"Ha szóltam volna az ürességről, vagy ha tudatában lettem volna, üresség lett volna az? A zenének szüksége van a fuvola üregére; a betűknek a lap ürességére; a fénynek arra az ürességre, amit ablaknak hívunk, a szentségnek pedig...az "én" hiányára. Egy régi szent mondta: 'csak négy csupasz fal vagyok'."
A. d. Mello, kicsit átalakítva, de szinte Zorán. Az "én" természetesen a perszonális - személyes - én. Amit ki nem ejtenék a számon "ego" formájában, pedig az. Van vele azonban egy kicsi baj. Az tudniillik, hogy leginkább olyan emberek szájából hangzik el, akik soha nem voltak teltek. Soha nem teltek el az élettel. Nem is akartak esetleg, vetné közbe a szemfüles Olvasó. Nem voltak önzők, úgy istenigazából. Nem tudunk nem önzők lenni, de azért ennek is vannak fokozatai. Van egy olyan szintje, ami meghaladja a "normálist". Amikor kényszerré válik. Akkora kényszerré, hogy az ember még nagy kockázatot is vállal érte. A legegyszerűbben a törvények - erkölcsi és jogi, írott és íratlan - áthágásában. A "bűnöző" szenvedélybeteg. És ebből a szempontból az elzárás gyógyszer. Általában csak a tüneteket csillapítja - nem szünteti meg teljesen mert a börtönön belül is van bűnözés, ugyanolyan, mint kívül -, de néha valamiféle gyógyulást nyújt. Mint nekem a négy és fél hónap előzetes 1985. november 25. - 1986. április 10. között. Igazából nem az egész gyógyított, hanem a vége, amikor egy hétig egyedül voltam egy zárkában. Életem eddigi egyik legnagyobb koncentráltságát hozta.
Amikor sok pénzem volt, igyekeztem semmit nem megtagadni magamtól. 1991-ben például húszmilliót kerestem, immár teljesen legálisan. Az első mindig az éves utazások eltervezése és anyagi biztosítása volt, de onnantól...abban az évben négy autót és hat órát vettem. Egy Grand Cherokeet, egy Wranglert, egy Honda CRX-et, és egy Fiat Fiorino furgont a kutyáimnak, egy olyan arany Rolexet, ami akkor két embernek volt rajtam kívül: a pakisztáni elnöknek és Placido Domingonak, két másik Rolexet, egy IWC-t és - a hétköznapokra - két Omega Speedmastert. Ezzel aztán el is ment az egész, de nem bántam. Most se bánom, pedig milyen jól jönne a húszmillió töredéke is.
Hosszú éveken keresztül ment ez. Nem könnyelműség volt. Egész gyerekkoromban azt hallottam a szüleimtől, hogy "majd, ha magad fogod megkeresni, megbecsülöd". És amikor elkezdtem dolgozni - az első fizetésem nem sokkal volt több ezer forintnál -, azt tapasztaltam, hogy nem becsülöm meg. Vagy beosztom, gondoltam akkor, és egyenletesen szarul élek egész hónapban, vagy - lásd Jó estét nyár, jó estét szerelem - elköltöm pár nap alatt, és lesz, ami lesz, viszont az alatt a pár nap alatt jól érzem magam. Az élet illúzióját érzem. Nos, ez, tizenvalahány évvel később teljesen más volt. Tudatos és megengedhető luxus, ami legföljebb a jövőt illetően támaszthatott némi kétséget az emberben. Ennyiben hasonlított a kettő, de én mindig hazárdjátékos voltam. Most is az vagyok, csak ezt már az érzelmekre is kiterjesztettem. "Hát azt meg hogy lehet?" - vonja fel a szemöldökét az Olvasó. "Mi a tét?"
A tét az idő, kedveseim. Az az idő, amit ha elmulasztunk, soha be nem pótolhatjuk. És vajmi kevés vigaszt nyújt majd a reménykedés a boldog másvilágban, amiről senki nem tudja, senki nem tudta - bármit állított is róla -, és senki nem fogja tudni, eszik-e vagy isszák, van-e vagy nincs. Valószínűleg van is, meg nincs is. Egyvalami látszik biztosnak, hogy nem független a személytől. A másvilág - is - individualista. Ha már függetlenné válik, az azt az ürességet jelenti, ami egyben az abszolút teltség. Ahová az egyik - leginkább járható - út a telítődés.
A telítődés MINDENNEL, amivel csak lehetséges. Az aszkéta élet nem sokaknak való. Akinek nem való, annak befelé gyötrődés, kifelé képmutatás. És sokaknak nem való, többek között nekem sem. Ha úgy mondok le valamiről, hogy hiány marad utána, akkor az nem igazi lemondás. Sőt. Már maga a "lemondás" sem igazi. Amikor - harmincnégy éve - abbahagytam az ivást és cigarettázást (egy és ugyanazon napon), semmiféle hiányt nem éreztem, és ma sem érzek. Semmiféle erőfeszítés nem kellett hozzá. Nem volt kísértés, és ma sincs. Ameddig van, addig... annak eleget kell tenni. Nem "kell" feláldozni az embernek magát senkiért és semmiért. (Kivéve, ha kényszerítik, de az nem ide tartozik.) Nem jó. Nem vezet sehova. Ha emberekért (családért, barátokért, népért, satöbbi) hozunk áldozatot úgy, hogy mellette hiányozni fog valami vagy valaki, az mindig vissza fog ütni. Még az elfogadóra is. Akkor vagy valamiféle kompromisszumra kell törekedni, vagy vállalni kell a "kötelesség" és vágy közötti konfliktust, az utóbbi javára. "Ez a ház csupa szeretet, / a mama és a gyerekek, / de a papa rég elköltözött, / mert úgy érezte, hogy élni akar. / Elment ifjúkori álmaival..." Sokan nem fognak velem egyetérteni: jól tette. És a mama? Ő... ő addig sajnálatraméltó, ameddig új társra nem talál, aki elfogadja gyerekestől. Ha összeszorított foggal lemond az életről bárki javára - és ezt magában lemondásnak értékeli -, akkor szimplán mazochista. Úgy kell tekinteni. Úgy kell tekinteni, mint akinek a szenvedés okoz örömöt. Lehet, hogy nem így van, de úgy kell tekinteni. Semmi sajnálatra vagy tiszteletre méltó nem lesz benne.
Hogy is írta Berzsenyi Dániel? "Minden órának leszakaszd virágát." Ez nem fedi pontosan, amiről most beszéltünk, de közelít hozzá.
Itt kezdődik. Innét lehet nekünk, nem-aszkétáknak az igazi üresség felé közelíteni. Amikor már négy csupasz fal SEM vagyok. Semmi sem vagyok.
De egyben minden.
2014. 05. 18.