"Vannak helyzetek, amikor az ember akarva-akaratlan megkedveli a másikat." J. K. Rowling. És vannak helyzetek, amikor pont fordítva.
Félre ne értsünk engem. Éppen ezt tartottam eddig zseniálisnak Rowlingban. A féligazságoknak ezt a hatalmas tárházát, gondoltam, egyetlen felszínes gondolat köré építve. Első blikkre, tettem hozzá, mélynek tűnik. "A megértés hozzásegít az elfogadáshoz, az elfogadás pedig a gyógyulás feltétele." Tessék ezt elmondani egy rákos betegnek. Nem, tiltakoztam. Az elfogadás a (belső) BÉKE feltétele. Vagy a megnyugvásé. De a belső béke nem azonos a külső békével. Van meditatív HARC is. És nem mindegy, hogy MIT fogadunk el. Béke és béke közt néha nagyobb a különbség, mint a háború és a béke között.
És akkor mi van a betegséggel? A betegség a lélek betegsége. Mindig. Akkor is, ha bekapunk egy vírust. A vírus akkor okoz valamit, ha OKOZHAT. A betegség azt mutatja, hogy nem vagyunk összhangban... a világgal? Dehogy a világgal: önmagunkkal. Ha önmagunkkal összhangban vagyunk, akkor a világgal is összhangban vagyunk. Nem a betegség öl meg, hanem a diszharmónia. Ahogy Oscar Wilde fogalmazta meg a halálos ágyán, az annyira utált tapétát nézegetve a falon. "Egyikünknek távoznia kell."
Akkor az összhang azt jelentené, hogy el kell fogadni magunkat ÚGY, AHOGY VAGYUNK? Isten ments. Na de, ha teszem azt, púppal születtem? Előbbiek szerint értelmezve: valamit hordozok, amitől meg kell(ene) szabadulnom. Jó, és akkor eltűnik a púpom? Belülről biztosan. És kívülről? Kívülről is, előbb-utóbb, ha mással nem, a testemmel együtt. Vagyis ugyanakkor. Ezen a szinten csak jelen van. De mi van, ha tele kétségekkel halok meg? Akkor ezek a kétségek megint elő fognak jönni, mindaddig, ameddig a világ összhangba nem kerül önmagával. Van olyan, hogy "világ"? Ha feltételezzük, van. Bármi lehet, amit fel tudunk tételezni. Nézzék csak meg Az ötödik Sally-t. Élvezni fogják. Különösen, ha rájönnek, hogy NEM a többszörös személyiség (ami nem azonos a skizofréniával) nevű pszichiátriai kórképről szól. Az már csak a fokozás. A mai emberre nem a finomságok hatnak. Szóval, játszhatjuk azt is, hogy van, meg azt is, hogy nincs. Valójában se nem van, se nem nincs. Ha nekem nem hisznek, kérdezzenek meg egy részecskefizikust.
A világot, mondta László András, át lehet élni úgy is, mint heteront, "más"-t, és úgy is, mint autont, "önmagam"-at. Persze László Andrásra is áll, amit fentebb leírtam. Hererák, áttétek, gyomorrák, huszonhat éve. Cukorbetegség. De talán tudja kezelni. Még él, decemberben lesz hetvennégy esztendős. Előbbiekből kiindulva kapcsolati- utódlási- feldolgozási problémák. Nehéz neki, akkor is, ha az utódlásnál nem elsősorban családra gondoltam (de arra is). Azért merem leírni ezeket, mert ő sem titkolja. Az analógiák megint, tudják. László Andrásnak egyetlen (úgy tudom, értelmi fogyatékos) lánya van, egyszer láttam őket együtt, egy presszóban. A lány édesanyja László Ruth pszichológus. Holisztikát és önismeretet ad elő. Nincsenek véletlenek.
Jól van. De ha egyszer meghalunk, megoldás nélkül? Akkor baszhatjuk az autont és a heteront is. Kultúrsznobként is ugyanarra a másvilágra megyünk, mint Karcsi bácsi, az építőipari segédmunkás. Baszhatjuk? Az anyag nem vész el, hogy folytassuk kultúrsznobkodásunkat. Nem az anyag, hanem a tömeg, és az is csak a Lomonoszov-Lavoisier törvényben. A speciális relativitáselmélet már azt mondja, hogy attól függ. De az ENERGIA (amivel az anyag és tömeg ekvivalens) megmarad. Vagyis most úgy néz ki. És akkor már csak az a kérdés, milyen formában jelentkezik ismét. Akárcsak a probléma. De az onnét már nem a MI problémánk! Hiszen mi nem vagyunk. Hát akkor ki a fészkes fenéé? Felszállunk a halál vitorlázógépére, és eltűnünk a retekbe? Ahogy azt Móricka gondolja.
Valaki azt javasolta nekem régen, látva A mátrix filozófiáját, hogy írjam meg a Harry Potter filozófiáját. Az nincs neki, válaszoltam. Mindegy, mondta, nem ez a lényeg. Írjak, amit akarok, csak Harry Potter neve szerepeljen benne időnként. Odáig nem vetemednék, hogy ugyanazt csináljam, mint az oroszok, akik orosz népmesei motívumokkal kiadták Jevgenyij Trotter történetét. Oroszoknál az ilyesminek a szovjet éra óta nagy hagyománya van, a Zil (Bedford) teherautóktól a Moszkva (Braun Sixtant) villanyborotváig, utóbbin még a fej műanyag védőkupakjának piros foltja is rajta volt. Soha nem feledem el azt a detektívregényt, amiben a főhős nyomozó kijelenti: ő minden autót meg tud különböztetni, egyedül a Moszkvicsot nem a régi Opeltől.
De a Harry Potternek VAN filozófiája. Egy mondatban összefoglalható: a szeretet mindig győz. Nem is volna ezzel semmi baj, ha arról a szeretetről volna szó, ami az elfogadással egyenlő. Ha így értenék. Ha el nem takarná az a giccsbe hajló érzelgősség, ami miatt a történet bestseller lett. A babonák, amelyeken lényegében egy kapavágásnyi változtatás nem esett. De így lehetett eladni. Ez tette fogyaszthatóvá, sőt, érdekessé. Játék volt, egészen biztos vagyok benne. Rowling is élvezhette, én is élvezném. Nekem csak az a fajta negédes leértékelés ülné meg a gyomromat, amivel (és főleg AHOGYAN) az írónő Harry és a szülei kapcsolatát ábrázolja, de, végtére is, ez mese a publikumnak, sok találékonysággal és szellemességgel. Kit érdekel a többi? Belesimul ebbe a világba. Azért is sikeres. Lehetne több is, csak akkor gondolkodni kellene rajta, ahogy most én is megpróbáltam. De a tisztelt publikum mindössze ki akar kapcsolódni.
A megértés viszont tényleg hozzásegít az elfogadáshoz. Nem EGYENLŐ VELE, hanem HOZZÁSEGÍT. Hozzásegít a szeretethez, mert az elfogadás szeretet. Hozzásegít az összhanghoz, vagyis az egészséghez. A betegség az összhang hiánya. A gyógyulás feltétele A SZERETET. Csak egy dolog maradt ki mindebből: hogy messze nem mindegy, MIT szeretünk. Hogy mit fogadunk el. Elfogadlak téged, de nem fogadok el tőled mindent. Elfogadom magamat, de nem minden állapotban.
Az elfogadás nem lehet kritika nélküli. Ha az, ott vagyunk, ahol a part szakad.
2015. 08. 15.