Munkavédelmi oktatást tartottak a munkahelyén. Szabadnapján kellett bemennie. Nem mintha a szabadnap annyira szabad lett volna számára. Négy gyerek mellett nincs szabadnap, még akkor sem, ha kettő már - szinte - felnőtt. Ehhez hozzájött egy féltékeny férj, aki ha tehette, otthon dolgozott, és pont ilyenkor szokott rájönni a romantika. Már, ha romantikának lehet nevezni a szexet húsz év házasság után. Néha meglepő módon mégis megúszta, ha meg nem, igyekezett túl lenni rajta. Néha a szeretőjére gondolt közben, néha a spenótra. "Te nem szeretsz már velem csókolózni" - nézett rá olyankor a férje szemrehányóan. Most mondja meg neki, hogy sohasem szeretett? Igyekezett elhúzni a szeretkezést - hogy neked minél jobb legyen -, ő meg igyekezett volna minél hamarabb befejezni.
Tíz éve ismerkedtek meg. Nyolc éve volt a szeretője. Nem tudtak sok időt eltölteni egymással. Néha - bent kell maradnom - elmentek sétálni, egyszer-kétszer, amikor a férj elutazott kiküldetésbe, elutaztak ők is pár napra. Az első azzal telt el, hogy folyamatosan tájékoztatta a férjét, hol van - ahol nem volt -, és mit csinál - amit nem csinált. A második nap egymással foglalkoztak - egész nap rohangálok, nem érek rá percenként felhívni téged -, a harmadik déltől - ki ér haza előbb? - már stresszes volt. Hiába falaztak neki, hiába talált ki mindenfélét, hogy miért kellett neki is akkor elmennie otthonról. Már az se hatott meggyőzően, ha azt mondta, azért intézte úgy, hogy ne akkor kelljen elmennie, amikor a férje otthon van. Végtére is mindegy volt. A férj egyszerre volt gyanakvó és hívő. Néha rajtakapta, amint a gyerekek arcát vizsgálgatja. De ha gyanakodott is, nem mutatta. Egyszer, egyetlenegyszer hagyta csak el az ajkát egy megjegyzés ezzel kapcsolatban. - Tulajdonképpen - mondta csendesen, mintegy magának - még az újságoknál is kell egy felelős szerkesztő.
A féltékenysége így olyanokra korlátozódott, akikre nem kellett volna. Barátnőkre, akik tényleg barátnők voltak, orvosokra, akik tényleg orvosok, és semmi mások. Mindig bebizonyosodott, hogy alaptalanul gyanakszik.
Így mindig meg is nyugodott.
Az asszony negyven volt már a munkavédelmi oktatás idején. Legfeljebb harminc, mondta rá, aki meg akarta saccolni. Az utcán a legnagyobb, tizenkilenc éves fia barátnőjének nézték. Jó géneket örökölt. De volt még valami: tetszeni akart a szeretőjének. Mást nemigen ismert, legalábbis "úgy" nem. Fél éve dolgozott, addig otthon volt a gyerekekkel. Szűzen ment férjhez, vallásos családból, a szeretője volt az egyetlen kapcsolata a férjén kívül. A szeretője volt az egyetlen kapcsolata a világgal.
A kapcsolatot ő provokálta ki. A férfi sokáig észre sem vette. Minden nap ott ment el munkába a kerítésük mellett. Ő pedig minden nap, amikor tudta, hogy jönnie kell, kijött a házból, és tett-vett. Kis virágokat ültetett, gyomlált, kihozta a szemetet. Aztán egyszer, két év elteltével, a férfi kapcsolt. Beszélgetni kezdtek. Egy hét után megcsókolta, két hónap után lefeküdt vele. Akkor még a férjének más munkahelye volt, ahová minden nap be kellett járnia. A szeretője korábban indult, így volt olyan hét, hogy majdnem minden nap jutott kis idejük egymásra. - Két férjem van - mondta egyszer viccesen. Pedig egyáltalán nem viccesen gondolta.
Nem kért számon semmit. A férfi tudomásul vette, hogy nem akar elválni a gyerekek miatt, ő tudomásul vette a hajszálakat a férfi zakóján. Tudomásul vette, hogy néha nem veszi fel a telefonját, mialatt ők együtt vannak. Tudomásul vette a zavarát, amikor megnézett egy sms-t, és hazudott valamit egy kollégája sürgős üzenetéről. Egyszer meglátta a férfit egy lánnyal. - Jó vele csókolózni? - csak ennyit kérdezett, de nem várt választ. Nem is kapott.
Tudomásul vette, hogy két életet élnek. Ketten hármat, mert az egyik - ha életnek lehet nevezni azt a néhány órát - közös.
Maga sem tudta, hogy mire vár. Ha egyszer meghal a férje - kimondani is szörnyűség -, akkor majd. Hogy az mikor lesz? A férje hosszú életű családból származott. Igaz, ő is, és a szeretője is. De mit lehet annyira öregen? Olyan volt ez neki, mint a férjnek az apró gyanakvások. Ő sem vett tudomást a valóságról. Ő is halogatott. "Nincsen olyan rejtett dolog, ami napvilágra ne jönne"- olvasta a Szentírásban. Reménykedett benne, hogy mégis van. Reménykedett benne, hogy ha tényleg nincs, ez minél később következik be. Reménykedett benne, hogy helyesen gondolja.
Egyszer - később sokszor - aztán beszélt róla az egyik barátnőjének. - Nagyon kellemetlen lenne, ha meg kellene mondanom mindenkinek - mondta neki. - Nem is kellemetlen: rettenetes. El sem bírom képzelni. - Hányni sem kellemes - válaszolta a barátnő. Akkor még nem értette, mit akart ezzel mondani.
A szeretőjén kívül a kalandok netovábbját az jelentette számára, amikor egyszer - egyetlen egyszer - szemezett valakivel egy társaságban. Pár óra volt az egész, mégis kicsit úgy érezte, beleszeretett. Akkor már megvolt a szeretője, el is mondta neki. - Te mindenkibe beleszeretsz? - kérdezte a férfi. - Mindenkibe, aki észrevesz - válaszolta. Intő jel is lehetett volna, de akkor mégis átsiklottak rajta.
Így érkezett el a munkavédelmi oktatás napja. A munkahelye Budán volt, közel egy kis parkerdőhöz. A szokatlanul enyhe tél szokatlanul enyhe februárt hozott. Egy fiatal gyakornok mellé került. A gyakornok magas volt, jóképű, szabad idejében maratonokat futott. Egész délután bókokat suttogott a fülébe, aztán meghívta kávézni. Neki épp volt egy kis szabad ideje, ameddig a gyerekekért kellett mennie, hát beleegyezett. Kávézás után sétálni mentek az erdőbe. És ott a gyakornok megcsókolta.
Végigcsókolózták az egész utat. - Ha melegebb van, lefekszem vele - mondta később a szeretőjének. - Nem azért, mert le akartam volna, hanem mert nem tudtam volna ellenállni.
Amint beült a kocsijába, elküldött egy sms-t a szeretőjének. "Kicsit csúnyán megcsaltalak. Na jó, nem ANNYIRA csúnyán, de épp eléggé csúnyán ahhoz, hogy dühös legyél." A férj ebben a történetben nem játszott. Fel sem merült. Benne legalábbis nem. A kötelességet - ő így gondolta - mindig el tudta választani a szerelemtől.
Csakhogy most éppen ebben keletkezett zavar. A szerelemben. Igaz, hogy egy hónapja nem volt jó a szeretőjével sem az ágyban. Kezdetben sem volt jó, évekig, de aztán nagyon jó lett. Ha nem kívánták, mindig úgy érezte, hogy ŐT nem kívánják, nem kizárólag a szexet.
Még egy régi pszichológus barátjától is tanácsot kért. A pszichológus azt mondta neki, próbáljon meg szakítani. Ha nem tud, akkor viselkedjen úgy, hogy a férfi szakítson vele. A fiatal gyakornok szinte kapóra jött.
- Beleszerettél? - kérdezte a szeretője a telefonban. - Kicsit, talán - válaszolta, bár nem így gondolta. Maga sem tudta, hogyan gondolja.
Később elkezdtek a szeretőjével sms-eket váltani. Sokat, talán kétszázat is. - Féltékeny? - tette fel magának a kérdést. Párhuzamosan a gyakornoktól is kapott, és neki is válaszolt. - Meg akar dugni - gondolta.
- Szeretném, ha találkoznánk - írta végül a szeretőjének, aztán gyorsan kikapcsolta a telefonját. - Na jó - olvasta reggel.
A szeretője kivette azt a délelőttöt a munkahelyén. A Duna-parton találkoztak és beültek valahová. A férfi már ott volt egy ideje, bár zuhogott az eső. - Nem számít - mondta. - Legalább kiszellőztettem a fejem.
Két órát beszélgettek. Magukról az elmúlt nyolc évben együttvéve sem beszélgettek még ennyit. - Rájöttem - kezdte a férfi. Még folytatta volna, ha nem érezte volna a helyzet banalitását. Így aztán nem folytatta.
- Nem jöttél rá - gondolta az asszony. - Csak most hiányzik. A kosárban ugyanaz maradt, és ugyanannyi, csak elvették az orrod elől. Legalábbis úgy érzed, hogy elvették.
- De mi volt a kosárban? - gondolta a férfi. - Nem az a kérdés, mennyi volt, hanem az, hogy mi volt?
- Szerelem - mondta az asszony.
- Szerelem - bólintott a férfi.
A fiatal gyakornok megpróbálta megsimogatni a kezét, de ő elhúzta.
- Nem kell elmondanod neki.
- Elmondtam ezt is.
- Ha most egy gyönyörű, zöld réten, egy sátorban feküdnénk...
- Február van.
- Én szeretném.
- Én már nem.
Kint megint zuhogni kezdett. - Szerelem - gondolta az asszony, és elindult hazafelé.
2014. 02. 21.