"Az Alkotmány nem játék." De, játék. Játékosok, akik meghozták, játékosok, akik elfogadják, játékosok, akik tiltakoznak ellene. És János, aki szintén játékos, alá fogja írni. Nagyon népszerűtlen dolgot készülök most papírra vetni, ha nem sikerül érthetően elmagyaráznom (ismerve az átlagolvasó alaposságát, nem sikerül), és ha nem sikerül kihúznom a méregfogát. Mármint ismerőseim jelentékeny része szemében népszerűtlen dolgot. De igyekezni fogok.
Kezdjük azzal, mi a játék. Mielőtt ezt írni kezdtem volna, legalább egy tucat "tudományos" (inkább szak-) cikket néztem át erről a kérdésről. Volt benne Huizinga, Forbenius, Schiller, Lukács György, Marcuse, Gadamer, nem folytatom. Egyiktől se lettem okosabb, úgyhogy most (is) a magam feje után kell mennem. A játék, írja az etika szakos bölcsészeknek készült fogalomtár, "szabad és önkéntes tevékenység, amely mentes mindenféle külsődleges kényszertől és saját körén kívül eső célkitűzéstől". Schiller szerint (Levelek az ember esztétikai neveléséről) a játék, amelynek tárgya a szépség, végcélja a szabadság, az esztétikai nevelés eszköze. A játék a művészi alkotásban tejesedik ki. A művészi alkotótevékenység jellemzője úgy Schillernél, mint Kantnál a képzelőerő szabad játéka. Erre alapozza Marcuse, hogy az elnyomásmentes társadalom egyik jellemzője a játékösztön általánossá válása. Visszakanyarodva Schillerhez és Kanthoz, a kultúra virágzása. Lukács György - Marxot követve - az emberi személyiség kiteljesedését nem a világ esztétizálásában, hanem radikális társadalmi-politikai változásokon keresztül látja megvalósíthatónak. Huizinga és Gadamer egyaránt a művészi alkotáson keresztül vizsgálja a játékot, előbbi a művész szemszögéből a műalkotás eredetét látja benne, utóbbi a műalkotás szemszögéből a műalkotás létmódját. Gadamernél a hangsúly a műalkotáson van, legyen az színdarab, szobor, festmény, vagy bármi. A színdarab a színészek játékában csak megmutatkozik. A műalkotás bemutatás, egyfajta kommunikáció, amelyben a szemlélő-befogadó és a mű NEM KÜLÖNÜL EL. A játék a játszó számára egy fölöttes valóság. Legkönnyebb ezt átlátni egy színdarabnál, ahol a színpadi valóság is egy önálló valóság, amelynek értelme nem az egyes színészekben, hanem a célközönségben kell, hogy összeálljon.
Vágjunk akkor bele. A játék sajnos NEM annyira szabad és önkéntes, mint a felületes szemlélő gondolná. A játék kiindulópontja ugyanis mindig a KÜLVILÁG. Vagy úgy, hogy eleve meg vannak adva a szabályok - szerencsejátékok, sportjátékok, kombinációs játékok, például sakk, műalkotások előadása, sőt elkészítése -, vagy úgy, hogy a külvilágot mintázza, mint a gyermekjátékok, vagy úgy, mint a külvilágra adott reakció. Számunkra most ez utóbbi az érdekes. Amikor először meglátogattam, Iványi Gyuri barátom, az Inter-Európa Bank volt elnöke mutatott egy csomó képet saját életéből. "Nézd" - tett elém egyet. "Ez voltam én, szerelmesen, Saigonban. Aztán ez, mielőtt bankelnök lettem. És ez, már bankelnök koromban. Látod, hogy rontja meg az ember arcvonásait a hatalom?" Pedig UGYANAZ az ember volt, nem is sokkal öregebben. MÁST JÁTSZOTT ELŐTTE, ÉS MÁST JÁTSZOTT AKKOR.
A játék kompenzálás. Így vagy úgy. So oder so. Annak a kompenzálása, hogy nem vagyunk még felnőttek, annak, hogy nem érezzük jól magunkat a világban, vagy éppen belesimulás az adott környezetbe. Képzeljen el a kedves Olvasó egy születésétől jóindulatú embert, akit nem szeretnek. Addig-addig nem szeretik, ameddig ő is elkezd...nem szeretni. Elkezdi a rossz embert JÁTSZANI. Minél tehetetlenebbnek érzi magát az ember (sőt az állat) egy adott szituációban, annál hajlamosabbá válik a szituáció elfogadására, és egy olyan szerep eljátszására, amely a szituációs JÁTÉK kínálta keretek között számára stabil pozíciót jelent. Még az se fontos, hogy JÓ pozíció legyen, csak az, hogy stabil. VALAMIVEL meg fogja indokolni, de itt csak az a fontos, hogy valamivel megindokolhassa, az lényegében indifferens, hogy MIVEL. Így fogadták el régen a röghöz kötött jobbágyok uraikat és röghöz kötésüket, az indiai nők, hogy a férjük után feláldozzák őket, a muzulmán asszonyok mindmáig a csadort és a burkát, a régi zsidók a pogromokat ellenállás nélkül. Így lesz az elrablott lányból elrablója szeretője, majd bűntársa, ezért szaladgálnak az acsarkodó kutyák a kerítés két oldalán akkor is, ha nyitva van a kertkapu, ezért nem tud mit kezdeni sokáig a fogságban tartott vadállat a szabadsággal, ezért jár a ketrecben felnevelt medve a KETREC ALAPRAJZÁN körbe-körbe akkor is, amikor a ketrecet leemelték róla. Hiszen az már egy MÁSIK játék. Vagy, ha úgy tetszik, NAGYOBB KETREC.
A művészi szabadság és az elnyomásmentes társadalom. Ha előbbi gondolatmenetből indulunk ki, akkor nem az elnyomáson vagy a nem-elnyomáson van a hangsúly, hanem a BIZONYTALANSÁGON. A weimari köztársaságban, Hitler hatalomra jutása előtt pezsgett a kulturális élet, pezsgett az ókori Athénban is, szemben a katonaállam Spártával. Ez valóban az elnyomásmentesség előnyét igazolná. Csakhogy a római kultúra és művészet aranykora nem a köztársaság, hanem az első császár, Augustus idejére esett, a Horthy alatti és az 1989 utáni magyar művészvilág szinte összevethetetlen az előbbi javára (bár, tenném hozzá cinikusan, MAJD MOST), a cárok alatt ugyanúgy éltek nagy orosz művészek, mint Sztálin alatt, viszont a Sztálint követőek már - kis túlzással - egy kezemen összeszámolhatók. Hiszen "omnes qui secum omnia habent, alieno auxilio nullatenus indigent", azaz "minden, aminek mindene megvan, semmiképp nem szorul idegen segítségre", értem ezalatt a MÁS világ teremtésének kényszerét, ahogy Morienus Romanus írta.
Hogy közönségesen mit játszunk - mert MINDIG játszunk, ha akarjuk, ha nem, ha beismerjük, ha nem - az attól függ, mit gondolunk a környezetünkről. Ez még a szerveink működésére is kihat. Ezért kell a katonáknak egy trópusi strandra gondolni, miközben jeges vízen kelnek át, ezért nyújt menedéket egy jó könyv vagy film, ezért stresszoldó bármilyen (más) fajta JÁTÉK, egy sikeres edzés vagy gyalogtúra. De ez oda-vissza működik: a környezetünk is e szerint fog reagálni, hiszen a környezetünk környezete MI VAGYUNK. Egy magabiztos ember előbb kap nőt (vagy férfit), nem támadják meg az utcán, sikeresebb a hivatalban.
És akkor térjünk most vissza az Alkotmányhoz-Alaptörvényhez. Mint láttuk, oda-visszajelzések működnek. Mindaddig, ameddig egy társaság azt gondolja, hogy a lakosság óriási többsége őt támogatja, ennek megfelelően fog viselkedni. Ezt fogja ELJÁTSZANI. Ameddig e társaság vele szimbiózisban, kölcsönösen előnyös viszonyban élő (nem hozzá tartozó!! - legalábbis ez esetben nem) vezetője csalhatatlanként viselkedik, a társaság csalhatatlannak is fogja vélelmezni. Nem azért, mert síkhülye, hanem azért, mert saját játéka ezen alapszik. A vezér játéka pedig a társaság játékán. Mondhatni, ugyanazt a játékot játsszák. Ebben a játékban pedig azt csinálnak az Alaptörvényükkel, amit akarnak.
A másik oldal egy másik játékot játszik. Ez már közelebb áll a művészethez, hiszen a vesztes pozíciót a fennálló játékszabályok teljes elutasításával képes csak kompenzálni. Egy másik játékkal, amelyben ő diktál. Nem a szabadságjogokról, igazságról és effélékről van szó, hanem arról, hogy valamit nem vagyunk képesek (nem akarunk) elfogadással kompenzálni. Persze itt is akadnak kivételek, vice versa, lásd Pozsgaytól Szegedi Csanádig oly sok mindenkit. Kérdés, lesz-e belőle legalább egy Michelangelo - Mózes? De ez nem ennek az írásnak a feladata.
Én csak annyit akartam mondani, hogy de igenis, MINDEN játék. És ha már ennyi tudatosult, az is nagy előrelépés. Mert a játék játék marad akkor is, ha nem, legfeljebb nem mint játékosok, hanem mint játékok veszünk benne részt.
Az meg, ugye, nem mindegy?
2013. 03. 11.