Ugye mindenki tudja, hogy a menekültkérdésnek egyáltalán nem kellene menekültkérdésnek lennie, ha akarnák: csak vissza kellene állítani a 2001 előtti állapotokat. Szaddámot és Kadhafit ugyan már nem lehet feltámasztani, Mubarak sem lehetne ismét elnök, de.
Úgy tűnik, egyetlen bölcs amerikai elnök volt e tekintetben az utóbbi huszonöt évben: George Herbert Walker Bush, vagyis az idősebb Bush. Jó, még Bill Clinton is. Aztán Dabl Ju, a fia mindent elrontott.
Mit csinált Bush? Megállt Irak határánál. Visszaszorította az irakiakat Kuvaitból, de a határnál megállt, és nem avatkozott Irak belügyeibe. Talán néhai elődje, Harry S. Truman példája lebegett a szeme előtt, aki - bölcsen hallgatva Douglas MacArthur tábornok tanácsára - kizárta Hirohito japán császárt a felelősségre vonandó háborús bűnösök közül, és meghagyta az - igaz, formálissá lett - császári trónon.
Kezdetben úgy tűnt, a fia is hallgat az okosabb tanácsadókra. Ő 2011. 09. 11. megtorlását Afganisztánnal kezdte. A 2001-re már teljesen visszaszorult (az ország területének öt százalékát birtokló) afgán Északi Szövetség kezdetben kizárólag légi segítséget kapott, de ezzel is meg tudta dönteni a Talibán uralmát. Aztán, ahogy a tálibok kezdtek visszaszivárogni, úgy nőtt az amerikai és szövetséges szárazföldi katonai jelenlét is. Innentől barát helyett betolakodók lettek, és rájuk is el volt mondható a régi, szovjet időkbeli vicc: "Mit jelent az afgán álmoskönyvben, ha valaki tankkal álmodik?" "Kedves barát érkezik." A teljesen elhibázott, kreált ürügyre (az akkor már nem létező - Szíriába áttett - vegyi arzenálra) épített iraki inváziót, majd a Busht az elnöki székben követő Barack H. Obama által khmmm... támogatott "arab tavaszt" mindenki ismeri. Következményük: káosz, (néha szó szerint) fejetlenség, a fundamentalista (szunnita) iszlám felerősödése, majd az Iszlám Állam, és a menekültáradat.
Minden hatalomra törő társaságnak van ellensége, és ez a törzsek Közel-Keletére fokozottan érvényes. Ha most mondjuk a NATO, vagy az Amerikai Egyesült Államok egyedül háborút indítana az Iszlám Állam ellen, az maximum azt eredményezhetné, hogy egy bábkormányt juttat hatalomra, amely abban a pillanatban megbukik, amint az utolsó külföldi katona kiteszi onnét a lábát. Lásd Vietnamot, Irakot, vagy az egész volt szovjet megszállási övezetet. Szükség törvényt bont, lehet, hogy ez lesz a vége, mint a hibasorozat kapitális hibával való megkoronázása. Minél több a hiba, annál kényszerítőbb az újabb hiba elkövetése, s végül -
Fantáziadús olvasóim vannak.
Akkor hát? Akkor hát találni kellene egy Khomeinit szunnitában, aki eltökélt (törzsi és vallásértelmezési) ellenfele az Iszlám Államnak. Majdnem azt írtam, hogy az Iszlám Állam vezetőinek, de azok csereszabatosak, tehát személyükben nincs perdöntő jelentőségük. Találni kellene egy-egy törzsi diktátort, akinek elég erős a keze, és elég nagy a támogatottsága. És anélkül, hogy tevőlegesen egyetlen amerikai vagy európai katona beavatkozna a harcokba, segíteni kellene őket. Nem úgy, mint most, ímmel-ámmal, hanem hatékonyan, ahogy 2001 telén történt Afganisztánban. Az Iránnal való kapcsolatok átértékelése se volna ostobaság. Ez utóbbi egyébként elég valószínű így is. Mondhatni folyamatban van, bár vélhetően nem csak ez az oka. Sőt. Ne menjünk most ebbe bele.
De a demokrácia! Az, amit a nyugati világ erőltet, nem demokrácia, hanem pénzügyi-gazdasági érdekcsoportok versengése. Soha nem is volt más. A fogyasztói társadalom. Ahogy annyiszor leírtam: az ember értékrendje helyett a sertés értékrendje, mint világrend. Az összes többi rizsa. És Magyarország? Magyarország sem kivétel. Akárki van hatalmon, és akárki szédíti a népet akármivel. E hatalmi szisztémában. Mondjon valaki itt egyetlen hatalmi aspiráns, hatalmon levő, vagy hatalmat gyakorolt, konzekvens politikust is. Ma így, holnap úgy. A lényeg és ősok marad. A timokrácia, vagyon uralma nem változik. Változhatna, de csak akkor fog, ha -
Nem írok most politikai propagandát, akkor sem, ha nem annak szánom. Aki akarja, olvasson engem vissza, nézze meg ezt: hmp-hikszosz.hu, vagy jöjjön el két hét múlva szerdán (szeptember 30.) este hattól a Buborék sörözőbe a Wesselényi utcában (VII. Wesselényi utca 36.). Esetleg mindezeket együtt.
De hát éppen ezek miatt a diktátorok miatt törtek ki a lázongások, Marokkótól Jemenig, Tunéziától Líbiáig és Egyiptomig! Így valahogy. Legalábbis így tanítják. Tunéziában például egy zöldséges szolgáltatta az ürügyet, akinek lefoglalták az autóját, s emiatt öngyilkos lett. Ez indította el az egész lavinát, 2010. decemberében. Ugye, hihető? Pedig tényleg ezt mondják, még a Wikipédiában is így olvasható. A (hivatalosan haláláig nagy tisztelettel emlegetett, még sugárutat is neveztek el róla) HARMINC ÉVIG regnáló Habib Burgibát megbuktató, majd (soha be nem ismerten) házi őrizetbe helyező Zín el-Ábidín ben Ali tunéziai elnök HUSZONNÉGY ESZTENDEIG volt előtte hatalmon, a Kartago Tours és minden turisták nagy megelégedésére.
Ráadásul ezek a diktátorok a nyugati világ BARÁTAI voltak, majdnem egytől egyig. A végére még Moammer Kadhafi is megszelídült. "Te is, fiam, Brutus?" - idézhették Barack HUSSEIN Obamának keserűen és gondolatban Caesart vagy Shakespeare-t. Mivel szolgáltunk rá erre? Jó, ezt már Molotov kérdezte 1941. június 22-én von Schulenburg gróf nagykövettől, amikor az - már a támadás után - átadta Németország hadüzenetét. Azzal, hogy diktátorok voltak. Gátjai a "szabad versenynek", lett légyen az gazdasági, vagy politikának álcázott gazdasági szabad verseny.
Éppen ezért a valódi megoldásnak vajmi csekély az esélye. Maradnak a menekültek, és Európa átrajzolása. Talán a világé is. A határzár meg a statárium annyit számít, mint elefántnak a bolhacsípés. Még ha most találnak is a menekülők más útvonalat - mert találni fognak -, sem ússzuk meg szárazon. Senki nem ússza meg. Mit tehet Magyarország? Rosszul tettem fel a kérdést. MIT TEHETNE? Ha. Válogathatna. Petőfivel szólva lemoshatna sok évszázadnyi gyalázatot magáról. Fellendíthetné a gazdaságát. Példa lehetne. Kihasználhatná Európa összes álszentségét és képmutatását. Azét az Európáét, ami mindig Magyarország és a végek rovására akart erős és gazdag maradni. Ha harcolni kellett, harcolt a keleti veszedelemmel, de mindig jobban szerette volna ezt a harcot az utolsó szerb, görög, albán, lengyel, orosz, magyar katonáig megvívni. Mindeközben vajmi kevés befogadókészséget tanúsított. Elég csak a holokausztra gondolni. Vagy a zsidók kálváriájára a megelőző ezer évben. De hagyjuk, mert megint rám fogják, hogy mindig ide lyukadok ki. Hagyjuk most Európát is.
Legyünk próféták itthon. A saját hazánkban, ahol senki nem lehet. Tessék, kedves Olvasó. Megint egy paradoxon. És?
Attól még meg fogjuk próbálni.
2015. 09. 15.