"Én nem veszek fel kockás inget. Egyszerűen azért nem, mert liberális vagyok. És mint liberális ember, nem szeretem, ha bárminek az érdekében is uniformizálni akarnak engem", írja Rózsa Misi. "Beszürkít." Én sem veszek fel, de ennek két markáns oka van: az egyik, hogy mindig is deviáns voltam, a másik, ennél nyomósabb, hogy három dologban lesz klausztrofóbiám: a Kheopsz- (Hufu, Szúfisz) piramis belsejében, egy zárt bukósisakban, és egy begombolt nyakú ingben. Ha még a tetejében ez az ing legombolható gallérral is rendelkezik, és nyakkendőt kell kötni hozzá, végem. Jó, de nem kell azt a kockás inget begombolni a nyakánál, most különben se divat. Kell vagy nem kell, a begombolt nyak réme mindig ott lebeg körülötte, és már akkor leizzadok, ha éppen csak belebújtam. Életemben először a konfirmációmra vettem (vetettek fel velem) inget-nyakkendőt, másodszor és utoljára az érettségi tablóképhez, öt percre. A farmering valahogy kivétel - ó, szent pszichológia -, de az nincs kockásban.
Szóval én jelképesen lehetek csak kockás inges. Mondjuk, kockásfülű nyúl. Mint a rózsaszín párduc, bár a rózsaszínről más asszociációk jutnak az ember eszébe. De miért locsogok itt összevissza? Azért, mert nem értek egyet. Semmi köze az egésznek a liberalizmushoz kontra illiberalizmushoz. Bocsánat, anti-liberalizmushoz. A tiltakozás kifejezéséhez viszont annál több köze van. Nem Rózsa Misinek szól ez az egész, még csak nem is a liberálisoknak, kiterjesztve az ellenzéknek, hanem az egész társadalomnak, különösen a passzív többségnek. Annak a pszichéjében materialista többségnek, aki azt hiszi el, amit lát. És azt úgy hiszi el, ahogy látja. Ha sok esernyős embert lát egy fényképen, akkor azt hiszi, hogy mindenki esernyővel jár. És el fog gondolkodni, hogy ő miért nem. Hogy mitől félt eddig. Erre épült az összes úgynevezett Békemenet. A régi május elsejék. A tömegszuggesztióra. Ezért volt hiba ellenzéki kamerával végigpásztázni a Kossuth teret, megmutatva a ritkán állókat és az üres foltokat is. A kormánypropaganda rég megtanulta. Az üres foltok megmutatását is nyugodtan rájuk lehet bízni. Nem fognak bennük csalódni. Mint ahogy az ellenzékben se kellett, amikor Orbán néhány vidéki tisztelőjét, vagy a Parlament ülésszakait mutatták be.
Most, amikor két újabb kormánytévé indul, most, amikor a vízcsapból is kormánypropaganda folyik, elképesztő nagy szükség van ezekre. Már csak azért is, mert más a virtuális és más a közvetlenül tapasztalt, megfogható élmény. Ellentét feszül köztük. Ismét gondoljanak a szocializmusra. Még az a pár fiatal is mennyit tudott tenni, aki március tizenötödikéken ki mert menni a Petőfi-szoborhoz. Vagy gondoljanak 1956. október 23-ára. Gondoljanak az őskeresztények halára. Nem csak az összetartozást erősítette, hanem az élő ellenállás szimbóluma volt.
Ezek nem kényszerek, nem uniformizálási kísérletek, hanem eszközök, mégpedig igen hathatós eszközök. Nincsenek azok a tízmilliárdok, amelyekkel hosszú távon semlegesíteni lehetne őket. A szombati öt perc csend helyett is lehetett volna ordítozni. Rám ugyan ne kényszerítsen senki semmit. Most se. Én csak ülök itthon, és másként gondolkodom. Amit megtehetek, ha úgy érzem, ez a nekem való. Tiltakozhatok másként is, például írással. De ha nem lesz mellettem több ezer kockás inges ember, kitörölhetem az egésszel a fenekem. S ha már így alakult, hogy én nem szeretném, akkor ne írjam le, mint elvi álláspontot. Ne ingassam meg azokat, akik csinálnák. Csináljam a magam módján, de ne tegyem elvi kérdéssé, mert nem az. Terelgethetem őket, gondolkodhatok, hogy miképpen lehet valóságos és működő jövőt építeni általuk - itt szoktak engem félreérteni -, még csak ki se kell menni a tüntetésekre, ha úgy gondolom, hogy több hasznomat veszik, ha otthon dolgozom, de ne ingassam meg őket. Ez nem elvi kérdés.
Gyakorlati kérdés, a lehető leggyakorlatibb.
2016. 02. 17.