"Érzékeny embereket kerüld nagy ívben!" Ezt kaptam valakitől fél órája. Volt neki előzménye is, meg volt rá válasz is, de ezek nem ide tartoznak. Vannak emberek, akik azt akarják, hogy folyamatosan, mindenki velük foglalkozzon. So oder so. Vagy így, vagy úgy. Végülis, a negatív reklám is reklám. Még azt sem tagadom, hogy olykor én is beleesem ebbe. Most is leírom, tessék. Eszem ágában sincs a nemes kívülállót játszani. Már az egyik orvos barátom is megmondta, amikor a szétedzett vállammal megkerestem. De ez létező probléma, lobogtattam meg az orra előtt az MRI-leletet. Még beteg is tudtál lenni a cél érdekében, bólogatott. De legalább utólag belátom. Már a hidra is belül emészt. Itt, a tápláléklánc csúcsán fogunk visszatérni az ízeltlábúakhoz, ugye?
Egyébként kurvára nem vagyunk a tápláléklánc csúcsán. Valaminek a csúcsán vagyunk, de az nem a tápláléklánc. Ott a ragadozók vannak. Mi meg, szerencsétlen mindenevők -
És az a csúcs is egyre inkább lefelé csúcs. Lehet csúcsnak nevezni, de csak úgy, mint egyik ebtenyésztő barátom a masztiffjai (hibás) előreharapását: fordított ollós harapás. Gödör ez, drága embertársaim. Csak alulról nézve hegy.
Megpróbálok kedves és türelmes lenni, noha távolról sem vagyok kedves és türelmes. De, az vagy, győzködnek, akik szeretnek. Ha a hangulatom diktálja. Ez se jó, kedves Olvasó, sőt, kifejezetten rossz. Az a kibaszott Föld-jegy, ami vagyok. A Bak. Ami nem enged semmi finomságot, semmi meditációt, semmi elszakadást. Még mielőtt megkapnám megint: igen, ebben az írásban lesz trágárság. Van. Nem káromkodás, mert az más, és nem is fröcsögés, csak szenvedély. Már amennyi szenvedély lehet bennem hajnali három és öt között, úgy, hogy hetek óta mást se csinálok, mint sértett lelkeket ápolok. Általad sértett lelkeket, néz rám szigorúan az Olvasó. Egy francokat. Úgyis rég idéztem Blake-t. A Lélekutazó. Mindjárt felrakom az egészet, már úgyis rég raktam fel. Minden versszaka mestermű. Minden versszaka egy külön csoda. Legalább tízet ki tudnék ragadni belőle - meg is számoltam most - , amihez nem kell a többi. Most csak egyet.
"Vendége tűnik százfelé
- Másult szem mindent másra vált -
Félsz lepi érzékszerveit,
Sík Földje Gömbbé összeállt."
Gömb. Próbáljon meg gömbbé válni, Olvasóm. Egy gömbön minden elsiklik. Már a félgömbön is. Nézze csak meg egy T-osztályú (szovjet-orosz) harckocsi lövegtornyát.
De térjünk vissza egy percre a Bakhoz. Teljesen mindegy, hiszek-e az asztrológiában. Az se az persze, aminek általában gondolják (általában nem is gondolkodnak, csak azokat az ostobaságokat böfögik vissza, amelyekre stimulálták őket), de miért is lenne? Még akik ezzel foglalkoznak, is...a Merkúrod itt, a Szaturnuszod ott...a csillagok nem kényszerítenek, csak hajlamosítanak...egy nagy lófaszt hajlamosítanak. A Nap, az hajlamosít: ha túl sokat égetjük magunkat alatta, a bőrrákra. Egy háromszög, kedves Olvasó: a "fenti" csúcson egy rendezőelv, az egyik oldalin (mondjuk) egy bolygókonstelláció, a másik oldalin (mondjuk) egy élethelyzet. Slussz. És ez nem csak az asztrológiára érvényes, hanem mindenre. Az analógiák. E világ, mondták a régi arabok, jóval az Iszlám Állam előtt, amikor még nem arról szólt a történet, hogy tíz éves gyerekek lőnek fejbe térdeplő embereket egy rögeszméért, e világ, minden kicsi porcikájában JELKÉP.
Bak vagy nem Bak, földhöz vagyok ragasztva. Megtehetném, hogy nem mondok erről semmit, vagy mondok valamit, amiből egy engem nem ismerő könnyed felülemelkedésre következtethet, hiszen messziről jött ember azt mond, amit akar, de eszem ágában sincs megtenni. Ha már egy biztonsági öv nem-becsatolást se tagadok le, akkor épp ezt fogom? Hányszor, de hányszor álmodtam, hogy visszatérek a fogdába, ahol 1985. november 25-1986. április 10. között négy és fél hónapot töltöttem (részletesebben Napló, Curriculum vitae). Kicsit ismerős volt, kicsit nyomasztó, de mégis inkább kicsit ismerős. Születésünktől halálra vagyunk ítélve, legalábbis e világi illúzióink szerint. Álltam a folyosón, egy téli délutánon, mert valamiért kiengedtek, és akkor átvillant rajtam ugyanaz, ami a viccbéli Gulag-lakón, aki mond valamit a pártra, és a társa rászól. "Csitt, mert..." "Mert mi lesz?" "Elvisznek." "Innen? Hová?"
Ha földhöz vagyok ragasztva, akkor ne akarjak szárnyalni. Itt kell kúsznom, ezen a sárgolyón, és itt is fogok kúszni. Ez lett nekem kijelölve. Bak-mivoltomat is csak azért hoztam elő, mert rám illik. A kúszás tekintetében mindenképp. Nem azért, mert a csillagaim ilyenek, vagy olyanok, hanem azért, mert valami azt szabta meg nekik ott, amit nekem itt. Ebből a nézőpontból "valami", más nézőpontból én magam, de ettől a nézőponttól e pillanatban még távolabb vagyok, mint Makó vitéz volt Jeruzsálemtől. Mindössze törekszem, ahogy Kálvin mondaná, törekszem, Istennel szembedobott mivoltomban. Én is hozott anyagból kell, hogy jussak valamire, mint mindannyian. Már, ha akarok, de én akarok. A "kell" és a vele összenőtt "ha", ugye. Már megint, és még mindig.
Nekem tehát ugyanúgy nem valók az érzékeny emberek, mint a francia konyha. Jó, fűszeres, paprikás, minél erősebb, annál jobb. A finom, kicsi kutyák se voltak valók, a törékeny, kicsi macskák sem. És itt most álljunk meg egy polgári szóra. Lehet, hogy megint baromságot mondtam, nem is lehet, hanem biztos, de ezúttal tudatosan. Hogy megmaradjon a ritmus, és hogy meglegyen az átmenet a végjátékba. Végszóba, akarom mondani.
A törékeny szívek. Misericordia. Könyörületesség, irgalom, mondja a Bakos. A szív ("cor") könyörületessége. Ugyanezt mondja a latin szótár is. Hogy micsoda? A "miser" a latinban azt jelenti, hogy "szerencsétlen", "nyomorult". A "misere" szintén. A "misereo" azt jelenti, hogy "szánakozni", "könyörülni". A "miseria" viszont azt, hogy "nyomorúság", "baj". Az archaikus kifejezések összetettek. Körülírnak. Ezt is jelentik, azt is. Érzékeltetnek. Egy szóban sok mindent. Mi akkor a könyörület, kedves Olvasó? Az, az. Mondjuk szépen ki. A SZÍV NYOMORÚSÁGA. Nem a könyörületes szívének a nyomorúsága, még mielőtt valaki felhorkanna. Tessék elvonatkoztatni a ragacstól. ANNAK A NYOMORÚSÁGA, AKIN MEG KELL KÖNYÖRÜLNI. És ezért, és csak ezért, A MEGKÖNYÖRÜLŐ NYOMORÚSÁGA IS.
Ne én legyek a hobbid, mondta nekem egy régi barátnőm. "Szenvedj te is, úgy könnyebb lesz nekem!", írja Dosztojevszkij. És neked nehezebb.
Nem te gyógyítasz meg, mondtam a tizedik érettségi találkozón az egyik orvos osztálytársamnak. Én gyógyulok meg. De a részvét...semmi bajom a részvéttel. Csak a felesleges részvéttel van bajom. Ami nekem teher, téged ellustít. NEM TUDOM FELVENNI MÁS TERHÉT. Nem csak én nem tudom, senki nem tudja, legfeljebb az Isten, de erről most ne beszéljünk. Úgy tehetek, akkor neked könnyebb lesz, nekem meg nehezebb. Te azt fogod érezni, hogy levettem a válladról, amit nem vettem le, te meg azt, hogy rám raktál valamit, amit tényleg rám raktál. NEM TUDOK RÉSZT VENNI. Ahhoz, hogy részt tudjak, Istenné kell(ene) lennem. Másképpen: EGYNEK VELED. Így, ahogy vagyunk, erre nincs lehetőség. Hogy is írta József Attila?
"Kedvesem betegen
szunnyad e hajnalon.
Nyugodj most, szerelem,
szeress most, nyugalom.
Az okos gyermeket
facsarja buta láz
s vele nem szenvedek,
engem csak megaláz.
Mint aki orvosért
vágtat vad utakon,
ugy dobog a szivem.
Hallgatom, hallgatom.
Mért fekszel betegen?
Mi kéne? Két pofon?
Nyugalom, szerelem.
Szerelem, nyugalom."
NEM A SEGÍTSÉGRŐL VAN SZÓ. Nem is az empátiáról. Most még azt a szót is visszavonom, hogy "felesleges". Ki dönti el, mi a felesleges? De a kibaszott, kurva életbe, tessék megpróbálni talpon maradni és talpra állni. Ne más hátára rakni, ami a mi hátunkat nyomja. Mind e pillanatig nem értettem, hogy az a barátnőm, akit milliószor kértem, mondja meg, miben segíthetnék neki, és soha nem mondta meg, miért írta nekem: "...bár hallok, de süket vagyok. És szükségem van rád, arra, hogy örülj kicsit a létezésemnek. De a problémáimat nem tehetem rád, elveszne a nevetésed." Majd később: "Tudod, a lehetetlent nevettem szembe, boldogan táncolva. Mert a tánccal felrepültem a Mennyek kapujáig. De a lehetetlen új testbe öltözve és páncélt magára öltve áll előttem. Lehajolva zazenbe, mint a szamurájok küzdés előtt. Élet és halál, köztes lét, békés elfogadás. Csak már értelmét vesztette a küzdés. Zazenben viszont jó, még mindig. Együgyű gondolatok, melyekkel zavarnom sem kellene téged."
A mai ember nem érzékeny, csak ideges, mondja Hamvas Béla. Hisztérikus picsa. Velem együtt. És én is hajlamos vagyok arra, hogy más helyett én döntsem el, mi a fontos neki, és mennyire. Hogy mikor kell segíteni, és mikor mondom azt, hogy most már elég. Mi mást tehetnék. A másik világossága nekem sötétség. Én magam is könyörületre szorulok. Hol vagyok attól az alázattól, hogy ne akarjam másra rakni, ami az enyém. Pedig -
Jézus keresztjét János szerint Jézus vitte, a szinoptikusok szerint cirénei Simon.
Ha vitte, ha nem, végül Jézust feszítették fel rá.
2015. 03. 14.