Még a Parlamentbe bekerülve is csak két dolgot lehet tenni egyelőre, feltéve persze, hogy az a Parlament olyan lesz, amilyenre most számítani lehet. 1. Hagyni a dolgokat arrafelé haladni, amerre a már régen nem a kormány, kormányzó párt(ok), miniszterelnök akarata szerinti pálya kényszeríti őket, azzal, hogy a tőlünk telhető legalaposabban elmondjuk, mi miért van, hogyan kellene lennie, pontosabban hogyan gondoljuk, hogy lennie kellene, és mi várható, ha így megy tovább. 2. Megpróbálni azt az elkeseredettséget és dühöt, ami (e nélkül is) egyre közelebb kerül a felszínhez, hogy mind nagyobb valószínűséggel elemi erővel törjön ki egyszer, a válogatás nélküli pusztítás irányából a válogató pusztítás irányába elmozdítani. Hogy ne embereket semmisítsen meg, ne azt a keveset, ami még ebből az országból megmaradt, hanem azt, ami soha nem is volt, csak frázisok, lózungok, vetített képek formájában.
Mindazonáltal pusztításra szükség van. Ugyanolyan szükség van, amilyen szükség van a mostani nyomorúságra is. Ha ez nem volna, csak az agónia hosszabbodna meg. Ha egy kedves, józannak ható, kiválóan kommunikáló, minden szélsőségtől mentes vezető kerülne az ország élére, aki megfelelő támogatással képes volna ha nem is a javulás, de legalább a tragédia elkerülésének a látszatát produkálni, havonta-kéthavonta megcsillantva a reményt, hogy rövidesen vége a válságnak, azt tehetné ezzel az országgal, amit csak akar. Vagy amit csak mondanak neki a támogatói. A válságok sorának persze nem lenne vége, legfeljebb az aktuális válságnak, az emberek szép lassan elfáradnának, Magyarország pedig ugyanolyan szép lassan betagolódna az Európai Uniónak nevezett... nem, nem államba, még ha egyszer annak is nevezik majd, birodalomba mégúgyse, legfeljebb üzleti birodalmak közös piacába. Vagy mindjárt, illetve majd aztán a globális közös piacba. De miért is baj ez? Azért, amit az előbb leírtam: mert ez nem (mondjuk föderatív) állam, sem birodalom, csak egy piac. Úgy is hívják: fogyasztói társadalom. Egyre inkább CSAK fogyasztói társadalom.
Kolibritól az elefántig minden állat élete a táplálkozás körül forog. A kolibrinak azért, mert a testfelülete túl nagy a testtömegéhez viszonyítva, ezért rengeteg hőt (energiát) veszít életének minden pillanatában, és ezt pótolnia kell, az elefántnak meg egyszerűen azért, mert túl nagy a testtömege, és fent kell tartania. Valaha az ember élete is a táplálkozás körül forgott. Nem jól mondom: az első hominidák élete, mert a homo sapiens már mást is csinált, például rajzolt. Igaz, e rajzok java része kezdetben szintén a táplálkozásról szólt, például a vadászatról, de néha másról is. Például a táncról.
Hogy mikor érte el az ember azt az állapotot, amiben a táplálkozásnak és a fogyasztásnak, sőt a fizikai életnek sem volt önmagában semmiféle jelentősége, nem tudom. Azt viszont igen, hogy ez volt eddigi rövid földi létének az a pontja, amikor az "ember" megkülönböztetését az állatvilágtól teljességgel korrekt eljárásnak lehetett nevezni. Ma már ez távolról sem ilyen egyértelmű, és úgy néz ki, hogy - minden technikai fejlődés ellenére - egyre kevésbé lesz az. Mondhatni, az emberi szellem és technika fejlődése fordítottan arányos.
Azzal a rendszerrel, ami ezekre az alapokra épült, nem lehet mit kezdeni. Nincs az a kifejezetten becsületes, a mai magyar kormányra semmiben sem emlékeztető, tisztességes szándékú konzervatív államirányítás, ami kezdeni tudna vele valamit. Már a szó sem jó: nincs mit konzerválni. Nem a technikát kell elpusztítani. Nem a technokratákat kell elpusztítani. Nem a gazdaságot kell visszajuttatni a kőkorba. Még csak nem is a kormányt kell elpusztítani. Azt a szellem alatti szellemet kell elpusztítani, amely a világot oda juttatta, ahol van.
Égessünk hát könyveket, fogjuk be a másként gondolkodó emberek száját, vezessünk be cenzúrát? Távol legyen. EZ a világ nem a mi világunk. Itt csak veszteni tudunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell harcolni. Ez mindössze annyit jelent, hogy előbbieket tudomásul kell venni. Egy olyan országot kell felépíteni, amely külsőre nem nagyon különbözik a kedves, józannak ható, kiválóan kommunikáló vezető országától. Nüanszokban különbözik csak. Kicsit önállóbb, annyira, amennyire ez csak lehetséges. Ha megengedik neki, katonailag és politikailag semleges, ha nem engedik meg, akkor is, legfeljebb nem úgy tesz. Megpróbál felkészülni egy globális összeomlásra. Ha betagozzák egy nagyobb államalakulatba, amennyit lehet, megőriz a függetlenségéből. Mindent megtanul, amit csak megtanulhat. Az iskolákban ugyan azt a szellem alatti szellemiséget oktatja, amiről egy bekezdéssel feljebb beszéltem, és amit elvárnak tőle, de lépésről lépésre, lábjegyzetről lábjegyzetre elkezd mást is tanítani. És vár.
Befejezése következik.
2013. 01. 07.