"Természetesen nem ismeret nélküli, hanem az ismeretek adott szintjén releváns véleménynyilvánítás. Az ismereteim adott szintje azt alapozza meg, hogy ne mélyedjek el a következő kétezer oldalban."
Egy - ismereteim adott szintjén fentiek ellenére figyelemreméltónak gondolt - embertől - többek között kommunikációval foglalkozik - kaptam ezt a válaszrészletet. Természetesen elfogadom, mint minden véleményt, ami különbözik az enyémtől. Sőt, mint minden kritikát, hiszen a kritika is vélemény. "Objektív" kritika nincs. Semmi nincs, ami "objektíve objektív", de erről már beszéltünk egypárszor.
De továbbmegyek, mielőtt még a kedves Olvasó engem érintő pszichológiai megfigyeléseket tenne, az ő ismereteinek adott szintjén. Amiként makroszinten a sajtó, állampolgári véleménynyilvánítások, alkotmánybírósági döntések, mikroszinten az általunk kiváltott emberi reakciók is fontos mutatók. Elsősorban magunkra nézve, aztán másodsorban és harmadsorban is magunkra nézve. Még akkor is, ha RÓLUK beszélünk. Még akkor is, ha "megsértett" minket valaki (erről egyébként ez esetben szó sincs). Nincs "igazságtalan" vélemény. Olyan vélemény van, ami eltér az általunk a véleménynyilvánítás tárgyáról kialakított képtől. Hazugság természetesen már van, de ez nem az állítások tartalmára vonatkozik, hanem az állítások és a róla gondoltak megfelelésére vagy meg nem felelésére. A hazugság is szubjektív.
Mit mondanak nekem a tárgyalt véleményhez hasonló megállapítások? Mindenekelőtt azt, hogy létezik az embereknek egy nagy csoportja, amelyet nem tudok megfelelően megszólítani. Igazából nem is akarok, de ez egy másik kérdés. Ha meg akarnám őket szólítani, kell konstatálnom, másképp kellene fogalmaznom. Esetleg az észjárásomon kellene változtatnom, de ezen sem akarok. Már fiatalabb koromban bajban voltam az olyanokkal, amikor egy lány megkérdezte: "mit tegyek, hogy jó legyen neked?" Semmit ne tegyen, válaszoltam mindig. Legyen olyan, amilyen szeretne lenni, vagyis ami nem okoz neki erőfeszítést (legyen természetes - nem "legyen önmaga", mert ettől máig a hideg futkos a hátamon - hogyan tud az ember nem önmaga lenni, kérdeztem nemrég szintén egy lánytól, meg is sértődött azon nyomban). Aztán ez vagy elfogadható számomra, vagy nem elfogadható. Ha nem elfogadható, szedem a sátorfámat. És itt megint felhívnám a nyájas Olvasó figyelmét egy igen fontos mozzanatra. Nem "kidobom", hanem fogom magam, és ELMEGYEK. "Ahol az ember nem tud szeretni" - írta Nietzsche - onnét MENJEN TOVÁBB. Ne gyalázkodjon, minősítsen, próbáljon felemelkedni az erkölcsi Olümposzra, hanem keressen magának olyan valakit, akit el tud fogadni. Mert ez a dolog lényege: az ELFOGADÁS. Az ellenkező vélemény elfogadása is, kivéve, ha össze KELL bútoroznom a tulajdonosával, és ő átviszi az engem is érintő gyakorlatba. Ez esetben konszenzuskényszer alatt vagyunk: vagy valamiféle kompromisszumra jutunk, vagy az ütköző véleményeket megtartjuk magunknak. Ha átvisszük mindezt a politikába, vagyis makroszintre emeljük, akkor azt lehet mondani, hogy a HMP mindkettőt respektálja, mi több, törekszik rájuk. Sőt elfogadja a harmadik variációt is, de csak, ha minden egyéb lehetőség kimerült. Ez a kard ki kard. De most maradjunk saját mikrovilágunkban, és ott jelen esetben nem erről van szó. Elfogadás az is, ha egy vállalhatatlan helyzetből továbblépek. Olyannyira tiszteletben tartom a másik maga választotta határait, amelyekhez ragaszkodik, hogy - saját határaim egyidejű tiszteletben tartásával - MEG SEM KÍSÉRLEM KIKEZDENI ŐKET.
Éppen ezekért most nem a tartalomról, hanem a formáról írok. Rosszul fogalmaztam. Nem a személyes tartalomról írok, hanem a nem személyes érintettségű, tartalom nélküli formáról. Minden kommunikációs szakemberek mesterségéről. Azokról a kifejezésekről, amelyeknek úgy tűnik, van jelentése, valójában azonban nincs. Ilyen az "ismereteim adott szintje". Különösen, ha megalapoz valamit.
Olyan szint, ami ne "adott" lenne, nincs. Hányszor hallani olyanokat, hogy "bizonyos szempontból"? Bizonyos szempontból minden igaz, kérdés, mi az a szempont. Minden gombhoz meg lehet találni a megfelelő kabátot. "Valami van ott." Bátran válaszolják erre: mindenütt van valami. "Van benne valami." "Nézőpont kérdése." "Igaz is, meg nem is."
Az ismeretei adott szintje jelen esetben a nullához konvergál, írtam a - búcsú - válaszban, teljesen elfogadva...mit is? Véleményt nem írhatok, mert ismeretei adott szintjén olyanja nem lehet, legfeljebb előítéletei. Saját gondolataira adott saját válaszai. Tehát teljesen elfogadva az előítéleteit. Lehetett például abban az egyetlen valamiben, amit olvasott, néhány olyan kifejezés, amit az általa eddig olvasott mások olyan összefüggésekben használtak, amivel nem ért egyet. Vagy amit felületesnek gondol. Olyan kifejezések, amelyeknek az ellenkezőjére stimulálták. Még a gondolkodó embereknek is nehéz legyőzni az affinitásukat. Nehéz legyőzni az érzelmek parancsát. (Én sem vagyok kivétel.) Ezért aztán általában nem is győzik le, inkább MEGMAGYARÁZZÁK, hogy miért cselekszenek - sokszor a célszerűséggel szöges ellentétben - úgy, ahogy cselekszenek.
Relevánsan (meghatározó módon), az ismereteik adott szintjén.
2013. 09. 25.