„Változik az magától" - ti. a társadalom -, írta nekem nemrég egy levélváltás alkalmával egy kormánypárti képviselő.
Ha valaki, akkor én aztán nem vagyok optimista e tekintetben. Soha nem is voltam, ld. Napló, és az összes többit, itt a portálon. Most idő hiányában nem fogom nagyon részletezni, de kicsit azért mégis.
Először egy önkritika. Az, amit a társadalmi viharokról egy előző levélben írtam, vagyis hogy a vihar nem „magától” jön, hanem sok pici bármi idézi elő, ugyan igaz, mert tényleg sok pici bármi idézi elő, de hatásvadász, tehát nem kellett volna leírnom. Azt az érzetet kelti, amit pedig nem akartam kelteni, hogy a nép alakítja önnön sorsát, és csak össze kell fogni, aztán juhé! határ a csillagos ég.
Viszont a többit vállalom. Az a gond (Sorge, mondaná Heidegger), hogy az a képzet sem igaz, hogy csinálhatunk mi bármit, megfeszülhetünk, a szél úgyis azt tesz, amit akar, akkor fúj, amikor neki jólesik, mi csak hozzá fújdogálhatunk, aztán a végén gondolhatjuk, amit a kisegér, amikor az elefánttal átment a hídon (hallod, hogy dübörgünk? hogy dübörgünk?), meg az sem, hogy mi fingjuk, ha már szélnél tartunk, a passzátszelet. Vagyis mi fingjuk, de...csak azt finghatjuk, ami már készen van, vagyis, Matula bácsi szavaival ami ki akar gyünni.
Más szóval, a szelet (vihart) MI TESTESÍTJÜK MEG, de csak akkor, ha megengedtetik nekünk. Más szóval, ha aktuális.
A társadalom nem fejlődik, hanem már régóta vegetáló-hanyatló-vegetáló-hanyatló periódusokat produkál. Tulajdonképpen amióta létezik. Nincs olyan antik szerző, aki ne háborogna az erkölcsök hanyatlásán, Indiától Rómáig, Görögországtól Palesztináig.
Nincs olyan szerző, aki elégedett volna saját korával, és ne azt mondaná, hogy azelőtt jobb volt. Kivéve a felvilágosodást követő időt, de erről most inkább ne beszéljünk.
Az evolúciót "fejlődésnek" nevezni is félrevezető. Még a mai biológusok is regressziót értenek alatta, vagyis hanyatlást. Mégpedig visszafordíthatatlan hanyatlást, ahol a hibák halmozódása végül a faj kipusztulásához vezet. Törvényszerűen, végzetesen és általánosan. Evolúció pedig az a folyamat, ami ezt ideig-óráig ki akarja védeni. Mindig kitalál valami újat, de kínjában, szögény, hogy visszatérjek Matula bácsihoz. És az ember se kivétel ez alól.
Vagyis az emberiségnek is volt kezdete, tehát lesz vége is. Valószínűleg pont az üt vissza majd, amelyben kitűnik az állatvilágból, vagyis önnön értelme. Amit megmaradt állati ösztönei kielégítésére használ fel. Ha zoroasztrista volnék, azt mondanám, hogy Ahura Mazda, a Jó, vagyis az emberi szellem áll szemben Ahrimánnal, a Rosszal, az emberi ösztönvilággal. A régiek képekben és megszemélyesítésekkel beszéltek, ugye.
Tehát azt gondolom, a vég elkerülhetetlen, és csak az a kérdés, mikor következik be. Nem kell félni, nem húzzuk olyan sokáig, mint a dinoszauruszok. Ők nem találták fel sem az atombombát, sem a génkezelést, sem a mesterséges mikrobákat. Viszont nem mindegy, mi jön - ha jön egyáltalán - utána, és mi van addig.
Azok a korszakok, amik eddig lefutottak, Napóleontól Lenin-Sztálinig és Hitlerig, lehet, hogy amúgy is lefutottak volna, de egyáltalán nem biztos, hogy ilyen formában. És lehet, hogy egy csomó felesleges dolog létrejötte, amilyennek a mai magyar rendszer is látszik, nem szükségszerű.
Tehát mi, akik megtestesítjük a történelmet - akik, Iványi Gyuri barátom szavaival élve a történelem szolgái vagyunk -, saját szabad akaratunkból elviselhetővé és kevésbé elviselhetővé tehetjük a magunk és utódaink életét, anélkül, hogy azokkal az erőkkel, amelyekkel nem vehetjük fel a versenyt, összeütközésbe kerülnénk.
Ezért gondolom, és mondom-mondjuk, hogy nem új rendszert kell kitalálni, hanem a réges-régi szabályok ismeretében egy azoknak nem ellentmondó, mégis élhető világot kell újrateremteni. Nem reprodukálni, és nem restaurálni, hanem újrateremteni.
Más lehetőség nincs.Ez - összhangban levelezőtársam véleményével, függetlenül attól, hogy erre-gondolt-e, vagy egyáltalán gondolt-e bármire - nélkülünk is meg fog történni, de távolról se mindegy, mennyi szenvedés árán, és mennyire torz alakban jön világra. És ha majd lefut, és megint kezdetét veszi egy rémtörténet, milyen emlékek maradnak utána. Hogy segít-e megőrizni valamit abból a múltból, amiben még akad megőrizni való. És segít-e felépíteni egy élhető jövőt, ha megadatik az a lehetőség, hogy még egyszer újrakezdjük. Nem mi, persze, de a nem is túl távoli leszármazottaink.
Nem Orbán a gond, nem is ezek a bohócok, akik most hatalmon vannak. Sokkal nagyobb gond van: ezért gondolom Magyarországot "csak" kapunak. Ide születtem, hiába.
2012. július 16.