Olvasom a rengeteg sirámot. Látom magam körül és hallom. Ma megint volt alkalmam végigmenni a fél városon. Nem azért, mert nincs jegyem a BKV-ra - bár egyszer ez is bekövetkezhet -, hanem, mert szeretek gyalogolni. De ha már a BKV így szóba jött. A HMP egyik vezetőségi tagjával találkoztam délután. Megkérdeztem tőle, mit gondol, mennyi a BKV belső adóssága? Húszmilliárd? - kérdezett vissza. Nyolcszázmilliárd. Mit gondol továbbá, folytattam, hány autóbusz kellene a hazai járműpark nagyon rég esedékes lecseréléséhez? Négyszáz? Ugyan már. Tizennégyezer. Nem számolom ki, mennyi az forintban.
Érdemes néha-néha gyalog átmenni a Margit hídon. A tavaly felújított Margit hídon. Amely felújítás költségeit első megközelítésben körülbelül tizenöt milliárd forintra becsülték, végül elérték a harminc milliárdot. Ha átmegy rajta a villamos, olyan kattanásokat lehet hallani, mintha vonat közlekedne. Ezt a gyártási hibás sínek és a rossz dilatációs (tágulási) szerkezet okozzák, ha hihetünk a mai Népszabadságnak. A fülemnek mindenesetre hittem. Egy Combino hetven tonna. Ez a hetven tonna minden zökkenéssel hetven tonnányi ütést mér a hídra, naponta annyiszor kétezer-négyszázat, ahány hiba van.
A Váci utcában egy-két magyar járókelőn kívül háromféle embert látni: külföldieket, őket szólongató vendéglősöket, legális és zugárusokat, valamint zsebmetszőket. Az utca végén várt az utolsó zsebmetsző, a fogorvosom. Nagyon jó fogorvos, egyben volt gimnáziumi osztálytárs, bár ez a státus nála az égvilágon semmit nem számít. A szokásos fogkő-eltávolítás volt a műsor - ti nem látnátok, szép fehérek, valódiak, és mindössze két fogam hiányzik hátulról -, potomság tizenkilencezer forintért. Hát, az baromi sok, hördül fel most az akárki, és tényleg sok, dehát ő (is) alkalmazkodik a devizaárfolyamok változásához. Ha viszont azt nézzük, hogy tizenöt évvel ezelőtt ától zéig mindent újracsináltattam vele, amit addig elbarmoltak, és azóta ezekhez a fogakhoz nem kellett hozzányúlni, akkor olcsó. Kár, hogy soha nem ezt érzem a végén.
Azért az előbb említett fogorvos másban is hasonlít, vagy legalábbis fiatalabb korában hasonlított mindazokra az emberekre, akik...hogy is mondjam...szóval, akikről az első két mondatban említett sirámok túlnyomó többségükben szólnak. Tizedik érettségi évfordulónkat tartottuk egyikünk szentendrei házában. Ő már korán ott volt, és mivel szépen sütött a nap, leheveredett a fűbe, kezeit mellén összekulcsolta - képem is van róla -, behunyta a szemeit és elszenderedett. Amikor egy-egy újonnan érkező felriasztotta, testtartásán mit sem változtatva egy pillanatra felnyitotta őket, majd e szavak kíséretében : "Mi van veled? Mesélj!" azonmód le is csukta.
Egy-két éve még azt játszottam, hogy érdekelnek saját fizikai teljesítményeim, például az, hogy hány kilóval tudok guggolni. Százötvennél soha nem mertem többel, de most nem is ez a lényeg. Amit mondani akarok, az az, hogy körülbelül százhúsz kilóig egyre nehezebbnek tűnt. Aztán már mindegy volt. Nos, valahogy így gondolom én ezt a nyolcszázmilliárdot és tizennégyezer autóbuszt. Egy jó ideig teljesen mindegy, mennyit nem tudunk kifizetni. Aztán jön a kataklizma, és hogy aztán mi, az már rajtatok múlik. Én többet nem tudok, minthogy elmondom, amit gondolok, és megpróbálom felépíteni a prototípusát annak a modellnek, ami még vészterhes időkben is életképes lehet.
Hogy visszatérjek az edzőterembe és a sirámokhoz. Már kezdem megszokni, hogy én fordítva működöm, mint ahogy az emberek működnek. Nem csak tudatosan működöm fordítva, de vegetatíve is. Például életemben egyszer voltam terheléses vércukormérésen. Kezdtem 6,2 mmol/ml-el (az kicsit magas, de ha korszakosan túl sok kávét iszom, nálam mindig kicsit magas), majd megittam a pohár cukorszirupot. Akkor ahelyett, hogy engedelmesen felment volna, hogy lassan lemenjen, lement 4,2-re, és szépen, egyenletesen elkezdett haladni a nulla felé. Amikor először akartam kinyomni a százhúsz kilót, egyedül voltam a teremben. Normál esetben ez nincs így, és akkor az ember megkér valakit, hogy álljon mögé, és segítsen, ha kell. Nade ilyen épp nem volt. Már kiemeltem és leengedtem a súlyt, amikor eszembe jutott, hogy ha ezt nekem a farkamon kell legörgetni, mert nem tudom visszatenni a helyére, akkor az nem lesz fájdalom nélküli. Így inkább kinyomtam. Viszont utána jó pár hónapig, amikor már ott álltak mögöttem, nem sikerült. Na, valahogy így vagyok a sirámokkal. Egyszer majd leírom, mit tettem kockára azért, hogy azzal foglalkozhassam, amivel senki más nem foglalkozik (így), vagy azért, mert nem tud, vagy azért, mert nem akar, ezt nem az én tisztem eldönteni. Azzal, ami nélkül az országnak és a világnak marad az erőn felüli guggolás, végül az összerogyás. Mit tettem kockára? Mit áldoztam be, vagy ahogy Hamvas gyűjtése után nemrég írtam, MIT ADTAM VISSZA? Ezt akkor fogom csak megírni, amikor semmi okom nem lesz siránkozni, ha megírom egyáltalán.
Hiszen, ha valaki ott áll a hátam mögött, és segít, az már nem az én fekvenyomó-gyakorlatom, hanem az ő bicepsz-gyakorlata.
2012.11.16.