származik. Elöl ülnöke lehet egy tanácskozó testületnek –a HMP-ben is vannak elnökök-, de nem lehet egy pártnak, és mellesleg megjegyezve, nem lehet egy országnak sem. Még két oka van, amiért a „kormányzó” kifejezést javasoltam. A kormányzó latinul „gubernator”, régies magyarsággal „gubernátor” /angolul „governor”/. A „gubernator” a latinban „kormányos”-t is jelent, azt a személyt, aki a kapitány kijelölte helyre kormányozza a hajót, vagyis aki a kormánynál a kapitány helyettese. A római provinciák kormányzói „procurator”-ok, a császár helyettesei, más szóval helytartói voltak. A HMP kormányzója saját tisztségét, sőt saját pártját is IDEIGLENESNEK tekinti. A másik ok személyes: addig vállaltam ezt a feladatot, ameddig egy nálam erre a posztra alkalmasabb át nem veszi tőlem. Az „avítt”-ra válaszolva: kormányzó áll például az Amerikai Egyesült Államok tagállamai élén is, mégsem ütközik meg rajta senki.
Mert az átlag magyar ember nem Arnold Schwarzeneggerre, hanem Horthy Miklósra gondol, ha ezt a szót meghallja.
Magyarországnak négy regnáló kormányzója volt eddigi történelme folyamán, időrendben: Hunyadi János, az I. Lipót császár által 1673-ban kinevezett, rossz emlékű Johann Caspar von Ampringen, Kossuth Lajos és Horthy Miklós. Hunyadi V. Lászlót, Ampringen Lipótot helyettesítette, a királyi jogkörökkel felruházott Horthy IV. Károly halála után egy fantom-királyt. Kossuth nem helyettesített senkit: kormányzósága /pontosabban –ideiglenes- kormányzó-elnöksége/ rövid ideje alatt sem az államforma, sem a végleges államfői tisztség nem tisztázódott. Horthyra visszatérve, ő azon kevés, gyakorlatilag korlátlan hatalommal felruházott államfő egyike volt, aki ezzel a hatalommal nem élt vissza. Tett ugyan kísérletet dinasztia alapítására, de ezt a második világháború megakadályozta. Nevéhez egy elvesztett, bestiálisan megvívott háborúban való részvétel tapadt, mindezek az ellenérzések pedig áttevődtek az általa betöltött tisztségre is. Majdnem ugyanarról van szó, mint a turullal és az Árpád-sávval kapcsolatos hisztériáról. Nem a vas a gonosz, mondták a rómaiak, hanem az, aki a vasat gonosz dologra használja.
Apropó, Árpád-sáv. A HMP emblémáján is látható, mégpedig hármas halom felett egy pajzson, ráadásul egy karddal a háttérben. Azon kívül, hogy az egész összeállítás egyáltalán nem illeszkedik abba a leegyszerűsítő trendbe, amely a mai kort jellemzi, ez is már létezett és/vagy létező eszmékkel és mozgalmakkal való összekapcsolásra adhat okot. A kard sem éppen a béke jelképe…
A kard a harc jelképe. Az embléma, ha úgy tetszik, címer körül hat szó látható. A „habena” szótól az óramutató járásával megegyező irányba haladva közülük az ötödik az „obsisto”, szembeszállás. Szembeszállás azzal a világgal, amely az embert politikai halandzsákat és ipari hulladékot zabáló, élete végéig saját szelleme elleni offenzívát folytató állattá igyekszik lefokozni. Ez egyben a leegyszerűsítés kikerülésére is a válasz. Mi senkitől sem fogjuk elvárni, hogy azt egye, amit előzetesen megrágtunk neki. A pajzs a védelem jelképe. Azé a védelemé, amiért a társadalom létrejött, és amit az abban a formájában, amelyben ma létezik, egyáltalán nem gyakorol. Az Árpád-sáv tévesen szélsőjobbal, valójában szélsőballal való megfeleltetése helyett a történelmi magyar címert javasolnám. Ezzel az erővel a keresztet is levehetnénk a templomok tetejéről, sőt az egész magyar nyelvet kötőszavakra redukálhatnánk.
Mi az a „hikszosz”?
A hikszosz az emblémát vagy címert mintegy bekeretező hat latin szó egybeolvasott kezdőbetűjének fonetikus átirata. Annak a hat tevékenységnek a megjelölése, amely nélkül emberhez méltó társadalom elképzelhetetlen. Egy országot csak akkor lehet kormányozni, ha a vezetők uralják a körülményeket, képesek az embereket általuk is elfogadott célok érdekében egyesíteni azzal, hogy reményt adnak nekik, de hogy ezt megtehessék, szembe kell szállni minden szemfényvesztéssel és illúziókba kergetéssel, véget vetve azoknak. Habena, Imperium, Coniunctio, Spes, Obsisto, Sepelio, H.I.C.S.O.S., vagyis HIKSZOSZ. A történelmi hikszoszok a Krisztus előtti második évezredben élő, Egyiptomot leigázó lovas nép voltak /léteztek hikszosz fáraók is, például többek között valószínűleg a bibliai József idejében a zsidókat Egyiptomba költöztető fáraó/, akik magukat Pásztor Királyoknak hívták.
Magyarországon ma szerény becslések szerint is több száz párt „működik”, nagyjából félezer. Ezekből a legutóbbi választások során öt került be a Parlamentbe: a Fidesz, a vele szövetséges KDNP, az MSZP, a Jobbik és az LMP. E pillanatban a HMP egy a többi négyszázkilencvenöt potenciális világmegváltó között.
Ó, nem. Előszöris távolról sem minden politikai párt akar világmegváltó lenni, sőt. Ebben a klubban kétféle társaság van: pénzéhes és pénzéhesebb. A szerényebbek kihasználják a pártoknak biztosított kedvezményeket, és közben úgy tesznek –úgy kell tenniük-, mintha komolyan gondolt politikai elképzelésekkel rendelkeznének, és ezeket komolyan érvényesíteni akarnák. A kevésbé szerények nem érik be ennyivel. Ők már valóban érvényesíteni akarnak valamit, amit ők is saját ideológiájuknak neveznek, de amikor erről beszélnek, valójában saját befolyásukra gondolnak. A „világmegváltás” itt azt a csomagolást jelenti, aminek egyetlen feladata, hogy a lehető legtöbb embernek tetsszen. Hogy ezek az úgynevezett „ideológiák” miért különböznek egymástól, annak sem elsősorban meggyőződésbeli, hanem sokkal triviálisabb oka van, az tudniillik, hogy mindenki igyekszik olyan pozícióba helyezkedni, amelyik még vagy már nem foglalt. Nem hiszem, hogy ezt sokat kell magyarázni, elég, ha az 1992-ben az akkor még erősnek tűnő SZDSZ dominanciájú liberális szektorból a széteső, mérsékelt nemzeti-konzervatív MDF helyére villámgyorsan ráugró, és azt hat év alatt teljesen betöltő Fideszre, vagy az uborkafáról lepottyant, vegetáló MIÉP utódjának is tekinthető Jobbikra gondolunk.
Nade a HMP is politikai párt…
A HMP azért politikai párt, mert a törvények, amelyeket sem most, sem a jövőben nem szándékozik áthágni, erre adnak számára lehetőséget. Lehetne ezen kívül egyesület, de az nem jelent közvetlen csatornát, ahogy a hivatalos zsargon fogalmaz, az állampolgárok és az államhatalom között, és lehetne egy baráti asztaltársaság, amelyik mégúgysem. A pártpalettán szereplők társadalommal kapcsolatos, deklarált elképzeléseiről az embernek óhatatlanul az a kisgyerek jut az eszébe, aki, miután megízlelte a fagylaltot, a továbbiakban csak azt hajlandó enni: se hús, se főzelék, se tészta, csak éjjel-nappal fagylalt. A HMP nem vagylagos alapon szocialista, liberális, nemzeti, radikális, mérsékelt, progresszív, regresszív, és még sorolhatnám, hanem mindezek közül bármelyik tud lenni, ha arra van szükség, de csak addig a pontig, ameddig arra szükség van. Nem ezért mondjuk, hogy a HMP nem hasonlítható össze egyetlen mai politikai párttal sem.
Hanem miért?
Mindenekelőtt azért, mert noha, ahogy mondtam, ilyen alakot volt kénytelen felvenni, nem pártban gondolkozik. Ajtókban gondolkodik, amelyek közül az első a magyar /párt/politikai közéletre, a második a magyar választókra, a harmadik a magyar lakosságra, a negyedik Európára, az ötödik az egész világra nyílik. A párt kulcs az első két ajtó kinyitásához, de ennél egy fikarcnyival sem több. Másodszor azért, mert - és ez az előzőnél mérhetetlenül fontosabb - az a kiindulópont, ahonnét a világot megközelíteni igyekszik, az összes többi párt kiindulópontjához képest egy képzeletbeli, kör alakú skála átellenes pontján helyezkedik el. A „felvilágosodott” – az ilyen és ehhez hasonló elnevezésekről Szathmári Sándor írt „Kazohinia” címmel egy zseniális könyvet a múlt század harmincas éveiben, érdemes elolvasni – gondolkodás az addigi értékrendeket először megkérdőjelezte, majd elkezdte megfordítani, és csak száznyolcvan fok megtétele után állapodott meg: a szellem primátusát először az /emberi/ ész, végül az anyag /a mindenféle értelemben vett tömeg/ primátusa váltotta fel. A minőség elsőbbsége helyére a mennyiség elsőbbsége lépett, és ez a társadalom átalakulására éppúgy érvényes, mint az egyes ember vágyaira vagy a gazdaságra. Ennek isszuk ma a levét, és ha – éjfél után egy perccel – meg nem állítjuk, vagy legalábbis nem mutatunk fel egy működő alternatívát a jövő nemzedékei számára, akkor az, amibe torkollik, már nem egyszerű krízis vagy időleges összeomlás lesz.
Kicsit konkrétabban, ha kérhetem…
Létrejött egy anyagelvű társadalom, amely a boldogságtól a hatalom forrásáig minden primer értéket tömegben határoz meg. Ettől azonban még a tömeg nem primer érték, és nem is mindig áll rendelkezésre, de az utóbbi néhány száz év embere szép lassan rájött, hogy ez talán nem is fontos, elég, ha ezt állítja róla. Elég, ha azt állítja, az uralkodásra egyedül jogosult tömeg bölcs, döntésképes, uralkodni szeretne, és többséggel megválasztva képviselőit, uralkodik is, nem pedig egy manipulált, legalsó határértékéhez nivelláló, mindig kisebbségben levő embercsoport emel maga fölé arra érdemteleneket, akiket nem ő jelölt ki, és akik nem őt fogják képviselni, hanem azokat, akik anyagi eszközökkel lehetővé tették felemelkedésüket. Elég, ha azt állítja bármiről, beleértve az élelmiszereit és a fizetőeszközeit is, hogy az az, aminek mondja, mert úgy néz ki. Létrejött a tömeg világa, amely látszólag maga a világ, és a fejlődésének látszólag semmi nem szab határt. Valójában virtuális világ, ahol a virtuális fejlődés lehetőségei határtalanok csak. Egy álomvilágban él, amelyből néha felébred, pontosabban felébresztik: ezeket a felébredéseket nevezi személyes, társadalmi, belpolitika, világpolitikai, pénzügyi, gazdasági, természeti, etc. válságnak. A HMP, vagyis a HIKSZOSZ emblémával fémjelzett társadalmi szerveződés ezt akarja megfordítani, helyreállítva az ember eredeti értékrendjét, majd ebből kiindulva társadalmi, gazdasági, természeti környezetét.
Restaurálni az elmúlt korok valamelyikét? Mondjuk, a Horthy-korszakot, amire a HMP emblémája és a „kormányzó” titulus is emlékeztet?
Nem. Helyreállítani azt az értékrendet, amely száz-egynéhány-ezer évig az ember sajátja volt, és amelynek, ahogy azt már az ókori szerzők is felismerték, a legkisebb megingása is azonnali hanyatlást vont maga után, de – tanulva a történelemből – új, a kornak megfelelő tartalommal ellátni. Visszatérni a valósághoz, még a hétköznapi beszédben is: azoknak nevezni a dolgokat, amik, még ha ez az andalító zenéhez szokott mai fülnek némileg érdesen hangzik is majd eleinte. Ez a magyar államot illetően a hatvanöt éve, mindig idegen /katonai és/vagy gazdasági-pénzügyi/ támogatással agonizáló pártállam helyett nemzetállamot, az állam külpolitikáját, háztartását és irányítását illetően az összes terület alapokig ható átszervezését jelenti. Én lettem volna a legboldogabb, ha a szocialista kormányzat tizenegy minisztériumából kiindulva azt mondhattam volna, legalább egyetlen terület létezik, ahol nem kell mindent megváltoztatni. De nem volt.
Nagyjából ezeket mondja a Fidesz-MPSZ is.
A Fidesz-MPSZ-nek annyi köze van a valósághoz, mint Gábor Zsazsának az örök ifjúsághoz. Azzal, hogy valamit másképp hívunk, nem fog megváltozni. A politikai pártokat azért találták ki, és azért épült rájuk egy rendszer, hogy azok, akik másképp nem jutnának hatalomra, vagyis akikből a legtöbb van, hatalomra kerülhessenek. E mögé helyeztek egy Rousseau-ig visszavezethető elméletet a népszuverenitásról, és egy törvényhozói konszenzuson alapuló „választási” rendszert, amely a népet a többséggel, a többséget pedig egy szavazatértékelési szisztéma által többségnek kihozott /mindig/ kisebbséggel azonosítja, anélkül, hogy a teljes elutasításra /gyakorlati/ lehetőséget adna. A vezetők kiválasztásának mércéje nem a tehetség, hanem a lojalitás és a lojalitás érvényesítésének képessége. Az alapelképzelés párt- és állami szinten is az esélyegyenlőség volt, amit úgy értek el, mintha egy futóversenyen a gyorsabb futó lábára súlyokat erősítenének. Ahol és ameddig ezt komolyan vették, ott és addig nagyjából egyforma erejű klikkek harca következett be, és mind a párt, mind az általa vezetett ország irányíthatatlanná vált. Ez történt az MSZP-vel, az SZDSZ-szel, és ez történt volna a Fidesszel is, ha időben át nem tér az egyszemélyi vezetésre. Ez történt volna Magyarországgal is, ha nem a Fidesz nyeri a választásokat. Ez a győzelem azonban nem kiutat jelent, hanem az út végét: a diktatúra a demokrácia hattyúdala.
Mi volna a kiút?
Alulról szervezett helyett egy fölülről szervezett társadalom. Még mielőtt a kérdés elhangzana: soha nem a nép kihagyásával, hanem a nép jóváhagyásával. Ahol a döntési jogok testületi szintről áttevődnek személyi szintre. Egy testület nem büntethető: ha háromszáznyolcvanhat ember megnyom egy gombot, és a következmény katasztrofális, egyiküket sem lehet felelősségre vonni. Horizontális helyett vertikális kollektivizmus, amelyben minden egyes döntéshozó felelős a saját és az alatta levők tevékenységéért, ugyanakkor személyében érdekelt az eredményben. Egy olyan társadalom, ahol a politikai pártok azok, amelyeknek lenniük kellene: politikai érdekképviseletek, a hatalom befolyásolói, de nem gyakorlói. Ahol a választás valóban választás: választás az „elfogadom” és a „nem fogadom el” között, vagyis ahol a szavazócédulán megjelenik a „nem” szócska is. A kiút, ahogy mondtam, a valósághoz való visszatérés.
Egyszemélyi vezetés? Éppen ez készülődik most is…
Most egy kontroll nélküli egyszemélyi vezetés készülődik, amelyet elnöki rendszerű köztársaságnak fognak hívni, bár nem elnöke lesz, hanem diktátora, és távolról sem lesz a köz társasága. A jelenlegi rendszerben minden kormányzat olyan lesz, mint a párt, amely adja. A Fidesz, kihasználva a népfölség elvében elbújt paradoxont, hogy tudniillik a szuverén nép dönthet úgy is, hogy lemond önnön szuverenitásáról, vezérelvű irányításra tért át, és ezt fogja megvalósítani össztársadalmi szinten is. A HMP már saját hatáskörében megteremtette az ellensúlyt: a kormányzó alapszabályt nem sértő teljhatalommal ruházható fel ugyan, de csak a két másik kormányzótanácsi tag egyetértésével, visszavonásig. Ennél szerencsésebb volna – már két ember is testületnek számít – egyetlen stator, „futást megállító”, ahogy Jupitert nevezték a rómaiak, ám erre az egyesületi törvény jelenleg nem ad lehetőséget. A csúcson elvarrt hatalmi szál mindig a visszaélés lehetőségét hordozza magában, azt csak pozícióban egyenrangú, kizárólag a legfelső állami vezető megítélésére kiterjedő jogkörű, tőle anyagilag független tisztségviselő hivatalba emelésével lehet ellensúlyozni.
Nem lesz könnyű mindezt megértetni.
Nem bizony. Mindenki, aki jól él, különösen, ha kormánypárthoz fűződő kapcsolatok élvezője, félteni fogja tőlünk a kenyerét. Pedig nem kellene: egyszerűen meg kell tanulni nem pártban gondolkodni. Csupán arra a kérdésre kellene önmagában válaszolnia, hogy a másoknak való kiszolgáltatottság, a bukás vagy a börtön árnyéka vonzóbb, vagy az a lehetőség, hogy függetlenségét megőrizve, legálisan akár tízszer olyan jól élhet, amilyen jól most él, mindössze azt a kívánalmat teljesítve, hogy ez az országnak is hasznára legyen. Az egyszerű választópolgárnak pedig ilyen és ehhez hasonlókra: Szeretem a pártokat? Szeretem a politikusokat? Szeretem a válságot? Szeretem az inflációt? Kit képvisel a képviselő, miniszterelnök, államelnök? Tudok-e érvényesülni kapcsolatok nélkül is?
Négyszáz, szorosabban véve hatvanöt év deformált gondolkodását nehéz egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Rajtam is nyomot hagyott harminchárom év szocializmus és húsz év demokrácia: másfél évembe és napi öt-tíz órámba került, ameddig olyan megállapításokra jutottam, amelyeket békességgel el tudok fogadni és jó szívvel tudok terjeszteni. Egy ötszáz oldalnál terjedelmesebb napló lett a végeredmény. Ha valaki még ezt a hosszúra nyúlt képzelt riportot sem találná elegendőnek, ebben és a hozzá kapcsolódó írásokban mindazt /sőt jóval többet/, amiről most beszélgettünk, levezetéssel, illusztrációval, konklúzióval, folyamatosan bővülő tartalommal ezen a portálon, különös tekintettel a már említett Naplóra, elolvashatja.
