- Honnét? Honnét van magában az a tűz, Ivan Alekszejevics?
- Ugyan, Pável Nyikolajevics. Nem tűz az. Amit maga lát, csak felismerés. Vagy a képzeletem szegénysége? Lehet, hogy nem láttam még eleget a világból. Lehet, hogy olvasni sem olvastam eleget. Labirintusban tévelygő vakok vagyunk, Pável Nyikolajevics, úgy bizony. Mindazonáltal...mindazonáltal nincs más út. Igaza van: rosszul mondtam. NEM LÁTOK MÁS UTAT.
- Ha maga már most látja, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek...annak is, amibe maga belefogott...hisz még szinte bele se nyalt...mondja, akkor minek csinálja?
- Talán, hogy megmutassam. Hogy legyen mit újfent tönkretenni. Mert tönkreteszik, arra mérget vehet. De lehet, hogy csak mulatságból. Huzakodni a tambovi szürke farkassal...csak jobb, mint tétlenül nézni, amit belőlünk akarnak csinálni, he?
- Akarnak, Ivan Alekszejevics? Akarnak?
- Karma, ahogy a japánok mondják. Vagy szükségszerűség, Pável Nyikolajevics. Hajtja őket a vérük. Aztán már az se hajtja, csak viszi őket a lendület. Szükségszerűség. Most már nincs megállás. Talán nem akartak. Pottyantottak rá. Maguknak akartak VALAMIT, aztán ez adta azt, az meg emezt. De most már akarniuk kell. Olyan mélyre juttattak minket, hogy már ott kell tartaniuk.
- Hálóban vagyunk?
- Ez nem háló, Pável Nyikolajevics. A háló ők lehetnének. De ők nem esküdtek ellenünk össze. Ők csak mennek, amerre elindultak. Amikor elindultak, persze még nem tudták, hogy mivel jár. Csak azt tudták, hogy hatalmat akarnak. Így vagy úgy. És ha háló? Számít az, hogy külön-külön rúgnak belénk, vagy egyszerre, ha mindegyik belénk rúg? Nem, barátocskám, verje ki a fejéből az összeesküvést. Olyan kevés az idő, és olyan sok mindent kell még átgondolni, ami hasznára is lehet. Felejtse, el, bátyuska.
- Fel akarja forgatni a világot, Ivan Alekszejevics? Azt hiszi, hallgatnak majd magára? Nem látja, milyenek? Mint az állat, bátyuska. Mint az állat. Tompák és agyatlanok. Ha nem folyik vér, már oda se figyelnek. Vér pedig...vért akar látni, bátyuska?
- És ha akarok? De tudom, hogy nem segít. Mi jöhet a vér után, Pável Nyikolajevics? Még több vér? És azután? Elviszi őket az unalom?
- Akkor hogyan akarja megértetni velük?
- Sehogy, bátyuska. Sehogy nem akarom megértetni velük. Azt akarom csak, hogy elhiggyék: amit akarok, és ami LESZ, majd, valamikor, jóval azután...azután, hogy mindez eltűnt, amit maguk körül látnak...az nem ellenükre lesz. Hogy már most egyedül az menthetné meg őket. De ha elmondanám, és megértenék, azt is megértenék, hogy MOST nem mentené meg őket. Karma, bátyuska. Ki kell inni ezt a poharat. Talán...
- Talán?
- Talán lesz alkalom megmutatni, hogy milyen LENNE. Aztán...
- Aztán, Ivan Alekszejevics?
- Aztán folytatódik a történet. Aztán véget ér. Aztán vagy lesz új történet, vagy nem lesz. De ha lesz, az már olyan lesz, mint amiben maga úgy gondolja, hogy HISZEK. Pedig nem hiszek benne, bátyuska. Mást nem tudok elképzelni. Más eddig még nem volt, mint ez a mostani, vagy amaz. Az kilencvenkilencezer-hatszáz évig, ez még négyszázig se. De ennyi elég is volt, hogy megérjünk a pusztulásra.
- Mi maga, Ivan Alekszejevics?
- Semmi. Semmi nem vagyok. Kimondom, amit nem szoktak kimondani. Talán ez a dolgom, ki tudja? Ha csak annyi...Tudja, Pável Nyikolajevics: kell valaki, akinek NEM hisznek. Túl sok az igazmondó, bátyuska. És kevés az igazság.
2013. 04. 24.