Ribancok
Lőrincz L. László. Orientalista és író. Hogy orientalistának milyen, nem tudom, akár jó is lehet. Írónak viszont pocsék, valószínűleg ezért szeretik. Nem, a pocsék sem megfelelő szó arra, hogy írónak milyen. Tragikusan rossz. Zalatnay Sarolta színvonala. Ha ez sértés volna, azt is mondhatnám, hogy Orbán Viktor színvonala. Vagy annak a négernek a színvonala, aki például utóbbi Egy az ország című könyvét fogalmazta. Persze ő csak példa. Azért éppen ő, és nem más, mert a napokban jutott a kezembe tőle A nagy fa árnyékában című opus. Magával a nagy fával különben hetente legalább egyszer találkozom. Ott van a Vár oldalában, körülkerítve. Tényleg nagy, és tényleg rá lehetett onnan látni az Ifiparkra. Ami most romhalmaz, nemsokára pedig valamilyen csilivili pénzfialda lesz. Nem csak Lőrincz L. László, hanem a Vár is tragédia. Operettkatonáival, a volt Honvéd Főparancsnokság felöltöztetett, golyók szaggatta romjaival, szemben a gyomos rommező szélén vasúti talpfákon lengedező nemzeti trikolórokkal, alattuk a mindig éhes kóbor macskasereggel, mellettük a giccsáruldákkal és kürtöskalácsossal, az íjász céllövöldével, kicsit odébb, Savoyai Jenő lovának duzzadó heréit, Csongort és Tündét elhagyva a beugróban mindenki alkalmi vizeldéjével, Áderral, Mátyás királlyal, oroszlánokkal és külföldiekkel.
Nade most nem a Várról van szó. És, mint mondtam, még csak nem is az írói vénával nem rendelkező orientalistáról. Hanem a jelenségről. A ribancokról. Azokról az emberekről, akik kizárólag azáltal, hogy megtanultak (kvázi képesek) írni, azt gondolják, hogy írók, majd a létező legalacsonyabb színvonalon a létező legnagyobb pucsítással odatartják a feneküket a mindenkori hatalomnak. Akiknek az az egyetlen vonzereje, hogy legalább két, behatolásra alkalmas lyukat birtokolnak. Eredetileg kurvát akartam írni, de a kurva egy mesterség, amit lehet jól is űzni, aki űzi, lehet szép is, de legalábbis vonzó. Arról nem is beszélve, hogy a kurva még kurtizán is lehet, sőt olyan valaki - ismertem egyet-kettőt -, aki ezek egyikének sem tartja magát, csak olyannak, aki "ésszel baszik". Szóval a kurva nem abból indul ki, hogy elég, ha nőnek (vagy férfinak) születik az ember, a többi már magától megy. Az a ribanc. A rüfke. A céda. A cemende. Aki ugyan - ne piszkáljuk mindig a nőket, legyen most a példa kedvéért férfi - Anasztázia nagyhercegnőnek, Zsófia lovagdámának nevezte magát már száz évvel ezelőtt is, de a háta mögött csak Rücskös Pepiként vagy Retkes Fániként emlegették.
Egy művész is kurválkodhat. Kurválkodott is, ha elfogyott a pénze, megfenyegették, vagy másként nem hagyták alkotni. József Attila például fizetett pártköltő volt. Rendelésre írt verseket az illegális kommunista pártnak. De milyeneket! Nem is velük van baj. Ha ilyen az élet, az ember jelleme, akkor ilyen. A gond ott kezdődik, hogy az igazi művész ragaszkodik a minőséghez. És mivel ragaszkodik, nehezen köt kompromisszumokat. Ezért aztán sokkal kevesebb az olyan - valóban - művész, aki kurválkodik, mint a tehetségtelen ribanc. És ha kurválkodik is, igyekszik ritkán tenni. Nem úgy a ribanc, aki minden alkalmat megragad. "Szemem sarka megremeg," - énekli Méhes Mariettával - "nekem aztán egyre megy."
Mi következik mindebből? Az, hogy ha az, akinél a pénzeszsák és/vagy hatalom van, baszni akar, akad rá épp elég jelentkező, de az olyan is. Ez a felgerjedt uraságot nem érdekli - aminek ki kell gyünni, annak ki kell gyünni -, a ribancokat sem, sőt a szerényebb bukszájúakat sem, mert a ribancok leverik az árakat, azt pedig, hogy mi a minőség, a zsírszagú, kövér feleség árnyékában még hírből sem ismerik. Ribancok ülnek a stúdiókban, és készítenek riportot Orbánnal, Schmitt Pállal, ribancok faragják a Horthy-szobrokat, éneklik a hazafias dalokat, írják a kormánymagasztaló cikkeket, építik a köztereket, színházakat, szervezik a kormánypárti tüntetéseket, játsszák el az örök lázadót a rockkoncerteken.
"A szocializmus fejlettebb minden eddigi társadalomnál. A szocializmus megszüntette a kizsákmányolást. Ez volt az emberiség évezredes álma, amit végre megteremtettünk. Nem akarok nagy szavakat használni, de büszke lehetsz rá, hogy ennek a társadalomnak a polgára vagy...mert én büszke vagyok rá! ...Természetesen azok számára nincs és nem is lesz szabadság, akik a szocializmus ellenségei. Különben amit te szabadságnak, nyugati szabadságnak hiszel, az egyáltalán nem létezik....ennél a szocializmus sokkal különb! Sőt az egyedüli társadalom, amely megadja az embernek az emberséget. ...Nos hát, a hazánkból elzavart kapitalisták, földbirtokosok nyilván nem nyugszanak bele egykönnyen abba, hogy már soha ebben a büdös életben nem kaphatják vissza a vagyonukat, és mindent megpróbálnak, hogy visszaszerezzék. S ebben a szándékukban támogatóra találnak mindazokban a hatalmakban, akik a szocializmus ellen esküdtek. Ezeket pedig csak a fegyverek ereje tarthatja vissza attól, hogy ne támadjanak ránk és egyáltalán a szocialista rendszerre. Egyelőre csak fegyvereink ereje szavatolja a biztonságunkat!"
Élvezte, kedves Olvasó? Hogy ismerős-e, már meg se kérdem.
----------------------------------------------------------------------------
Nagyfa galeri
Tizenhárom éves voltam, amikor feloszlatták őket. Senkit nem ismertem közülük, illetve közvetve, úgynevezett lyuksógorság révén az alvezért, Kis Kennedyt igen. Egy évig laktam később azzal a lánnyal, aki - ő is tizenhárom éves volt akkor - a barátnője lett rövid időre. Mondjuk ez a lány se volt piskóta. Budapest egyik legszebb lányaként tartották nyilván, egy akkor elég híres fotóalbumba is bekerült: ünneplőbe öltözött polgárcsalád közepén ült meztelenül. Sötétbarna, majdnem fekete haj, világító kék szemek, minden plasztikai műtét nélkül is álló mellek. Hét évig volt férjnél, mielőtt összeköltöztünk. Amikor megkérdeztem, hány emberrel feküdt le életében, leszámítva azt a hét évet, amikor állítása szerint - ő már mondhatott nyugodtan igazat is - hűséges volt a férjéhez, elgondolkodott: hétszáz? Nyolcszáz? Akkor volt harminc. Egyszer akart öngyilkos lenni, de nem sikerült. Azért emlék maradt utána: a könyöknél befecskendezett benzin nem a selymes, szép bőr biztosítéka. Az összes írót ismerte, aki akkoriban számított - azt is lehet mondani, hogy a rendszerváltozásig még volt élő irodalom Magyarországon, ma már csak haldokló van -, a legtöbbjüket egészen közelről, legalább annyira közelről, mint én a barátnőit, akik viszont ezen írók némelyikét úgyszintén, szóval jó kis kavarodás volt.
A galerik örököseire azonban már nem volt gusztusa. Kettőt bárki láthat közülük, ha megnézi a Hobóról szóló Kopaszkutya című film verekedés-jelenetét. Az egyik, háttal álló az Abigél, a másik a Lekvár. Minden ütés full-contact, ahogy ma mondanák, de minden ütést védenek, és az egészet csak barátkozásból csinálják. A Lekvár különben attól lett Lekvár (állítólag kilencen voltak testvérek, kilenc Lekvár, azaz csak egy), hogy egyszer kifosztott egy ígéretes tehervagont. Mindent hazahurcolt belőle, dögnehéz ládákat, előre örült a zsákmánynak. Aztán otthon kibontotta: gyümölcsíz volt bennük, népszerű háborús nevén Hitler-szalonna, minden fogdareggelik egyik kedvelt fogása. Ismertem még a Nagy Vöröst, aki csikkeket dugott fel a neki ellentmondani merészelő, vagy az ellenfélhez tartozó lányoknak, a verés nála úgy nézett ki, hogy egyszerűen mind a százhúsz kilójával belelépett a partner szájába, ismertem a Keselyűt, aki holt kokszos állapotban (ez akkor, a nyolcvanas évek közepén általában gyógyszereket jelentett) integetett délutánonként valamelyik Klotild-palota ablakából, ismertem Budapest utolsó hippijét, a Kornélt, a betiltott aktfotóst, Szex Apót, akinek a felesége - Éva - védőital-kihordó volt egy téesz szolgáltató ágazatánál. És persze engem is ismertek a balatonföldvári nyomozóktól kezdve, akik már régen leszoktak arról, hogy személyit vagy pénz megmutatást kérjenek tőlem, a wielickai (Lengyelország), opatijai (akkor Jugoszlávia) rendőrkapitányságok dolgozóitól a magyar rendőrkapitányságok dolgozóiig, a táncházas ifjúságtól a Marczibányi téri Interbrass (Másik János, Berki Tamás, Dés, néha Pege, satöbbi) közönségéig, a FIKA (Fiatal Művészek Klubja) közönségétől a később három fegyőr megöléséért a szegedi Csillagban felakasztott Richter Richárdig elég sokan.
Szép és tartalmas idők voltak azok.
2012. 12. 27.