"Ami igazán él, annak meg kell halnia. Nézzétek a virágokat! Csak a művirágok nem hervadnak el."
Anthony de Mello, Halzer Dorottya gyűjtése. Nem mintha igaz lenne, de halottak napján valami ilyesmit illik felrakni. Először is, "igazán" nem él semmi. Vagy él, vagy nem él. Halott és halottabb sincs. A művirágok valóban nem hervadnak el: ők színüket vesztik, széttöredeznek, végül egyszer ugyanúgy elenyésznek, mint minden más a fizikai univerzumban. Mint például az emberi test. Vagy a növényi test. A virág, mint test. De az ember? A virág? Az élő ember? Az élő virág? MEGHALHAT AZ ÉLET, kedves Olvasó?
Szeretünk megszemélyesíteni. Ha nem szeretnénk, nem mondanánk akkora orbitális baromságokat, mint "az élet célja", "az élet értelme", és hasonlók. AZ ÉLET NEM EGY ÉLŐLÉNY. Végképp nem tudatos élőlény. Nincs célja, és ha célja nincs, akkor, mivel az értelem célirányosság, nem lehet értelme sem.
Az ember a halálhoz való hozzáállásában (is) különbözik az állatvilágtól. Az állat nem reflektál a halálra, az ember (képességei szerint) igen. A halált az állat is megérzi, sokkal előbb és sokkal élesebben, mint az ember, de tudati reflexiós viszonyban nincs vele. Az állatoknál minden érzések szintjén megy végbe, írja László András, míg az embernél végbemehet a tudati reflexiók szintjén is. A probléma az, hogy az ember általában tisztában van ugyan vele, hogy ő halandó, mégis úgy él, mintha halhatatlan lenne. Már szégyellem leírni, annyiszor írták le - általában bölcs poénnak szánva, ami lényegét tekintve úgy ment ki a fejekből, ahogy jött -azt az alaptanítást, hogy "minden nap élj úgy, mintha az az utolsó napod volna". Más megfogalmazással "térj meg egy nappal a halálod előtt". Megint más megfogalmazással, bár ebben már valamiféle aktus is benne foglaltatik: "jó nap ez a halálra".
"Nem érek rá ilyesmivel foglalkozni." "Annyi gondom van, hogy most azokkal kell törődnöm." Hányszor hallunk ilyet, hány ember szájából. És azokkal is foglalkoznak, holott... Azt mondják, hogy a jó ügyvéd a boldog ügyvéd. Ha az ember alapszinten elégedett, minden energiáját az önmegvalósításra tudja fordítani. DE NEM TESZI, legalábbis legtöbbje nem. Képzeljünk el mondjuk egy arkangyalt, függetlenül attól, hogy elfogadjuk-e létezését. Nálunk mérhetetlenül magasabb szinten áll, mérhetetlenül több szabadsággal, boldogsággal és lehetőséggel. Legalábbis elsőre úgy látszik. De a realizációs igénye ugyanannyival kisebb. Jobb a szomorúság, mint a nevetés, mondja a Prédikátor. Ha komoly az arc, rendben a szív.
"Ha valaki" írja szintén László András, "egy súlyos, rövid lejáratú betegségben megbetegszik, akkor előtte feltárul az, hogy neki meg kell halnia. Ez esetleg olyan súlyosan nehezedik rá, mint a gondolat, hogy összeroppan, nem bírja elviselni, öngyilkos lehet stb. Ugyanakkor azonban még egy ennél is sokkal biztosabb alapszituációt nem fog fel igazán, mégpedig azt, hogy neki EGYÁLTALÁN meg kell halnia." Neki. Nekünk. Kell? Sőt: LEHET?
John Donne angol költőt az ún. metafizikus költők közé sorolják. Két századot is látott: a tizenhatodikat és a tizenhetediket. William Styron a "Házam lángra gyullad" címét abból az írásából kölcsönözte, amelyből most én is - bár már megkaptam a magamét az idézetekért, de talán az írásaim EGÉSZE mégis ad némi többletet - idézni fogok. "...Isten, ki oly gyakoron szólítja vala lelkemet, mondván, Quare morieris? MIÉRT HALNÁL MEG? s oly gyakoron fogadja vala lelkemnek: Vivit Dominus, azaz VALAMIKÉPPEN él az Úr, AZONKÉPPEN éltetlek tégedet, és SE EL NEM VESZEM, SE KEZEDBE NEM ADOM a te élted, hanem ÖRÖK ÉLETRE HALSZ, ÉS ÖRÖK HALÁLRA ÉLSZ..."
Meghalni, mondja László András, minden további nélkül lehet. Bizonyos értelemben KELL. Nem csak meghalni lehet, hanem teljesen el is lehet múlni. Nézőpont kérdése, mondom én, de mindjárt rá fogunk térni.
Mi a halál? A tudat teljes és abszolút kioltódása. Dehogy az, tiltakozik az orvostudományban jártas Olvasó. A biológia háromféle halált különböztet meg: a klinikai halált, az agyhalált és a biológiai halált. Az első az életjelenségek átmeneti leállása, a második az agyműködés, a harmadik az egész szervezet funkcionális leállása. Ezt a hármat, valamilyen sorrendben, senki nem kerülheti el. Ha ez a halál, akkor a halál azonos a HORDOZÓ működés- (hordozás) képtelenné válásával. Igen, bólogatna László András, ha itt ülne velem szemben (ült épp eleget). Az emberek 99,999 százalékánál a hordozó halála az egyén halálával ekvivalens. Össze vannak nőve. Ezt az összenőttséget jelképezi a görög mitológia kentaurja. A kentaur egy szörnyszülött. Ember is, meg ló is, de ÍGY ember se, ló se. Akinek a testével összenőtt a tudata, vagyis csak anyagban tud GONDOLKODNI, az külön-külön ember is, meg anyag is. Együtt se nem ember, se nem anyag. Pasu, mondja rá a hindu. Áldozati állat. Ha meghal, mint önálló szubsztancia elenyészik. Akár egy műanyag virág.
Az ember igazából ettől retteg. A tudat kioltódásától. Gyerekkoromban féltem elaludni. Nem azt a bárgyú gyermekimádságot imádkoztam magamban, amit hangosan el kellett darálnom, hanem azt, hogy ne haljak meg reggelre. Örök álom, mondja még a köznyelv is. Azért imádkoztam, hogy amikor elalszom, ne örökre aludjak el. A tudat és az agy nem azonos. Sőt, az agy által hordozott információk és a tudat sem azonos. Ha valakinek kitörölnék a tudatát, és helyébe az én agyamból kinyert információkat ültetnék, az nem én lennék, és ő sem. Az egy harmadik ember lenne. Az "ember" nem információhalmaz. Nem test. Az "ember" egy nagyon bensőséges viszony. A legbensőségesebb, ami csak létezik. A legbensőségesebb viszony...önmagával. Önmaga végsó lényegével. De nem csak az ember. Az ember - és MINDEN - egy IDENTITÁS. Az ember annyiban különbözik minden mástól, hogy ezt az identitást TUDJA. És most jön a csattanó. Nem csak "ezt" az identitást tudhatja. Nem csak "azt" az identitást tudhatja. Nem csak "erre", vagy "arra" képes. BÁRMILYEN IDENTITÁST TUDHAT. Bármire képes.
AZ EMBER, HA NEM AKAR, NEM HAL MEG.
És ha akar, vagy nem törődik vele? Akkor, mint ember, meghal. Mint személyiség, mindenképpen meghal. A Bibliában (is) emlegetett Utolsó Ítélet a halál pillanatában megtörténik. Nade, okvetetlenkedik a teológiában jártas Olvasó. Nade, az a MI olvasatunk. A miénk, akik az időbe rekesztve élünk. Mikor lépünk ki abból? A FIZIKAI HALÁL PILLANATÁBAN. Onnantól nincs múlt, jelen, jövő. Az idő a jelenségek egymásutánja. Szellemi szinten nincsenek jelenségek. Szellemi szinten nincs idő. Szellemi szinten nincsenek angyalok, főangyalok, ördögök. Szellemi szinten csak Isten van, de Ő is csak a jobb elképzelhetőség kedvéért. Igazából Ő SINCS. Az az állapot, amit szellemi állapotnak nevezek, csak INNÉT szellemi állapot. Isten, angyalok, ördögök csak INNÉT nézve vannak. A "mennyei" világ csak innét nézve mennyei világ. ONNÉT NÉZVE NINCS SEMMI. Tudom, hogy első, második és harmadik olvasatra is kurva nehéz ezt megérteni. Felfogni pedig lehetetlen. Ezt csak MEGVALÓSÍTANI lehet. ONNÉT nézve nincs halál.
És természetesen nincs élet sem. ONNÉT nézve játék az egész. Illúzió. Az élet illúziója, amely csak INNÉT halálosan komoly. Az örök élet INNÉT nézve örök és élet.
De most itt élünk. És MINDEN él, bennünk és általunk. Ameddig emlékezünk rájuk, nincsenek halottak. MINDEN csak általunk tud élni, velünk hal meg, és velünk támad fel, "romolhatatlan testben". Hogy valahogy képzeljétek már el, gondolhatta a szentíró.
Hagyd a halottakra, hogy temessék el a halottaikat, mondta Jézus Máté evangéliuma 8, 22 szerint. Ha ki is megy a temetőbe, kedves Olvasó, ne azért menjen, hogy a halállal foglalkozzon. Gondoljon rá, és gondoljon rá minden napján, de ne keseregjen az elmúláson.
NE AZZAL FOGLALKOZZON, HANEM AZ ÉLETTEL.
2014. 11. 01.