akikről viszont érdemes beszélni, bár senki nem avatta őket szentté. Talán minden nap szembejönnek velünk az utcán, vagy előttünk állnak a sorban valamelyik pénztár előtt. Például...például az a lány, aki - bár már rég nem lány -egy néni ápolásával kezdte a kilencvenes évek elején, s ezért egyetlen fillért nem kapott, eltartási szerződést meg nem kötött. Így aztán - miközben havi négyezerből élt a gyerekével - jogcím nélkül maradt a lakásában, de egy - ingyen dolgozó - ügyvédnő segítségével kapott egy szükséglakást, majd amikor a házat, amelyben volt, lebontották, kölcsönt felvéve romos vidéki házat, nagy kerttel helyette. És a kert...szóval ez a lány valami egészen különleges kapcsolatban volt mindig a növényekkel. Már a néni bérháza és a szükséglakás gangján összegyűjtött egy csomót, köztük FÁKAT. Olyan növényeket, amelyeknek éltető eleme a fény. Vagy...vagy a BELSŐ FÉNY. Mást nem tudok írni, mert jobb kifejezést nem találok erre. A növények virultak. A fák virágoztak, gyümölcsöt hoztak, ott, a sötétben. A melegkedvelők úgy tettek, mintha nálunk télen meleg volna. NEM VETTEK TUDOMÁST A KÖRNYEZETÜKRŐL. Mintha valami külön éltette volna őket. Valami egészen rendkívüli, amit a növényeken kívül senki nem vett észre.
A kertjében százszámra nőnek a hagymák, paradicsomok, paprikák. Minden, ami egy kertben megteremhet. Van egy kép, ahol tisztán kivehető, hogy a SZIKES FÖLDBEN - lassacskán már a vizét is kikapcsolják a lánynak, locsolni meg csak Isten tud nála, de a mostani nyarakon valahogy nem akar - tenyészik minden, olyan burjánzásban, mint egy holland fóliasátorban.
Hát az ilyen emberek az igazi szentek. Aprószentek, de mégsem aprók. Mint a Kis Nagy Ember.
És őróluk beszél az Evangélium, nem a püspökökről, pápákról, vagy királyokról. Ők Isten igazi bárányai.
2013. 08. 31.