Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni
A Krisztus utáni 2011-es év magyar alkotmányozása
 
„A Mennyország és a Föld az én lakhelyem, s a házam pedig a nadrágom. Miért jöttök ti valamennyien be a nadrágomba?” (egy taoista)
„Ha már a másik parton vagytok, akkor ugyan kinek lesz szüksége tutajra? A tutaj arra való, hogy átkeljetek, nem arra, hogy ragaszkodjatok hozzá.” (Buddha)
„Miféle Pányvával fogható e Ló el? Miféle Oszlophoz köthető ki? Miféle Étel csillapítja éhét? Miféle Ital oltja el szomját? Miféle Istállóban óvható meg a hidegtől?” (Milarepa)
„Ló és kocsi szétválnak, véres könnyek hullanak.” (Ji King)
 
Az Alkotmány feladata az állam szilárd, belső vázának megalapozása. Mint minden további jogszabály forrása, önmagában tartalmaznia kell az összes princípiumot, vezérelvet, amelyre azok mintegy ráépülnek, e nélkül sem jogállamról, sem jogbiztonságról nem lehet beszélni. Ugyanakkor az Alkotmány – nevével ellentétben – akkor képes csak mindezeknek megfelelni, ha leképez, nem elképzel, vagyis elképzelés helyett felismerésen nyugszik. Amikor az „elképzelés” szót leírtam, nem zártam ki egy naiv, romantikus alkotmányozás lehetőségét, pedig a valóság minden, csak nem naiv és nem romantikus: az az Alkotmány, ami 2011-ben készül Magyarországon, nem az ember természetes (vagy természetesnek vélt) viszonyainak a leírása, de még az se, hogy e viszonyoknak milyeneknek kellene lenniük. Ez az Alkotmány nem (nem ember alkotta, hanem ember elismerte) mérce, hanem a hatalom biztosítására szolgáló jogtechnika írásba foglalása.
Egy érdekcsoportok csatateréül szolgáló országban nagyon könnyű abba a hibába esni, hogy az éppen hatalmat gyakorló (vagy arra törekvő) fél tevékenységét az ország, és nem a saját szempontjai szerint ítéljük meg. Ugyanez a hiba, ugyanilyen könnyen elkövethető a csoport, és a csoport tagjai esetében is. Még az alól a paradoxon alól is, hogy az ember csak társas állapotban, vagyis hordaként életképes, az életét biztosító hordát ezért az életével is biztosítania kell, van kibúvó: a hordaképző ösztön ugyan többé-kevésbé mindenkinél adott, az azonban már nem, hogy melyik hordához csatlakozzon. Mindezt tovább differenciálja a csoport nagysága. Ha ez meghalad egy kritikus mértéket, megkezdődik a csoporton belüli csoportok kialakulása, vagyis a klikkesedés. A klikkek, mint új nagycsoportok potenciális magjai fokozatosan elidegenednek először a többi klikktől, később saját nagycsoportjuktól is. Így alakultak ki a letelepedő törzsekből a népek, a népekből a birodalmak, a birodalmakból az újabb népek, birodalmak, még újabb népek, így lettek a rómaiakból franciák, spanyolok, olaszok, a törökökből bolgárok, a ngúnikból szamburuk és maszájok, a zulukból matabelék, a lengyelekből, ruszinokból, csehekből, morvákból szlovákok. Hogy a klikk képződésére mi az ürügy, jóformán teljesen mellékes. Maga a klikk a lényeg: egy futballcsapat szurkolói ugyanúgy harcolnak a többi futballcsapat szurkolóival, mint mondjuk a televízió-székházat védő rendőrökkel, noha „józan ésszel” szemlélve az első cselekedetükkel a csapatuknak, másodikkal a nekik otthont adó országnak ártanak, miközben sem a bajnokság állása, sem az ország hatalmi struktúrája nem változik. Minden csoport mindig csak elnyomással tartható egyben. Írhattam volna erőt is, ez szebben (hogy az állam lényege szerint erőszakszervezet, pedig már triviálisan) hangzik, ráadásul hozzáteszem azt is, hogy az „elnyomást” egyáltalán nem pejoratív, hanem tudomásul vevő értelemben használtam. Ezt az erőt képviselheti a legerősebb klikk, mint csoport, de képviselheti, mint a statisztikából ismert legkisebb nyerő koalíció, egyetlen ember is.
Egy jó Alkotmány megírásakor mindezt tudomásul kell venni. Tudomásul kell venni, hogy az állam nem egy üdvtörténeti végállomás, hanem elkerülhetetlen rossz, amelyet (ezzel a szóval szembeni minden fenntartásunk mellett) „demokratikusan” nem lehet vezetni, tudniillik nem azonos az állampolgárok összességével. „Demokratikusan” csak kis közösségeket lehet vezetni, ezért a szerkezet autonóm alapegységekre való redukálására kell törekedni, egy koncentrált, hatékonyságában maximalizált, nagyságában minimalizált, elsősorban koordináló államszervezettel. Ellensúlyozott, minden kiemelt vezetői poszt esetében elutasításra is lehetőséget adó szavazással jóváhagyott autokráciára, amely szintén elutasításra is lehetőséget adó szavazással jóváhagyott, minden vezérelvet tartalmazó Alkotmányon nyugszik. Van, aki ezt, amit itt leírtam, demokráciának nevezte. Nem az. Még a politikai beszédben sem csapunk be senkit: demokrácia csak szavakban létezik. Ha pedig csak szavakban létezik, hagyjuk meg az utópistáknak és a demagógoknak.
A most készülő magyar Alkotmány azonban, mint láttuk, nem Magyarország Alkotmánya lesz, hanem a Fidesz és a KDNP Alkotmánya. Mielőtt rátérnénk, mit jelent ez az országra, nézzük meg ezért, mit jelent a Fidesz-KDNP-szövetségre nézve. Ezen a szövetségen belül a legkisebb nyerő koalíciót Orbán Viktornak hívják. Tudni kell, hogy a csoportok fő összetartó ereje nem a személyes szimpátia, hanem a személyes érdek. Egyfajta szimbiózisról van szó: a vezér eszköze a párttagság, a párttagság eszköze a vezér. Kölcsönösen egymást erősítik: minél erősebb a vezér, annál erősebb a párt is, és vice versa. És itt lehet elkövetni az első hibát. A párt ugyanis lehet erős úgy is, hogy sokan szavaznak rá, de lehet erős úgy is, hogy (e mellett vagy e nélkül) megnövekszik a taglétszáma. Ha egy párt ún. választási pártból tömegpárttá válik, bekövetkezik mindaz, amit két bekezdéssel feljebb leírtam. Ezt a helyzetet már csak erős kézzel lehet orvosolni, és ezt a párt alapszabályában ugyanúgy figyelembe kell venni, mint a (pártszemléletű) Alkotmányban is, különösen, ha a választási rendszer jóvoltából minden felelős pozícióban ennek a pártnak az emberei ülnek. Ha tehát az erős elnök nem jelenik meg az Alkotmányban, mint erős köztársasági elnök, a hivatalok, hivatalnokok, mögöttük álló érdekcsoportok közötti, valójában a párton belüli ellentétek kezelése egyre nehezebbé válik. Ezért írtam korábban, hogy Orbán Viktor következő és legfőbb ellenfele nem az MSZP, a liberálisok, hanem maga a Fidesz lesz, a közvetlen elnökválasztó (fél-) prezidenciális rendszer bevezetése pedig, amit Debreczeni József is várt, nem az egyik, hanem a rendszer logikájából következő egyetlen megfelelő lépés (ne feledjük, most nem az ország, hanem a Fidesz és Orbán Viktor szemüvegén keresztül nézzük az alkotmányozást). Az orbáni Alkotmány tervezetében azonban nyomát sem találni ennek. Alkotói – valószínűleg hosszas megfontolás után – úgy gondolták, elégséges az eddig bevált technika is: a vezér az – előző bekezdésben leírtakkal ellentétben – ellensúlyozás nélküli hatalmát nem alanyi jogon, hanem mint pártja megbízottja gyakorolja. Ez a második hiba: a hatalom forrása, vagyis a választópolgárok és a hatalom gyakorlója közé beiktatódott a párt. Ennek pedig egyáltalán nem az lesz az első következménye, hogy, mint sokan reménykedve gondolják, a Fidesz szükségszerű eróziója folytán megbukik a miniszterelnök. A következmény – az országra nézve – sokkal rosszabb lesz: a miniszterelnöknek kormányzás helyett, egyetlen támasza egyben tartása érdekében párton belüli harcokat kell vívnia, kormányzati kérdéseket párton belüli kompromisszumoknak kell alárendelnie, miközben a párt belső konfliktusai a kulcspozíciókban ülő pártemberek kormányzati szintű konfliktusaivá emelkednek. Orbán Viktor – a maga és pártja szempontjából – akkor járt volna el helyesen, ha a Fidesz Alapszabálya kvintesszenciáját, vagyis az Alapszabály 52.§ (1) i) pontját (Az Országos Választmány…”tagjai legalább kétharmadának támogató szavazatával az általa meghatározott körben és időtartamra, a Szövetség tagjai, a helyi szervezetek, a választókerületi szervezetek, a területi választmányok és a tagozatok számára kötelező érvényű döntések meghozatalára hatalmazhatja fel az Országos Elnökséget és a Szövetség Elnökét”) egyszerűen átülteti az új Alkotmányba. Ez is – halovány – lehetőséget nyújtott volna csak a kormányzásnak nevezhető kormányzásra, és a Fidesz indián nyarát toldotta volna meg pár évvel, de azzal a szöveggel, amit a Javaslatban olvastam, ezek egyike sem lehetséges. Keserves harcok várnak Orbán Viktorra, pártjára, ellenfeleire, és – ha továbbra sem hajlandó észrevenni, hogy már az orra elé lógatott répa sem igazi - hosszú szenvedés a magyar népre. Temérdek feleslegesen kiizzadt veríték, feleslegesen ontott könnyek, és talán vér is, hogy elferdítsem egy köpcös, szivarozó angol úriember hetvenegy éve mondott szavait.
Négy kötődés van, amelyhez a Fidesznek (ezekből háromhoz az összes „demokratikus” pártnak) minden körülmények között ragaszkodnia kell, és amely ezért a készülő Alkotmányban is tükröződik: a nemzetközi szövetségi rendszerekhez, a magyar pártállamhoz, saját alapszabályához és Orbán Viktor jelleméhez való kötődés. Sem most, sem máskor nem vagyok hajlandó amatőr pszichiátert játszani, akkor sem, ha ez a mai zaklatott időkben, különösen Orbán Viktort illetően kezd divatba jönni. Egy benyomásomat azonban megosztom az Olvasóval, azt, amelyről ennek az írásnak a legelső mottója eszembe jutott. Olvasva a Javaslatot, arra gondoltam, hogy az orbáni társadalomban az emberek tulajdonképpen feleslegesek. Csupa követelőzés, vesződség, nyűg: a jogalkotó alig győzi lenyesegetni a vadhajtásokat, például amilyen a „legmagasabb szintű egészségügyi ellátásra”, sőt az ellátásra vonatkozó igény is. Mindenkinek joga van testi és lelki egészségének megőrzéséhez, mondja erre kényszeredetten a Javaslat, és ezt Magyarország jogszabályokkal, intézményekkel, ellátással és támogatással segíti elő. Orbán Viktor és a Fidesz magatartását (azt, ami látszik), valamint ennek a magatartásnak az Alkotmányban való tükröződését legjobban egy régi kínai történettel lehet megvilágítani. Leírtam már egyszer, de még sokkal többször sem ártana. Így szól: „Valamikor egy Csi-beli ember nagyon szeretett volna aranyat szerezni. Egyik hajnalban fel is vette a köpenyét, sapkáját, és kiment a piacra. Odalépett a pénzváltóhoz, elvette tőle az aranypénzeket és továbbment. A felügyelők elfogták és faggatni kezdték: „A piac tele van emberekkel, hogyhogy te csak úgy fogtad az aranyat, és elvetted?” „Amikor érte nyúltam, nem láttam én senki emberfiát, csak az aranyat” – válaszolta.”
Van még egy dolog, ami eszünkbe juthat a 2011-es magyar alkotmányozásról: a bikaviadal. A bika a magyar társadalom. A vörös muléta az Alkotmány szövege, a kard, amivel irányítják, maga az Alkotmány. Csakhogy ez a kard nem igazi kard. Alumíniumból vagy fából készül, míg az igazi, az ölőkard acélból. De ezt már csak a corrida de toros, bikaviadal utolsó fázisában használja a matador. 2011-ben két alkotmány készül. Az egyiket így is hívják, és kánonba foglalt jogszabályok gyűjteménye. Készülnek olyan jogszabályok is ugyanakkor, amelyek nincsenek e gyűjteményben, és bár kulcsfontosságú kérdéseket szabályoznak, az Alkotmány csak utal rájuk. Ezek az ún. sarkalatos törvények, amelyek (jelenleg) csak kétharmados parlamenti többséggel lesznek módosíthatók (akár két országgyűlési választási forduló között is). Az Alkotmány elsődleges célja a hívek, szövetségesek, nemzetközi közvélemény kielégítése. Olvastán az embernek az az érzése támad, hogy legalább három, egymással beszélő viszonyban sem álló csapat készítette. Az első írta Kölcsey Ferenccel közösen a „Nemzeti hitvallás”-t, vagyis a preambulumot, a második ollózott a régi Alkotmányból, míg a harmadik a kiollózott részeket igazította az apostoli szegénység követelményeihez. Kiszolgálta a szövetségesi kívánságokat, és a Fidesz Alapszabálya mintájára, a majdani sarkalatos törvényeken túlmenően is, biztosítékokat helyezett el a hatalom önkényes gyakorlása és megtartása érdekében. (Például ilyen az államról szóló fejezet 24. cikk (2) c) pontja: az Alkotmánybíróság „…felülvizsgálhatja az egyedi ügyben alkalmazott jogszabály vagy a bírói döntés Alaptörvénnyel való összhangját”, mely lényegét tekintve egy újabb lépcső beiktatása peres eljárásban a Legfelsőbb Bíróság és Strasbourg közé.) Ilyen a jelenlegi Alkotmányból átvett, az államról szóló fejezet 9. cikkének (3) h) pontja is, mely szerint, a köztársasági elnök, (ha, mint a 3. cikk (3) a) és – betoldott - b) mondja, az általa miniszterelnöknek javasolt személyt az első javaslat megtételétől számított negyven napon belül nem választja meg, illetve ha az adott évre vonatkozó költségvetést március 31-ig nem fogadja el) feloszlathatja az Országgyűlést. Ezt a köztársasági elnököt azonban nem Nicolas Sarkozyről vagy (a ma technikai okokból miniszterelnök) Vlagyimir Putyinról mintázták, hanem Schmitt Pálról.
Azokon a részeken, ahol a törekszik, segíti, elősegíti, támogatja, (feltételekkel, ilyen a Szabadság és felelősség fejezet VIII. cikke sajtószabadságra vonatkozó (2), melyet rögtön agyoncsap a (3) pont) elismeri és védi, együttműködik, szavak olvashatók, nyugodtan át lehet futni. Egyetlen kivétel talán a KDNP kielégítésére betoldott, magzati élet védelméről szóló II. cikk, bár ugyanaz a jogalkotó, aki ezt a valóban fontos részeknél soha nem mulasztotta el megtenni, a „védelem” mibenlétét sem sarkalatos törvénybe nem utalta, sem ki nem fejtette. Különösebben e cikk miatt nem kell aggódni: farizeusok írták és farizeusok is fogják értelmezni.
Más a helyzet azokkal a részekkel, ahol az Alkotmány tilt vagy megenged. Az Alapvetés C. cikke (3) például kimondja, hogy „az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében kényszer alkalmazására kizárólag az állami szervek jogosultak”. Nagyon helyes, bólintana a naiv Olvasó, ha nem jutna két dolog is az eszébe rögtön. Az egyik a megalakulásakor „atyai szeretettel” figyelt, mára a politikai konkurens emblémájává és legfőbb ütőkártyájává vált Magyar Gárda, a másik egy Nietzsche-idézet. Utóbbit, bár többször leírtam ennek előtte, felidézem még egyszer: „ami az én számból igazság, a te szádból hazugság”. Ami az engedékenységet illeti, legmegengedőbb a jogalkotó az állammal és saját magával szemben. Az állammal akkor, amikor annak köteleznie kellene magát valamire, korlátoznia kellene magát, vagy adnia kellene, saját magával pedig akkor, amikor a hatalom megszerzésének és megtartásának sarkalatos szabályait Alkotmányba kellene foglalni. A sarkalatos szabályozást pszichológiai és technikai indokok egyaránt alátámasztják. Változtatáskor nem kell az egész Alkotmányhoz hozzányúlni, újra meg újra egységes szerkezetbe foglalni, a sarkalatos törvények külön-külön is kezelhetők, és már csak elnevezésüknél fogva sincsenek annyira a figyelem középpontjában. „Csak egy törvény” – gondolja majd a jámbor híradónéző, és lelkében a preambulum keltette felemelkedettséggel átkapcsol valamelyik sportcsatornára. De micsoda törvény! A legyintések megelőzése végett most felsorolom az Alkotmánynak azokat a cikkeit, amelyek az ott szabályozandókat sarkalatos törvények hatáskörébe utalják:

G.(4)

az állampolgárság szabályozása

I.(4)

a címer, zászló használatának, kitüntetéseknek a szabályozása

K.(3)

a családok védelme

VI.(3)

az egyházakra vonatkozó szabályozás

VII.(4)

a pártok működésére vonatkozó szabályozás

VIII.(3)

a sajtóra vonatkozó szabályozás

XXI.(1)

a választójog gyakorlására vonatkozó szabályozás

XXIX.(3)

a katonai szolgálat;

       (4)

a honvédelmi munkaszolgálat;

       (5)

a polgári védelmi szolgálat;

       (6)

rendkívüli állapot esetén a gazdasági és anyagi beszolgáltatási kötelezettség szabályozása

24.(6)

az Alkotmánybíróságra vonatkozó szabályozás

25.(7)

a bíróságokra vonatkozó szabályozás

29.(7)

az ügyészségre vonatkozó szabályozás

30.(5)

az alapvető jogok biztosára vonatkozó szabályozás

31.(2), 33.(3)

a helyi önkormányzatokra vonatkozó szabályozás

38.(2)

a nemzeti vagyonra és kezelésére vonatkozó szabályozás

40.

a közteherviselésre és nyugdíjrendszerre vonatkozó szabályozás

41.(4)

az Állami Számvevőszékre vonatkozó szabályozás

43.(5)

a Költségvetési Tanács működésének szabályozása

44.(5)

a Magyar Honvédségre vonatkozó szabályozás

45.(6)

a rendőrségre és nemzetbiztonsági szolgálatokra vonatkozó szabályozás

49.(3), 50.(1), 51.(3), 52.(2)

szükségállapot, megelőző védelmi helyzet, váratlan támadás, veszélyhelyzet esetén hozható intézkedések szabályozása

53.(4)

a 47. cikktől tárgyalt, úgynevezett különleges jogrend részletes szabályozása.

 

A Javaslat szerint ezeket a törvényeket, mint előzőekben leírtam, most még az országgyűlési képviselők kétharmadának egyetértésével (vagyis a jelenlegi kormánypárti többséggel) lehet majd megváltoztatni. Saját választási szlogenjükkel kifejezve csak a Fidesz változtathatja meg őket, ami, és ebben mindenki biztos lehet, a továbbiakban is mindent el fog követni, hogy ez így maradjon. A huszonöt cikkből huszonhárom közvetlenül kapcsolatba hozható a hatalom megszerzésével és megtartásával.

 

Erwin Rommel, egykori német tábornagy röviddel kikényszerített öngyilkossága előtt, 1944 végén lezárt emlékiratai utolsó három szavával akartam befejezni ezt az írást: „nagyon besötétedett körülöttünk”. De nem, még nem sötétedett be teljesen.
Még csak szürkül.
 
2011.03.19.

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1