1402. július 20. hajnalán, az Ankara melletti síkon Bajezid oszmán szultán, e néven az első, vegyes érzelmekkel hajtotta imára fejét. Neve az Abu Jazid, Számvevők Atyja rövidítése volt, de hívták Villámcsapásnak is. Már maga mögött tudhatta Havasalföld, Thesszália, Makedónia, Nyugat-Anatólia meghódítását, a győztes nikápolyi csatát. Bizáncot sokáig ostromolta, és bár elfoglalni nem tudta (ez dédunokájának, II. – Fátih, Hódító – Mehmednek sikerül majd ötvenegy évvel később), a görög császár tetemes hadisarc fejében mentesült csak a harc folytatásától. A tündérmese, amelyből estére rémálom lesz, tizenhárom esztendeje kezdődött, Rigómezőnél. Isten akkor két legyet ütött számára egy csapással. A csata végén apja, a szerbeket legyőző I. Murád, a Hudavendigár, Nagyúr (ahogy az óoszmán krónikák nevezték – a kairói kalifa csak a nikápolyi győzelem után ismerte el szultánnak az oszmán uralkodót, történetesen éppen Bajezidet) kénytelen volt egy Milos Kobilics nevezetű, szerb úr kezéből a vértanúság serbetét elfogadni, így a trón megüresedett. Hogy ameddig ő el nem foglalja, üres is maradjon, saját maga tett róla: az ellenség üldözéséből visszatérő öccse, Jakub egy fojtózsineg segítségével még aznap meglátta a Paradicsomot.
Azon a júliusi hajnalon azonban mindez már a múlt volt. Most nem hitetlenek vagy jelentéktelen türk emírek ellen kellett harcolnia. Most Sánta Timur, a Dzsingisz utáni legnagyobb mongol uralkodó volt az ellenfele, a Próféta egy másik követője. Az a Timur Lenk, akit a Háború Isteneként tiszteltek, sőt tisztelnek ma is. Joszif Visszarionovics Sztálin még szamarkandi sírját is felnyittatta, nem törődve a hiedelemmel, hogy aki ezt megteszi, magát a háborút zúdítja magára. Geraszimov antropológus 1941. június 20. éjszakáján emelte ki a koponyát, hogy lefilmezhessék Sztálin számára. Két nappal később, hajnali fél négykor a német repülőgépek bombázni kezdték Belorussziát, és ezzel a Szovjetunió számára is megkezdődött a második világháború.
De térjünk vissza Bajezidhez és ahhoz a baljós júliusi reggelhez. A szultán tábora törökökön kívül bizonytalan hűségű szerbekből, még bizonytalanabb hűségű vegyes – többek között mongol – kisegítő csapatokból állt, velük szemben pedig ott sötétlettek Timur vasfegyelmű mongol tümenjei, lovas tízezredei. Egyedül a janicsárokra számíthatott, de Timur ellen azok se tehettek csodát. Volt azonban még valami, ami legalább ennyire közrejátszott a későbbi vereségben: a Számvevők Atyja nem szeretett zsoldot fizetni. Timur, akinek a kémjei még az éjszaka belopóztak a török táborba, és emlékeztették a segédcsapatokat a rokonságra, szigorú rendet tartott és a parancsok teljesítésében nem ismert tréfát, de nem ismert tréfát a katonái iránti kötelezettségei teljesítésében sem. Timurnál a zsold elmaradása ismeretlen fogalom volt.
Az ankarai csata rosszul kezdődött és rosszul is végződött. Bajezid mellől először a mongolok szivárogtak el, aztán a szerbek, a törököket pedig szétverték. A szultán janicsárjai feláldozásával késő éjszakáig küzdött, végül azonban fogságba esett. Akkor és ott kevés embert lehetett volna találni, aki az oszmán birodalom fennmaradására mert volna fogadni.
A szultánt, Anatólia, Kis-Ázsia, Belső-Ázsia és Rumélia (a név a Római Birodalom után a „Róma”, „Rum” szóból ered) egy része urát Timur vasketrecbe záratta. Lakomáin, melyeken a szultán feleségének, Deszpina hercegnőnek mezítelenül kellett felszolgálnia, kiengedte a ketrecből, és lába alá fektette, zsámolyként. Bajezid megpróbáltatásai 231 nap múlva, Aksehirnél értek véget: a kínai hadjáratára induló Timur gyaloghintója rácsain szétzúzatta a fejét.
A következő levél megírása és azelőtt, hogy a rendvédelmi szervek tagjait érintő újabb megszorításokról és bizalmatlansági intézkedésekről dönt, Magyarország kormányfőjének nem válna hátrányára előbbiek elolvasása.
2011. 03. 25.