A „hikszosz” hat latin szó kezdőbetűjének fonetikus átirata. Ez a hat latin szó a „habena”, „kormányzás”, „imperium”, „uralom”, „coniunctio”, „egyesítés”, „spes”, „remény”, „obsisto”, szembeszállás”, „sepelio”, „véget vetés”. Fordított sorrendnek tűnik de nem az. Ma ahhoz, hogy eredménnyel meg lehessen kísérelni körülményeink megváltoztatását, először kormányra kell kerülni, majd a rendelkezésre álló erőforrásokat kihasználva, amennyire csak lehetséges, uralni kell azt a környezetet, amelyre mandátumunk szól, el kell érni, hogy ez a közös cél felülírja a pártállást, világnézeti és személyes ellentéteket, abban a reményben /a „hit” szót szándékosan kerültem, pedig ez lenne a pontos kifejezés/, hogy egy olyan működőképes modellt sikerül prezentálni, amely előbb-utóbb elegendő követőre talál ahhoz, hogy együttesen fel lehessen venni a harcot azokkal az erőkkel, amelyeknek az ember a legtöbb mai nyomorúságát köszönheti. Ha a társadalom szervezése, hasonlóan a „felvilágosodás” óta divatos, minden másra is kiterjedő emberi gondolkodáshoz, alulról történik, akkor ennek a megfordított gondolkodásnak a visszafordítását szintén alulról kell elkezdeni.
Egy lefelé nivelláló, egyenlősítő folyamatnak vagyunk részesei, amelyben a prioritások megfordulnak: a szellem helyébe a test lép, a minőség helyébe a mennyiség, a felhasználó helyébe a fogyasztó. Egységnyi élelmiszeripari alapanyagból mind több egység élelmiszernek nevezett massza készül, ha egy mozifilm kicsit is sikeres, sorozatot gyártanak belőle, a filmsorozatok bölcsője, a televízió pedig már a másod-harmadvonalbeli színészekkel eljátszatott, akár évekig vetített folytatásos giccsek után a szó minden értelmében közönségesség alapján kiválogatott, civil szereplős, éjjel-nappal követhető, az emberi természet legalsó határát megközelíteni igyekvően - nevükkel ellentétben - megkomponált úgynevezett valóságműsoroknál tart.
Nem véletlenül használtam az előző mondat végén az „úgynevezett” szót. Úgynevezett valóság vesz körül minket, valóság helyett valóság-képek, az, amit a valóságról láttatni akarnak. Ha már ez a láttatás sem lehetséges, marad az a módszer, aminek a kommunisták nagymesterei voltak: maradnak a nevek. „Magyarország független, demokratikus jogállam”, szól a 2011-ben megszavazandó Alkotmány egyik koncepciótervezete: ebben a Magyarország társadalmi rendjét alaptörvényben meghatározó kijelentésben az egyre képletesebbé váló „Magyarország” szón kívül annyi igazságtartalom van, mint az 1949. évi XX. törvény, vagyis az 1949. évi Alkotmány első három paragrafusában /Magyarország: népköztársaság. A Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama. A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé. A város és falu dolgozói választott és a népnek felelős küldöttek útján gyakorolják hatalmukat. A Magyar Népköztársaság állama védi a magyar dolgozó nép szabadságát és hatalmát, az ország függetlenségét, harcol az ember kizsákmányolásának minden formája ellen, szervezi a társadalom erőit a szocialista építésre. A Magyar Népköztársaságban megvalósul a munkásság és a dolgozó parasztság szoros szövetsége a munkásosztály vezetésével./.
A valóság-képekből álló valóságot más kifejezéssel virtuális valóságnak is lehet nevezni. A virtuális valóságban mindaz lehetséges, ami a valóságban nem, baj csak akkor van, ha a kettő egyszer összeér.
Társadalmi vonatkozásban ez a gondolkodás oda vezetett, hogy – nem a nép, hanem a népre hivatkozó – olyan emberek kezdték gyakorolni a hatalmat, akik általában erre nem voltak alkalmasak, mert kiválasztásuk legfőbb szempontja nem az alkalmasság, hanem a lojalitás volt. Ahogy a háborúk anyagcsaták egymásutánjává, a „választások” üzletcsoportok vetélkedésévé változtak, ahol a „demokrácia” ezeknek az üzletcsoportoknak az egyenlő versenyfeltételeit jelenti, a „képviselő” pedig ezek képviseletét, semmi egyebet. A „választópolgár” itt is fogyasztóvá változott, aki a hozzá eljutott kínálatból – nem választhat, hanem – válogathat. A konkrétan egyeseket vagy az egész listát érintő elutasítás, amely egy valóságos választás alapvető követelménye volna, még lehetőségként sem kerül szóba.
Mi azt mondjuk, hogy minden baj, megosztottság társadalmi gyökere az az áldemokrácia, amit demokráciának neveznek, és ennek édesgyermeke, a politikai hatalmat gyakorló politikai párt. Abból a jogalkotói felfogásból kiindulva, hogy egy párt tartalmilag attól lesz párt, hogy a hatalom megszerzésére szerveződik, a HMP, vagyis Helyreállítás Magyarországi Pártja egy paradoxont képvisel: a hatalom megszerzésére, vagy befolyásolására azért van szüksége, hogy elérje a politikai pártoknak a hatalomból való kiszorítását és politikai érdekképviseletekké redukálását.
A HMP a HIKSZOSZ mozgalom /első, magyarországi/ megjelenése. Ahogyan egy percig sem gondoljuk, hogy Magyarország egy fekete lyukban lebeg, függetlenül szűkebb és tágabb nemzetközi környezetétől, azt sem gondoljuk, hogy a politikai rendszer megváltoztatásával az első lépésen kívül megtettünk mindent, ami tőlünk telhető. Egy elszigetelt rendszer egymagában csak ideig-óráig maradhat életben, ahhoz, hogy élhető világot teremtsünk, a világot kell élhetővé tenni.
Valahol a Naplóban kissé fellengzősen és hatásvadásznak tűnő módon azt írtam, hogy megpróbáljuk Magyarországot a világ közepévé tenni. Pedig ha – elsősorban - közvetlen hatalomgyakorlással, vagy akár a hatalom befolyásolásával egy példának elfogadott magyar modellt sikerül itt és a közeljövőben létrehoznunk, az bizony valami ilyesmit jelent.
