"Szomorút hirdetek, rótták föl nekem sokszor:
az életet csak a halál kútjának fenekén lehet megtalálni,
a sötétben hajtatott inda kúszik a legmagasabbra,
és a legzordabb pusztán felnevelt ló fut el a legmesszebbre." (Defensor 61.)
"A veszedelemben fogant gyermekből lesz a diadalmas hős,
a bajban vetett mag hozza a leggazdagabb termést,
a fedetlen fővel küzdő harcol a legelszántabban,
akit a legjobban megnyomorítottak, kíméli magát a legkevésbé." (Defensor 82.)
"Az élet furcsa, perverz csodája, hogy a nyomorból néha – elképesztően ritkán – szépség születik" - írja valaki József Attila méltatása kapcsán. Hát mi a francból szülessen? A teljes megelégedettségből (szándékosan nem írok gazdagságot - nyomor az, amit az ember nyomornak érez, szintúgy a gazdagság is)?
Életemben egyszer voltam kérdezőbiztos, valamikor a nyolcvanas évek elején. Leírtam már, de - most már nagyjából meg tudjuk saccolni - az utóbbi hat évben körülbelül három-négyezer oldalt írtam, csak elfér bennük másodszorra. Azt kellett többek között megkérdeznem, hogy "Kit tart hátrányos helyzetűnek?". Ilyeneket mondtak: akinek nincs lakása, autója, tévéje, mosógépe. Egyetlen ember akadt, aki erre azt a választ adta, aminek értelme is volt: "az a hátrányos helyzetű, aki ANNAK ÉRZI MAGÁT".
Omnes qui secum omnia habent, alieno auxilio nullatenus indigent, írja Morienus Romanus, a Krisztus utáni hetedik században a Jeruzsálem melletti hegyekben élő remete és alkimista. Mindaz, aminek mindene megvan, semmiképp nem szorul idegen segítségre. A nyomor nem az, ha valaki rossz körülmények között él. Azzal szokták azonosítani, de nem az. A nyomor ugyanis nem testi állapot, hanem LELKIÁLLAPOT. "Nem úgy van most, mint volt régen, / nem úgy van most, mint volt régen, / nem úgy van most, mint volt régen, / nem az a nap süt az égen. / Nem az a nap, nem az a hold, / nem az a szeretőm, ki volt. S aki volt már, / s aki volt már, rég elhagyott. / Aki volt már, rég elhagyott, / szebbre vágyott, de nem kapott, / még olyat se, mint én vagyok." NYOMORRÓL AZ BESZÉL, AKI TÖBBRE VÁGYIK. Vagy aki MÁSOKAT SAJÁT MAGÁVAL AZONOSÍTVA ÚGY VÉLI, HOGY MÁSOKNAK IS UGYANAZ AZ ÉRTÉKRENDJE, MINT NEKI, ÉS ENNEK ALAPJÁN ELÉGEDETLENNEK KELL LENNIÜK.
Mindene akkor van meg az embernek, ha ÚGY ÉRZI. Akkor, ha az képviseli számára a csúcsot, amije van. De ha valakinek mindene megvan, akkor azon nem akar változtatni. SEMMI MÁSRA NINCS SZÜKSÉGE. Se tárgyra, se emberre. "Egyedül Isten elég", mondta Avilai (Nagy) Szent Teréz. Most se csapjon be senkit az "Isten" név. Mindenkinek az az Isten, akit/amit istennek tart.
Minden - élőlény, alkotás - valamiféle HIÁNYBÓL születik. Mint cselekvés, vagy pótcselekvés, mondaná egy pszichológus. A lágerről lágerre vánszorgó Radnóti versei ugyanúgy hiányból születtek, mint Faludy György recski költészete, vagy a szerelmes világirodalom. De tehetetlenségből nem juthatunk előre! Abból juthatunk csak igazán. Az egész Univerzumot ez működteti. Semmiféle változás nem volna nélküle. Se mozgás, se szaporodás, se élet, de még csak elektromos áram sem.
"Teendő nincs", írta a lapomra négy és fél hónapig tartó fogdaéletem alatt a börtönorvos, amikor bármilyen panasszal fordultam hozzá. Ha valaki tökéletesen elégedett, az NEM CSINÁL SEMMIT. A tökéletes elégedettségből más semmi nem születik. Se szépség, se csúnyaság. A szépség nem az élet furcsa, perverz csodája folytán születik a nyomorból, hanem MINDIG a nyomorból születik. Kevésbé durván fogalmazva az IGÉNYBŐL.
Na jó, de hogyan?
Hát nagyjából úgy, ahogy Andersen vagy a Grimm testvérek dolgoztak. Ha EZ a világ nem olyan, akkor csinálok egy másikat. Áthelyezem a súlypontot. Amit ITT nem találok meg, megteremtem OTT. Megteremtem az OTT-ot. És akkor jön az igazi csoda. Az egymástól teljesen elzárt szobákban élő macskák átmennek egymáshoz. Összemosódik az elszenvedett valóság és a teremtett valóság. Nem is összemosódik, inkább egymásba csúszik. Hogy melyik lesz az uralkodó...az attól függ. Az az Olvasótól függ. Ezért írom az ilyen jellegű írásokba mindig bele az Olvasó nevét. Olyannyira beleírom ezekbe, hogy még ki is karikíroztak vele. Nem baj. Ő az első. Hiszen attól a pillanattól, hogy befejezem az írást, én is olvasó vagyok.
De mennyire elmélet ez? Mennyire elméleti okoskodás? Hát csak annyira, amennyire egy ostromot eldönthetett a tábori zenekar, amennyire túl lehet élni egy verssel, történettel (Jézus is történetekben beszélt, ha tehette), vagy akár egy mondattal. Egy dallal. De igaz ez az ellenkezőjére is - ha rá igaz, arra is igaznak kell lennie. Ilyen dal volt például a Szomorú vasárnap.
Melyik valóságot akarja? Melyik valóságot teszi primerré? KINEK a valóságát? És most nézzen magába, kedves Olvasó: TÉNYLEG SZEMBE VAN DOBVA ISTENNEL? A SAJÁT istenével? Megteheti. MINDENT megtehet valamiképp. És épp ez a lényeg.
Az Ember azért ölte meg Istent, mondja Nietzsche, mert nem bírta elviselni, hogy belelát. Nem bírta elviselni Isten részvétét. Nem bírta elviselni Isten szeretetét. Akik József Attilát nem szerették, azért verték, írja a méltató, amit soha nem tett volna, ha szeretik. Ez egészen biztosan - amennyire hetvenhét év után és kívülállóként bármiben is bizonyosnak lehet lenni - így van. Az ember a verseit olvasgatva úgy érzi, folytatja, hogy EZÉRT érdemes volt pokolra menni. Most jön az a kérdés, hogy Ő is így érezte volna? Ha Ő választhatott volna, melyiket választja: a művészetet vagy a szeretetet? Erre is lenne egy tippem. És akkor MI most szegényebbek lennénk...nem folytatom, mert ez úgy idiotizmus, ahogy van. Ő nem MI vagyunk. És nem is ez az eldöntendő. Az eldöntendő az, hogy ha úgy érzi, megtalálta azt a szeretetet, amit nem talált meg, írt-e volna ilyen verseket? Ha nem marad benne egy kicsi kétely sem, egy kicsi szomorúság sem? Hogyne, bólint az Olvasó. Vagyis nem hogyne, ILYEN verseket nem írt volna, de írt volna...mondjuk BOLDOG verseket. Vagy nem írt volna semmit. Végtére is Rimbaud is abbahagyta, ahogy megcsömörlött Paul Verlaine-nel folytatott szerelmi viszonyától, ifjúkora kilátástalanságától és a párizsi Diáknegyedben vedelt abszinttól, amelyekre a költészet se volt gyógyír. Vagy ahogy felnőtt, ki hogyan fogalmaz. Elvitte az élete másfelé, ahol valószínűleg ugyanazt hajkurászta, mint költőként, és ugyanúgy nem jött rá, hogy a valóságokat nem helyettesíteni kell egymással, nem is lehet, hanem egyszerűen ugyanazt kell ilyenkor tenni velük, mint amit a tetoválómester tesz, amikor felülrajzol egy újjal egy régit. Vártam Júliára, énekelte Szörényi Levente a hőskorban, vártam, DE A KATI JÖTT.
József Attilát azért is verték, folytatódik a cikk, mert nem bírták elviselni, hogy nem szeretik. Mint a nietzschei ember. Az se bírta elviselni, hogy nem szereti Istent. Hogy miért nem szereti, azért, mert belelát, mert látja az összes ocsmányságát, vagy másért, azért, azért, mert Isten viszont ennek ellenére (!) szereti őt, mindegy. A leggonoszabb dolgokat az ember éppen azzal tudja műveli, aki szereti, vagy szeretni akarja. Minél inkább szereti, vagy szeretni akarja, annál gonoszabbakat. Aki szeret, nem bánt, mondta egy régi barátnőm. Ó, dehogynem. Az bánt csak igazán. És az ebben a különös, hogy minél tovább bánt, annál közelebb kerül a másik szeretete vagy szeretetvágya az agapéhoz, ő pedig annál távolabb tőle. Minél több nem-szeretet van mögötte, annál inkább átlényegül maga is azzá. Hiszen mi mással is egyenlíthetné ki? Kevesen képesek megállítani a fék nélkül rohanó gyorsvonatot.
Így kerülhet az ember teljesen szembe Istennel. Bocsánat, a nietzschei ember a nietzschei Istennel. Ebből a szempontból ez valóban eleve...elrendeltetett.
"Az európai kultúra természetesnek tartja, hogy a nagy művészet szenvedésből születik." Itt akkor összecsomagolhatjuk írószerszámainkat. Ez a cikk utolsó bekezdésének első mondata. Agyon is csapja az élet furcsa, perverz és igen ritkán termékeny csodáját. Hogy ez arról szólna, hogy "a teljesítmény nagyobb érték, mint az emberi élet"? Nem, drága Olvasó. Ez arról szól, hogy TEREMTENI nagyobb érték, mint elszenvedni. Hogy aztán e teremtett világgal mihez kezdünk, nos, ez az igazán fogós, ravasz kérdés.
2015. 04. 11.