(az Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium az én emlékezetemben)
Robert Musil. Az az író, aki ezeket a sorokat is papírra vetette: "Ha az ember már nem akar másképpen élni, mint ahogyan él, nem ember többé." Remélem, pontosan idéztem, mert A tulajdonságok nélküli ember-t legalább negyven éve olvastam, és sajnos nincs meg.
Nem véletlen a cím. Eredetileg fonetikusan akartam leírni. Miért? És miért írok nagyközönségnek azokról a dolgokról, melyeket saját volt osztálytársaim - most, készülve a 41. (ez sem véletlen) érettségi találkozóra - úgy foglaltak össze, hogy "Történetek a múltból, rólunk, nekünk"? Egyben meg lehet válaszolni mindkettőt: azért, mert a "Törlesz" (vagy Törlessz, ámbár ez a dupla mássalhangzó miatt másképp is érthető) és mindaz, amire ÉN visszaemlékszem, messze nem csak ránk, akkori apáczais diákokra volt jellemző, és messze nem csak nekünk, akkori apáczais diákoknak mond valamit. Valamit, ami egyáltalán nem kellemes, viszont mindennél aktuálisabb. Igaz, történeteknek történetek, RÓLUNK is, NEKÜNK is.
Két legyet ütök vele egy csapásra. A harmadik a közutálat, amiért ezt így és most közreadom, meg engem fog, ha csak képletesen is. Az első legyet már felvázoltam. A második a kérésnek való elégtétel. Aki tud történeteket, vagy bármit, kaptam mailben, ossza meg a többiekkel. Hát akkor megosztom. Az ember, hatvan év felé közeledve (leírni is sok) már csak nosztalgiázni szokott. Majd jól elbeszélgetünk, mondta nekem egy véletlen találkozáskor kábé húsz éve Hídvégi Máté, az Esterin (a "cholesterin", valamint "Eszter" szavakból) és Avemar (Ave Maria összevonása) feltalálója. Azóta se tettük, osztálytalálkozó is tizenegy éve volt utoljára. Ami szintén elég furára sikeredett.
Minden további nélkül megtehetném, hogy írok-mondok valami jópofát. "XY az asztalok alatt mászkált a fizikagyakorlat alatt." Ilyet írt is valaki levélben, személy szerint Csókay András barátomról, a mai agysebészről, akit egyébként hat éves korom óta ismerek, általánosba (szintén az Apáczaiba, akkor még volt ott olyan is, mi voltunk az utolsó évfolyam, és szintén "B" osztályba) is együtt jártunk. Hatvan év felé közeledve, egy szép, kerek évfordulót követő egy és fél éves évfordulón nyugodtan lehet az ember kenetteljes. Hiszen utána az élet, fordítana egyet Émile Ajar Gogol köpenyegén. Hát, egy nagy lófaszt van utána. Ha úgy érzi, az már a "halott ember jár" állapot. Ahogy Musil megmondta. És ha nem az, akkor én nem fogok sem kenetteljeskedni, sem elmosni az egészet valami hasonló giccsbe, mint egész mai jelenünk, légyen szó akár "demokráciáról" (az antik görög világ giccse), akár nemzeti-konzervatív szemléletről (a horthysta világ giccse, ami már maga is giccs volt, megspékelve némi bosszúszomjjal és a huszadik század eleji Bécs antiszemitizmusával, ugyanazzal, ami oly nagyon hatott ott tartózkodása alatt a későbbi Führerre is). Nem ütjük agyon szolid adomázgatással, mert ezzel a világon semmit nem érünk. Ha hinni lehet a mendemondáknak, úgyis lepereg az utolsó percben. Akkor meg ráér. Addig, ha lehet, legyen belőle valami hasznunk is. Valami, ami felráz. Valami, ami másoknak is mond valamit. Valami, ami elgondolkodtat.
A hetvenes évekbeli Apáczai (nem a mostaniról beszélek, ahol két gyerekem anyukája az iskolatitkár, és amelyben találkoztam egész jópofa tanárokkal is, de amelyet nem ismerek) maga volt a rendszerkompatibilitás. Maga volt a megtestesült kollaboráció és kollaborációra nevelés. Halottakról jót vagy semmit: egyezzünk ki abban, hogy nem írok neveket, aki ott volt, úgyis tudni fogja, kiről beszélek, aki nem, annak meg nem kell tudni. Nem ez a lényeg. Az akkori Apáczai lényege a beillesztés volt Kádár rendszerébe. Sőt, MINDEN rendszerbe. Nem a "kommunizmusba", hanem a Kádár-kori polgári értelmiség világába. Ami nem politizál, legfeljebb, ha szükséges, visszaböfögi a kötelező visszaböfögnivalókat, és éli saját (számomra végtelenül unalmas, polgári) életét. Belép a KISZ-be (engem - egyetemi felvétel e nélkül nem volt elképzelhető - utolsó előttinek vettek fel, harmadikban, majd az én szavazatommal - senkinek nem jutott eszébe, hogy az újonnan felvettekkel nőtt az összlétszám, tehát az addigi 50 % már nem 50 % - Angster Laci barátomat utolsóként), elmegy az ünnepségekre, mondja, amit várnak tőle. Lojális ahhoz a rendszerhez, ami épp van. Emlékszem, mennyire meglepődtem évekkel később, meglátogatva gimnáziumi KISZ-titkárunkat, Herceg Rózsát és (akkori) férjét, hogy ez a lány magánemberként mennyire nem az a nyüzsgő kommunista aktivista, mint akinek mutatta magát. Mennyire képes gondolkodni. Mennyire képes revideálni mindazt, amit annak idején csinált. Menyire más, mint aki VOLT. Mert ő - kivételesen - őszinte volt. Benne volt értelem, tűz és vágy a megértésre. Vágy az elfogulatlan - ami persze nincs - megértésre. Vágy arra a megértésre, ami a MOSTANIAKBÓL, egykori osztálytársaim jó részéből - ahogy én látom - ma is hiányzik. Nem mindenkiből, persze. És nem mindenkivel tartottam a kapcsolatot, még felszínesen sem. Miért írom akkor mégis ezeket? Mindjárt elmondom.
A tűz az emberben mindennek az alapja. Tűz nélkül csak víz van, esetleg föld. De leginkább levegő.
Az osztályfőnökünk is pontosan tükrözte az iskola szellemét. Nem volt rossz tanár, addig a pontig, ameddig a politika szóba nem került. Vagy valami, ami a politikából következett. Onnantól maga lett a két lábon járó hatalomhoz való szorgos lojalitás. Szorgos, és látványos lojalitás. Szemrebbenés nélkül megbüntette volna magát Kádárt is, ha a keze alá kerül, és nem tudja, ki ő. Moldova erről írta a "Hitler Magyarországon" című kisregényét.
Az iskolaigazgató-helyettes. Köpcös, középkorú úr, festett gesztenyebarna hajjal, nemi identitása ma is kétséges. Semmi baj nem volna ezzel, ha nem ő lett volna a capo di capi, a kápók kápója. Brutalitásáról rémtörténetek keringtek, mint tanárt nem ismertem. Én megúsztam pár intővel, és pár hajnyírással. A matematika tanárnőnk - kifejezetten szerettem, mert egyike volt az egyenes embereknek - volt az iskolai párttitkár. Dettó, mint akkor Rózsa, azzal a különbséggel, hogy ő felnőtt volt. Kíváncsi lennék, mit mond MOST. Nagyot csalódnék benne, ha mást mondana. Nem baj, ha ideológia-mentesen, de ne mondjon mást. A legnagyobbat akkor csalódnék, ha jónak tartaná ezt a rendszert maga körül. Vagy jónak tartaná az MSZP-SZDSZ érát. Egyáltalán, az elmúlt 25 évet.
Szakmailag egyetlen tanárunkról se mondanám, hogy rossz volt. Most se mondanám. Végtelenül untam a történelemórákat, mert a tanárunk vesszőparipája a kiegyezés és első világháború közti úgynevezett "békeévek" voltak, Tisza Kálmántól Gaál Gasztonig (ex-képviselő és képviselőházi elnök), de legalább nem a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról beszélt. Visszagondolva, bizonyosan nem véletlenül. A földrajzórákat - egy régi vágású, katonás úr, egyben geográfus tartotta felettébb érdekes stílusban - és a kémiaórákat kifejezetten élveztem, különösen, amikor a kémiatanárunk - minden tekintetben különc - leosztályozta a kémia-dolgozatokat HELYESÍRÁSBÓL. Ő elsősorban pedagógus, mondta, és csak másodsorban kémiatanár. A magyar pedig mindig a szívem csücske volt, annak ellenére, hogy az iskola szelleme egyszer magyarórán is arcul csapott. János Jelenések könyvéből idéztem, és a holtsápadt tanárnő azonnal áthúzta, amit írtam, egy óriási egyes kíséretében. Mit fognak gondolni róla, dadogta, ha ezt átengedi? Hogy klerikális szemléletre oktat?
Nem tudom, mi történt azokkal az emberekkel, akikkel együtt jártam, azóta. Csak felületesen tudom. Van köztük sok orvos, sőt, klinikaigazgató, színész-dramaturg, mérnök, egyéb értelmiségi. Mindegy. Volt, aki részt vett az Ellenzéki Kerekasztal "tevékenységében", belépett az MDF-be, most párton kívüli rendszerszimpatizáns. Csókay András barátomról nem mondok újat, ha leírom, hogy néhányszor ott állt Orbán sleppjében még a 2010-es kampányban, azzal sem, ha megemlítem a "vallásosságát". Mindenki tudja, aki tud róla valamit. De miért az idézőjel? Semmi különös: csak azért, mert vélhetően mást gondolunk erről, mi ketten. Engem végtelenül irritál, amikor valaki másról sem tud szinte beszélni, kizárólag Krisztusról. Úgy gondolom, hogy nem véletlen (ha az, ha nem, tény, még ha "bizonyos szempontból" is), hogy itt vagyunk, ebben a földi siralomvölgyben, úgy gondolom továbbá, hogy Isten - bárkit/bármit nevezzünk is annak - ITT inkarnálódik, e siralomvölgyben, mégpedig JELEN IDŐBEN, és MINDENBEN. Hogy ez az élet sem véletlen, és nem egy MÁSIK életről szól. Hogy a Teremtő dicsérete nem az, hogy be nem áll róla a szánk, vagy hogy ÉRTELMEZNI akarjuk, hanem az, ha ITT és MOST betöltjük, amire születtünk. Amire E VILÁGBAN születtünk. E világ úgy szól Istenről, hogy NEM Istenről szól. Másképp: minden, ami minket körülvesz, valamiképp isteni. És Isten EZEKEN KERESZTÜL megközelíthető. Máté 25, 31-46. Aki akarja, elolvashatja.
A tizenegy és fél évvel ezelőtti találkozóról jóformán semmi nem maradt meg bennem. Hacsak az nem, hogy András javaslatára fel kellett állnunk - szégyen-gyalázat, én is felálltam, ma nem tenném - és ő hangosan imádkozott azóta elhunyt tanáraink lelki üdvéért. Huhh. Eszembe juthat még a megbotránkozás, amikor a többiek értesültek gyerekeim (akkori) számáról, arról, hogy én mindenben képes vagyok élni, de hagyományos, polgári családban nem (ez saját gyerekkori traumám, változtatni pedig nem akarok, de nem is kell rajta - az ember fogadja el magát olyannak, amilyen, és próbáljon EBBŐL valami jót kihozni, mert bármi más vissza fog ütni, ha akarja, ha nem, nem mondok példákat, pedig mondhatnék, Pilinszkytől Csáth Gézáig), eszembe juthat az "én is Bolberitz Pál címzetes kanonokhoz járok lelkigyakorlatra", eszembe juthat, hogy Prohászka Ottokár "milyen jókat írt" (Hídvégi Máté), jó, antiszemita volt, de "biztos, mentett volna zsidókat, ha megéri" (Csókay András). Ők ketten jól elvoltak e kérdéssel, az este jelentős részében. Szóval eszembe juthat sok minden. Nem tudom, ezek az emberek mit csináltak 1994-1998, 2002-2010 között, de el tudom képzelni. Akkor már jártathatták a szájukat. Ma is, csak ma kicsit másképp fest. Hogy Kádár alatt mit csináltak volna, azt is el tudom képzelni. Azt, amit Antall József csinált, akit anyukám véletlenül egész jól ismert, még a fiát, Pétert is ő kezelte. Jószerivel semmit, azt is otthona békés melegében, esetleg a többi lojális polgár társaságában. Aki akkor csinált valamit, az bizony nem a középpolgárság volt, hanem a liberális értelmiség, Szelényi-Konrádtól Kis Jánosig. A többieket azért nem írom, mert azzal a névvel, hogy Rajk László, Kádár alatt senkit komolyabb bántódás nem érhetett, Demszkyből meg lett, aki lett.
Ezt a világot, ami itt ölelget minket, langyos csápjaival, az Isten is a régi, echte apáczaisoknak teremtette. Törlessnek, aki már nem akar másképp élni.
Elvégre, hatvan éves.
2015. 11. 17.