Tunézia volt az első. Aztán következett Egyiptom, Bahrein, Jemen, egyedüli nem-arabként Irán, most pedig Líbia.
Mintha az 1968-as párizsi május napjai köszönnének vissza.
Tunézia elnöki, Egyiptom parlamentáris köztársaság, Bahrein örökletes alkotmányos monarchia, Jemen elnöki köztársaság, Irán iszlám köztársaság, Líbia (teljes nevén Líbiai Arab Szocialista Népi Nagy Dzsamahirija) ún. népi demokrácia.
Tunézia mindmostanáig a térség egyik legstabilabb, nyugati orientációjú állama volt. Izraelt elismerte, ahogyan Egyiptom is békét kötött vele 1979-ben. Bahrein szigetország a Perzsa-öbölben, amelynek, miután a zsidókat elüldözték - jelenleg pár tucat zsidó él az országban -, inkább Iránnal gyűlt meg a baja: utóbbinak előbb a múltból táplálkozó területi igényei voltak az országra nézve, később, az iszlám forradalom után pedig egy síita puccskísérletben is benne volt a keze. Tunézia, Egyiptom, Bahrein és Jemen Amerika-barát, Irán és Líbia azonban nem. Egyikük síita teokrácia, másikuk a szocializmus, pánarab nacionalizmus és (szunnita) iszlám hagyományok zagyva elegye. Először az 1969. szeptember elsején létrejött líbiai szocialista állam próbálkozott atomfegyver kifejlesztésével vagy megszerzésével, majd őt követte a szinte pontosan tíz évvel később iszlám köztársasággá alakult Irán, amelynek több ezer harmadik generációs urándúsító centrifugája most is gőzerővel dolgozik a megvalósításon. Tunézia és Egyiptom gazdasága a turizmusra, Bahreiné, Iráné és Líbiáé a kőolajra épül, a koldusszegény Jemen agrárország.
A zavargások Tunéziában kezdődtek, és most Líbiánál tartanak. Közös jellemzőjük, hogy NEM Izrael- vagy Amerika-ellenesek, noha ez a világnak ezen a táján elég megszokott lenne, és ami még ennél is érdekesebb, NEM vallásos tartalmúak. Résztvevőik mintha sem azt nem tudnák pontosan, mit akarnak, sem azt, hogy miért akarják.
Ha mindezekhez hozzátesszük, hogy MINDENNEK, ami a Közel-keleten történik, a Moszad és/vagy a CIA MINDIG ott van a hátterében valahogyan, a kép még zavarosabbá válik. Líbia, főleg pedig Irán destabilizálása még érthető volna, de a többi országé?
Az - egyik lehetséges - válaszhoz vissza kell mennünk az első világháború előtti Európába. 1914-ben még öt császárság létezett a Földön: a Német Császárság, az Osztrák-Magyar Monarchia - mint Császárság Ausztria vonatkozásában, és mint birodalom, az Orosz Császárság, vagyis az Orosz Cári Birodalom, a Török Császárság, vagyis a Török Szultanátus és a Japán Császárság. 1918-ra ezekből négy megszűnt, FÜGGETLENÜL ATTÓL, MELYIK OLDALON HARCOLT. Mára EGYETLEN "de jure" és "de facto" császárság maradt: a Japán Császárság, a második világháború vége óta azonban ez is már csak az emléke annak, ami egykor volt.
A szakrális vagy szakrálisra emlékeztető berendezkedések bukása után a "demokráciák" vagy "népi demokráciák" következtek, amelyek a megszűnt négy császárság utódállamaiban rövidebb-hosszabb idő elteltével kivétel nélkül valamiféle diktatúrába torkollottak. Szükségszerűen abba kellett torkollniuk, mert a "demokrácia" lényege nem a nép uralma, hanem gazdasági érdekcsoportoknak a hatalomból való egyenlő részesedése, ez pedig a szembenálló érdekek miatt (a legjobb példa erre a 2002-2010 közötti Magyarország) külső segítség nélkül MINDIG az összeomlás veszélyét hordozó anarchia-közeli állapothoz vezet, amelyet csak erős központosítással lehet ideig-óráig elodázni. Ez az EGÉSZ VILÁGOT tekintve is igaz. Ma két folyamat zajlik egy időben: az államhatárok lebontása és egy globális, KÖZPONTI IRÁNYÍTÁSÚ világállam felépítése. A "nemzeti" diktatúra, mint az államhatárokon belüli "demokratikus" berendezkedés paradoxonja ELLENE dolgozik e folyamatnak, ugyanúgy, ahogy az uralkodói dinasztiák irányította régi nagy birodalmak is ellene dolgoztak. Nem a "szeret minket"-"nem szeret minket" a hangsúlyos, hanem az erős, egyszemélyi vezetés puszta ténye. EZ a közös a zavargások sújtotta arab és perzsa országokban.
Valaha azt írtam, hogy két nagy akadálya van a szellem soron következő és ugrásszerű leépülésének, az a kettő, ami ötszáz éve a kereszténység és Magyarország volt: az iszlám és Oroszország. Mindazokkal egyidőben, amelyekről az előző bekezdésben beszéltünk, az iszlám kiiktatása is folyamatban van.
Persze a világon ez sem tud segíteni. A demokrácia paradoxonját a globalizáció paradoxonja váltja csak fel: egyik út is a halál útja, és a másik út is a halál útja, hogy kifacsarjuk kicsit a népmeséket.
2011.02.20.