Magyarosan eszkaton: a végső időket jelenti görögül. Eszkatológia a végső időkről szóló tanítás - szektákat alapítottak rá /például az adventista gyülekezetet eredetileg W. Miller amerikai bíró számításai után a White házaspár, a szekta neve az "adventus Domini", "Úrjövet" latin szóból ered, adventistaként kezdte pályafutását a szintén világvége-jóslással induló Jehova Tanúi alapítója, Ch. T. Russel is/, sok korban sokan sokféleképp értelmezték, sokan próbáltak népszerűvé válni segítségével, szinte nincs nép, ahol ne jelent volna meg, és nincs ember, aki legalább egyszer életében úgy ne érezte volna, az ő idejére vonatkozik. Az eszkaton üzletnek sem utolsó: Chicagóban az egyik be nem teljesült időpontot megelőzően élelmes vállalkozók mennybemenetelre alkalmas fehér lepleket dobtak piacra, a Jehova Tanúi működésük hajnalán monumentális filmben rajzolták meg az emberiség általuk értelmezett történetét a -szintén általuk- Kr.e. 49000-re helyezett teremtés és a végítélet között, sőt már az első keresztények vagyonáért -Krisztus hamarosan bekövetkező második eljövetele után nem lesz rá szükségük- sorbaálltak a haszonlesők, és még lehetne sorolni hosszan. Végítélet helyett azonban eddig általában valami más jött: a Russel által először megjövendölt 1914-es évben például az első világháború, második jövendölésének időpontjában, 1916-ban meghalt ő maga -ez tehát az ő szempontjából tulajdonképpen beteljesedett-, a csalódást pedig csak úgy lehetett kivédeni, hogy a számítások igenis helyesek voltak, de nem a Földre, hanem a Mennyekre vonatkoztak, jelesül a Mennyei Jeruzsálem felépítésére például, amely határidőre el is készült - a Mennyekben -, de Isten földi országára várni kell még egy kicsit. Az első agapék -szeretetvendégségek- eufóriája, amikor valóban minden közös volt, sőt "a fivérek" lelkesedésükben "a nővérekkel háltak", szintén hamar alábbhagyott, a lakomák pedig közös étkezésekké szelídültek, amikor mindenki azt ette, amit magával hozott.
"Valami van ott", hallani gyakran. "Mindenütt van valami", jegyezte meg erre egy barátnőm. VALAMI mindig végetér, végetérnek a rossz vagy jó pillanatok, életszakaszok, életek, gazdasági események, történelmi események, gazdasági korszakok, történelmi korszakok. Most "egy kicsit bele fogunk esni a télbe", ahogy a halott cigányasszony mondta Fekete István valamelyik novellájában, a szószerintibe is, az átvitt értelműbe is. De semmi nincs remény nélkül: csak annyi kell hozzá, hogy az ember mindazt, ami az elkövetkezendő években rá leselkedik, ne sorscsapásnak, hanem az őt saját magával szembeni folyamatos offenzívára kényszerítő, hatvanhatodik évébe lépő rendszer eszkatonjának tekintse.
Ha rájön, hogy ahogy a jégvirágból, úgy a szóvirágból sem lesz soha valódi virág, megtette az első lépést afelé, hogy Shakespeare-rel elmondhassa: "York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át."
2010.09.08.