Egyiket sem értik. "Adás" alatt olyasmit gondolnak, hogy van valamim, és azt odaadom valakinek. Ettől fogva az a valamim nem lesz, tehát kvázi szegényebbé válok. Ha nem kapok érte semmit, gondolják tovább, akkor - szintén kvázi - "önzetlenül" adtam. De, visszakapok. Szeretetet kapok vissza, mondják a "jó" emberek. Hálát. Ilyesmiket. De ők sem értik. Ők is csak piacban tudnak gondolkodni. És emóciókban. Érzelmi ragacsban. A szív nyomorúságában. Ahol az "érzelem" van az egyik oldalon, az adott szellemi vagy/és tárgyi termék a másikon. "Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad..." Máté 6, 3. Erről szól. De ezt sem értik. Azt hiszik, ez a tanítás kimerül abban, hogy ne kérkedjünk a jó cselekedeteinkkel. Ne legyünk képmutatók. Pedig dehogy. Ez még csak a felszín sem. A felszín felett lebeg. Jó magasan. A nem valós dolgok birodalmában.
Arról van szó, hogy KIZÁRJUK A "VISSZAKAPÁS" MINDEN ESÉLYÉT. Elismerésben is, hálában is. E világi ténykedésünk értelme ugyanis NEM a birtoklás, hanem a - köznapi értelemben vett - birtoklás MEGTAGADÁSA. Sőt... de erről mindjárt. Ennek az aktusnak az első lépése egy FELISMERÉS. A - mindenféle köznapi értelemben vett - birtoklás illúzió-mivoltának a felismerése AZ EGÉSZ VILÁG ILLÚZIÓ-VOLTÁNAK A FELISMERÉSÉN KERESZTÜL. De a vége mindenképpen birtoklás lesz, vet ellent a keleti tanításokban felületesen jártas Olvasó. Valamiféle potenciális birtoklás. Ugyan. Semmiféle birtoklás nem lesz a vége. Weöres nálam sokkal szebben megfogalmazta: "Szórd szét kincseid: a gazdagság legyél TE MAGAD." De még így is felületes. Nem a gazdagság leszel te magad, hanem NEM LESZEL SEMMI. Sőt, MÉG SEMMI SEM. Ez az értelme. Ez és semmi más. (A "semmi" és a "valami" ontológiailag, lételméletileg UGYANAZ. Sokszor tisztáztuk már. A "semmiről" beszélni sem lehet. Azt mondani, hogy egy üres pohárban a "semmi" van, értelmetlen. Az üres pohárban nincs bor, sör, pálinka, víz, satöbbi. Nincs benne VALAMI. Vagyis az üres pohárban semmi NINCS. E világban a "semmi" is "valami".)
Az ember, mint EMBER előtti EGYETLEN út a személyiség kifejezése. Így ahogy leírtam: KIFEJEZÉSE. Csak, mint személyiség - személy - vagyunk alávetve azoknak a determináltságoknak, más általi meghatározottságnak és kondícióknak, feltételeknek, amelyektől az ember, amióta e világra jött, szabadulni akar. Minden rúgkapálása erre irányul. Ha ezoterikus, ha exoterikus. Ha rejtett, ha nyitott. Ha a fizikára, ha a metafizikára irányul. De ezektől csak akkor szabadulhat, ha megszabadul... SAJÁT SZEMÉLYÉTŐL. Nem saját magától, hanem saját személyétől. Attól, amihez a köznapi gondolkodás az "egoizmus", "önzés" szót köti. És mivel e világon MINDEN a saját személyen keresztül áramlik felénk és tőlünk (másképp nem tud), minél több minden marad nálunk, annál távolabb kerülünk a szabadulástól. Minél inkább belefeledkezünk a "birtoklásba", annál távolabb kerülünk attól a TAPASZTALT -nem kijelentett, mert az így önmagában csak hablatyolás - felismeréstől, hogy önmagunk és saját személyünk NEM UGYANAZ.
És akkor az állatok? Az állatok, kedves Olvasó? És a növények, a többi élőlény? "Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött... nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön..." Teremtés 1, 28-29.
Az állatok, növények, és az egész föld valamiképp az EMBERÉRT van. Vagy nincs, de most ne legyünk túl buddhisták, mert senki nem fogja megérteni. Már így se.Felületesen az evolúciót is lehetne bizonyítéknak tekinteni. Ha elfogadjuk, hogy ember az, ami biológiailag embernek tűnik. És ha az evolúcióról azt gondoljuk, hogy progresszió. Csak hát az evolúció nem progresszió, hanem regresszió, mai felfogásban. Egy regresszív folyamat progressziónak tűnő kifejeződése. Védekezés. Folyamatos védekezés, ami a hibák halmozódása folytán MINDENKÉPPEN fajkihaláshoz vezet. Miközben... és ez Isten, pardon, a természet csodája. Maga a VALÓSÁGOS bizonyíték.
Minden, ami létezik és egzisztál, (jelenleg) az emberben végződik. Az ember a világ (jelenlegi) értelme. Nem a biológiai ember, hanem a (biológiailag megnyilvánult) szellemi ember. Az EMBER. Manu, ahogy a hindu mondja. A mitológiai Ádám. A (kifelé) nemi identitás nélküli Androgünosz. A második Ádám. Krisztus.
De a világ értelme csak úgy lehet az ember, ha az ember értelme a világ. Másképpen: a teremtés (evolúció) végcélja Isten (valami abszolút), jelenlegi legmagasabb grádicsa az ember, aki csak és kizárólag a teremtett (létező) világon KERESZTÜL tud továbblépni.
Képzeljen el a kedves Olvasó egy puzzle-t. Amelyből AZ EGÉSZ VILÁGOT kell kiraknia. Minden darabja ő. Ő csak e darabokból áll. Minden darabja nála van, míg a világ ott kint... ÜRES. A világ nélkül ő... MÉG nincs. Kicsi filozófia csak. Egészen kicsi, talán fel lehet fogni. Olyan, ami kizárólag önmagában egzisztál, nem lehetséges. A Buddha már nem egzisztál. A teremtés előtt Isten sem egzisztált. Nem csinált semmit. Se nem volt, se nem nem volt. A világegyetemen kívül nincs semmi. Nincs valami, hogy visszautaljak az előzőekre. Se tér, se idő. Az égitestek sem távolodnak egymástól, mert nincs hova távolodniuk, hanem köztük TÉR TERMELŐDIK.
Világ csak úgy lesz, ha az ember kirakja. És ha kirakta, Ő... MÁR nem lesz. Hiszen a puzzle minden eleme ő.
Ő lesz a világ, maga. Maga az egész hihetetlen gazdagság. Weöres. Ami persze... se nem van, se nem nincs. Illúzió, ahogy megállapítottuk. De ez már másik történet.
Természetesen ez csak vázlat volt. Elnagyolt és ferdített, szándékosan, pont azért, hogy a lényeget meg lehessen érezni. Nem érteni, hanem érezni. Érteni még én sem értem. Csak gondolom, de valójában nem értem. Istent sem értem, Buddhát sem, Krisztust sem, nemhogy mindent. Nem is lehet. Nekem, Gaál Péternek semmiképp. Ezért kell adni. Nem filozofálni. Adni. Mi az úgynevezett alanyi (nem perszonális) Én László András megfogalmazásában? Subiectum in actu. Az AKTUSBAN levő szubjektum. A feloldott ego. A feloldott (köznapi értelemben vett) önzés.
Minden ellentételezés levesz az adás értékéből. A valóságos, gyakorlati értékéből, nem az etikai értékéből. A fizetés, az érzelmek. A hivatás, a család, bármiféle rokoni kapcsolat. Igazából nem is számít bele. Na de valamiből az orvosnak, papnak, karitatív munkatársnak is élnie kell, horkan fel az Olvasó. Hogyne. Mégis levesz. Nem tudunk vele mit tenni. Minden levesz, ami valahogy visszajön. Ami házon belül marad.
A birtoklás megtagadása. De hát... szó nincs már birtoklásról. A köznapi értelemben vett adás és kapás KÉT aktus. Pedig valójában... EGY. Ugyanaz a dolog. Az adással ÖNMAGÁBAN megvalósul a kapás is. Na de akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Nem, mert nem jön vissza semmi, csak marad. És mégsem marad. ÁTLÉNYEGÜL. Ez Papa csodája. Az átlényegülés. A transsubstantiatio. "...amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek." Máté 25, 40.
Átlényegülés Krisztussá. Buddhává. Manuvá. Az EMBERRÉ.
ÖNMAGAMMÁ.
2014. 06. 25.