(Pál apostol)
Bertha Szilvia Zsuzsanna kilépett a Jobbikból. Szijjártó Péter tiltakozik Bill Clinton ama megállapítása ellen, hogy "a magyarok tekintélyelvű diktatúrát akarnak". Steen Jakobsen, a Saxo Bank közgazdásza Donald Trump győzelmét jósolja, mondván, hogy a kispolgároknak elegük volt az eddigi hatalmi elitből, és mindabból, amit képvisel.
Egy csokor mai hír.
Hogy Bertha Szilvia Zsuzsanna kicsoda, elolvashatják a neten vagy akár a facebookon is. Volt jobbikos politikus, akinek nem tetszik az elvek felváltása a reálpolitikával. Feltéve, ha a Jobbiknak egyáltalán voltak elvei. Feltéve, hogy azok az elvek azok voltak, amelyeket az emberek gondolnak róluk. Feltéve, hogy lehetett/lehetne másképp. Feltéve, hogy a Jobbik nem saját csapdájába csúszott bele.
Ha engem kérdeznek, az utóbbira már korábban is válaszoltam: de, igen. Belecsúszott. Az előbbire is válaszoltam: nem hinném, hogy a valódi elvek és a tirádák a felszínen kívül fednék egymást. Az átlaghívő megmarad a zsidózásnál és a cigányozásnál, eszébe sem jut, hogy az a fajta elitizmus, amiből ezek is erednek, nem áll meg itt. Abba ők is beletartoznak, mint szenvedő alanyok. Hogy ez jó, avagy rossz, arra azért nem térek ki bővebben, mert ha most azt írom, hogy ha megfelelően értelmezik és hajtják végre, úgy gondolom, hogy jó, akkor félre fognak érteni. És nálam nincs sem zsidózás, sem cigányozás. Egy szó, mint száz, a hívek Jobbika és Vona Jobbika nem egy és ugyanaz.
A csapda az, hogy azok az emberek emelték fel a Jobbikot arra a szintre, ahol most áll (ez a zenit, innét, úgy vélem, e pillanatban nincs tovább), akik 1. teljesen mást várnak tőle, mint amit a józan ész és politikai taktika diktál, 2. evégből - lásd az említett hölgyet is - csalódni fognak benne, és a párt el fogja veszíteni bázisának jó részét. A kényszerpálya, ami kezdetben egyszerű és az elvekkel látszólag összeegyeztethetőnek tűnt, mindenképp a pusztulásba visz: vagy a szakadásba, amin csak ideig-óráig segíthet egy hosszú kések éjszakája, vagy a legyőzettetésbe. Az alapok, melyekhez csak alkalmazkodni lehet, kényszerítenek. Ha valaki megpróbálja ezt kikerülni, azzal csak az összeomlást gyorsítja meg. És ez a Fideszre is vonatkozik.
A tekintéllyel nem volna semmi baj, ha az valóban tekintély volna. Ha a vélekedés mögött nem egy ötperces beszéd lenne, amely huszonhét éve hangzott el, és nem frázisok lennének, hanem alkalmasság. De ez a népet ritkán érdekli, mondják Önök, és igazuk lesz. Tekintély az, amit tekintélynek LÁTNAK. Benne van a szó tövében. De a tekintélyek sorsa is az, ami mindené, ami mulandó. Ma tekintélyek, holnap már megvetettek. Addig tekintélyek, ameddig emlékeznek arra, amitől azzá váltak. Ameddig az van túlsúlyban. Aztán a tekintélyesek megszűnnek tekintélyek lenni, majd ismét - általában haláluk után, amikor a bukás okai feledésbe merültek - felemelkednek, majd ismét le, ismét fel, de addigra már átlényegültek valami mássá, egy igazolássá vagy cáfolattá, a mindenkori érdekek útvesztőjében. Horthy Miklós, Nagy Imre, Kádár János, Antall József, hogy csak négyet mondjak a magyar történelem közelmúltjából.
A látszat és a tartalom szinkronja a mindenkori elit dolga volna. Majdnem azt írtam, hogy a mindenkori értelmiség dolga, de az elit és az értelmiség sincs mindig fedésben. Szelényi Iván és Konrád György hipotézisét (Az értelmiség útja az osztályhatalomig) eddig nem igazolta még az idő.
A magyarok akaratával sem volna baj, ha az akarat volna. De nem akarat, hanem befolyásoltság. Mint minden népé, mosolyognak megint Önök, és megint igazuk lesz. Itt jön az értelmiség és az elit felelőssége, amiről részint már írtam, részint majd elolvashatják A jó király-ban. Attól, hogy valaki szakállas, mondta egy régi barátom, még nem biztos, hogy okos ember. Attól viszont, hogy valaki okos ember, még nem biztos, hogy jellemes. Platón mélységesen igazat adna nekem. De a BBC egykori elnöke is, aki arra a riporteri kérdésre, hogy ha a németek meghamisítják a háborús jelentéseiket, a saját valós veszteségeiket csökkentik, az ellenségükét megnövelik, ők miért nem teszik ugyanazt, ezt válaszolta: mert nem volna igaz. Kísértetiesen rímel ez Deák Ferenc megjegyzésére: "Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad."
A magyarok többsége egy bölcs uralkodót akar, aki megmenti őket a gondolkodás fáradalmaitól, nem hazudik, és a honnak él, lásd Vörösmarty Mihály Szép Ilonkájának Mátyás királyát. Elérhetetlen vágy az emberé, elérhetetlen, tündér, csalfa cél, írta ugyanő a Csongor és Tündé-ben. Szobruk a királyi palota előtt látható, fent a budai Várban, nyilván nem ezért. A véletlen és a tudatalatti azért gyakran rámutat a valóságra.
E pillanatban vágyaik ellenére bölcs uralkodó helyett a hétfülű szamár jutott, Mandula lányom kedvenc gyermekkori mesehőse, akibe egyelőre még a bölcs uralkodót iparkodnak vizionálni. Paulini Béla meséje, ha jól akarnak szórakozni, feltétlenül olvassák el, nem baj, ha Önök már felnőttek. Ez is mese, az is mese, mi a különbség?
Az a fajta politikai berendezkedés, aminek az Egyesült Államok a mintapéldája, hosszú (történelmileg hosszú) távon nem életképes. Szegény országokban eleve nem életképes, de gazdag országok mély válságában sem életképes, legfeljebb úgy, hogy látszólag megmarad, de a valóságban felváltja egy centralizált hatalom. Egy személyes hatalom, ha úgy tetszik, valamiféle autokrácia. Periklész, modern kivitelben. Mint a rómaiaknál a diktátorok, végül a császárok. De diktátor és császár között nagy különbség volt. Már akkor is, ma meg pláne. A császár és a király között is nagy különbség volt (eredetileg), utóbbi javára, de ezt nem fogom részletesen kifejteni, mert akkor itt ülök napestig. Elég legyen most annyi, hogy az Imperium Romanum (Római Császárság) egész történelmében összesen HÁROM császár viselhette a "rex", "király" címet, utoljára mindössze majdnem két éves regnálása ellenére az összes császár közül az egyik legnagyobb, Julianus (Iulianus) "apostata", a keresztények által ráaggatott névvel Hitehagyott Julianus, aki természetesen ugyanúgy nem volt hitehagyott, mint ahogy utolsó szavai sem azok voltak, hogy "Mégis győztél, Galileai!" ("Vicisti, Galileae!"), hanem ez: "Ó, Hélios!". A szászánida (perzsa) Maranga mellett esett el csatában. Akár - a legendák szerint - születése előtt háromszáz évvel a galileai, ő is (majdnem) harminchárom esztendős volt.
Ami Amerikában van, és ami Nyugaton van, ami a görögöknél volt (nem az, ami előbbi helyeken most, bár vannak rokon vonások), sőt, ami a kereskedő zsidó diaszpórákban volt (például Alexandriában), ami (annak ellenére, hogy azok kvázi-monarchiák voltak) a középkori-újkori itáliai köztársaságoknál volt, másoknak luxus. Ott van rá lehetőség, ahol nem kell kizárólag a helyi adottságokra hagyatkozni. Belső-Ázsiában a "demokrácia" elképzelhetetlen lett volna, sőt, elképzelhetetlen még ma is.
A "nép", kispolgártól a proletárig, akkor akar többet, mint amit lehet, ha bedől a pillanatnyi látszatnak. Ha baj van, az atyuskát kezdi követelni. ÉS EZ ÍGY TERMÉSZETES. Nem magányos állatok vagyunk, mint a medvék, hanem társasok, mint a majmok, farkasok, vagy oroszlánok. Egész életünk benne van egy páviánhorda életében, írtam hét évvel azelőtt. Van azonban egy probléma: a páviánoknál az lesz a basa, aki ezt kivívja. Aki ALKALMAS rá. És addig lesz az, ameddig nem jön egy alkalmasabb. Tekintély és képességek náluk szinkronban vannak. Így van ez a farkasoknál is és az oroszlánoknál is.
De mi nem vagyunk állatok! - kiáltanak fel Önök. Nem. Mi nem vagyunk állatok. Ha állatok lennénk, tudnánk, mi a különbség a "lehet" és a "szabad" között. Az Édenkert és a "boldogok a lelki szegények", ha olvasták a Bibliát.
Ezért aztán a jövő NEM azé, amit ma "demokráciának" hívunk. Vagy elpusztulunk, vagy visszatérünk a természetes állapothoz. NEM a diktatúrához (lásd előbbiek), és nem a lózungok társadalmához, amely kettő között ma itt Magyarországon ingázunk. De ennek is kizárólag azért lehet sikere, amit az előző bekezdésben leírtam. Mert HASONLÍT arra, aminek lennie kellene. Mint egy replika az eredetire.
Akkor a királysághoz? Ha királyság alatt egy olyan vezetési formát értenek, amelyben a hatalom mögött szellem és uralom van, bárminek is nevezik, és bárkinek, aki gyakorolja, akkor igen. Mondjuk, egy mai időkre adaptált királyság. Egyik oldalon a hatalom, másikon a felelősség. És mindennek az ellensúlyai, garanciái. Most olyat fogok írni, amire nem biztos, hogy Önök elég érettek. Nem lekicsinylésből mondom, hanem abból a tapasztalatból, ami engem is érint(ett): a neveltetés, kondicionálás, stimulálás visszahúzó erejéből kiindulva. Önállóan gondolkodni meg kell tanulni, és ez a hétköznapok csatározásaiban bizony fárasztó. Tehát azt mondom, hogy a hatalom akkor hatalom, ha KORLÁTLAN. Az államfő azt csinál, amit akar. Akármit. Akár a "nép" ellenében is. Megrökönyödtek, ugye? Mert nem figyeltek az előzőekre. Elfelejtették a "felelősség" szót. A felelősség nem azt jelenti, hogy ha akarom, van, ha akarom, nincs. Felelősség MINDIG van, legfeljebb elfeledkezem róla. Caligula is elfeledkezett, Nero is, Domitianus is, I. (Stuart) Károly angol király is, jó pár orosz cár is, a francia királyok is, szegény XVI. Lajos már későn kapott észbe. És MINDIG megvan a következménye, legfeljebb néha - mint XVI. Lajosnál - késik. De nem múlik. Ezért, és csak ezért van szükség társadalmi konszenzusra, fékekre és ellensúlyokra.
És akkor mi van Trumppal? Már az eddigi sikere is riasztó lehet mindazoknak, akik úgy gondolják, azé a "demokratikus" rendé a jövő, amiben ők hisznek. Ami nekik szimpatikus, mint a finn iskolarendszer. (Nézzenek utána, tényleg jól hangzik, így, békeidőben. Egészen addig, ameddig ki nem tör valamilyen csetepaté, bent vagy kint, és be nem kell vonulni. A hadsereg még a régi mintákat követi, és azokat is fogja követni, máskülönben megszűnik hadseregnek lenni. Ez alatt - nyilvánvalóan - nem a felesleges szívatásokat értem, de erről is írtam, mint a formális és funkcionális rend közti különbségről.)
Szóval, mi van Trumppal? Ami Orbánnal. Úgy tűnik, de mégsem az. Az "úgy tűnik" szinte mindegyik mai diktátorra és diktátorjelöltre érvényes. Emellett a forrás, amiből a "mindent szabad" táplálkozik, még nem apadt el. Még nincs az egész világra kiterjedő vészhelyzet. Még nem emelkedett (vagy süllyedt) pár fokkal a globális hőmérséklet. "Még kelleti magát, árulja és eladja." A játszma még nincs lejátszva. Az a jövő, amiről az előző bekezdésben írtam, NEM a közeljövő, hanem az AZ UTÁNI. A közeljövő még nem Trumpé. Nem Putyiné. Nem Orbáné. És a mi felelősségünk, hogy a távoli jövő se legyen az övék. Hogy az az abszolútnak tűnő hatalom, ami a mai, bitorolt hatalmat követi, bitorolja bár Obama, Lukasenka, vagy Kim Dzsongun, ne a puszta abszolutizmus, hanem az ABSZOLÚT FELELŐSSÉG hatalma legyen. EZ A HIKSZOSZ LÉNYEGE IS. Nem az orrunk hegyéig tervezve. Nem (csak) Magyarországra tervezve. Olvassanak bele a portálba. És próbálják meg úgy megérteni, ahogy - jól-rosszul - szánom.
De akkor mi is van Trumppal? Az, hogy az ő sikere, akár Orbán sikere semmi mást nem jelez, csak egy vágyakozást. Nem Trump vagy Orbán után vágyakoznak, hanem az után a természetes rend után, aminek ők csak a látszatát tudják megadni. Ami, hogyha a mostani korszakot nem követi, akkor nagyon szomorú sors vár az emberiségre. A Trumpok és Orbánok uralma. Nem csak Magyarországra, ne áltassák magukat. Egy életképtelen giccs lesz az egész. És annak se örüljenek, hogy ez nem a közeljövő. Ha nincsenek a HIKSZOSZ-hoz hasonlók, a távoli jövő lesz.
Rendben, de akkor mi a közeljövő? A közeljövő még a "szabad" és a "lehet" összetévesztéséé. Az elmaterializálódó hatalomért folyó versenyé, amelynek ezek az emberek az útjában állnak. Rövidke idő egy emberöltő. Úgy is, mint egy ember élete. Gátolja a tisztánlátást, különösen, ha nem akar a horizonton túl nézni. Tehát a közeljövő az úgynevezett demokráciáké (amelyek persze nem demokráciák a szó valódi jelentésében, sokkal inkább versenypályák tehetős alkalmatlanoknak). Nem a diktatúráké. Ezért fog Trump veszteni. Ha nyer, akkor tényleg nagyon nagy a baj. Akkor későbbre jár, mint gondoltam.
S ha nem nyer? Akkor a mi felelősségünk, hogy előkészítsük a következő kort. Ahol sem a Trumpok, sem az Orbánok nem juthatnak oda, ahová jutni szeretnének.
2016. 05. 17.