Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

Harcolunk egy rozsdatemető fölött. Saját rozsdatemetőnk fölött. Saját korhadásunkból táplálkozunk, saját vérünket isszuk, saját húsunkat esszük. Akár szabadítók is lehetnénk. Semmi más nem kellene hozzá, csak annyi kereszt, ahányan vagyunk. Akkor legalább magunkat meg tudnánk szabadítani. Ha a vak véletlen úgy hozza, később írnak rólunk is egy evangéliumot. Ami attól fogva a mi evangéliumunk. Nem másoké: a miénk. A mi megkonstruált és felturbózott történetünk. Másoknak örömhír. Nem mi vagyunk az örömhír, hanem a mi evangéliumunk. Amiről mi magunk már semmit nem fogunk tudni. Örülni neki legkevésbé. Pedig talán a világ minden bölcsességét a szánkba adják majd benne.

Semmi dolgunk az egésszel. Mindössze meg kell halnunk. Előtte meg harcolnunk egymással. Nőkért, országért, eszmékért. Répákért az orrunk előtt. Egyedül az eszme biztos, az viszont nem valóság. Hogyan is lehetne, amikor eszme?

Ha akarjuk, meghalhatunk úgy is, hogy nem halunk meg. Pár napja azt gondoltam, ez minden további nélkül lehetséges. Pedig kutya nehéz. Az kell hozzá, hogy remény nélkül maradjunk. Nem épp az ellenkezője? - gondolja most a nyájas Olvasó. De nem ám. Ameddig van remény, addig van szenvedés is. Ha a remény elfogy, elfogy vele a szenvedés. Onnantól már felfelé visz az út. Bele egy másik csapdába. Vagy -
Vagy csak úgy, előre az ismeretlenbe.

Visszatérek, határozom el magam. Vissza, de már a harcért harcolva. Nem valami másért. Mint azok az indiánok, akik úgy indultak csatába, hogy onnét nem térnek vissza élve. Még a fejdíszük is más volt, mint a társaiknak, hogy az ellenség jól meg tudja őket különböztetni.
A harcért harcolva. Hogy feloldódjak benne. Nincs más tétje, mint önmagam. Önmagam szellemi valósága. Persze ez egy materialistának vajmi keveset mond. Talán annyit, hogy az utóbbi három hónap csetepatéiban meghibbantam. Kár a fáradtságért: én már hibbantan születtem.
Nincs tehát olyanfajta tétje, mint eddig volt. Eddig vigyázni kellett a szavakra, a gesztusokra, mindenre és mindenkire, távoli ismerősöktől a kalitkában tollászkodó papagájig. Ezután nem fog kelleni. Ugyanazt a háborút nem lehet kétszer elveszteni. Marad a tantrikus megoldás: az elképzelhető összes mocsok magamhoz vételével tisztábbá válni, mint valaha voltam. Félre ne értsen az Olvasó: nem fizikailag vagy erkölcsileg tisztábbá, hanem szellemileg. Ha úgy tetszik, magasabb szellemi nívóra kerülni általa. De most még meg kell előtte tennem pár apróságot. Belefetrengeni, a szó szoros értelmében belefetrengeni azokba a dolgokba, amiket eddig magyaráztam. Nem úriemberhez méltó. Nem lovagias. "Ó, dombi", idézi Mircea Eliade a tantra indiai művelőit, "ó, mosónő", ez persze csak kód, nem mosónőről van szó, hanem épp az ellenkezőjéről, "milyen mocskos vagy! Fülig mocskos vagy!". És aztán szétbaszták a mosónőket, a szó legdurvább és legtriviálisabb értelmében, minden lukukon, amit csak találtak rajtuk. Részegen, mint a disznók, és utána... felemelkedtek oda, ahová tisztaságra törekedve sohasem jutottak volna föl. Berúgtak, de józanabbak lettek a végére, mintha sohasem ittak volna.

Vége a köntörfalazásnak. Vége a mentegetőzésnek. Vége annak, hogy legalább a tisztaság látszatát meg akarjam őrizni. Vége a szégyenlésnek. A visszeres lábak éppúgy nem érdekelnek, mint a fekete szőrszálak, műtéti hegek, izzadtságszag, cserepes száj, horkolás a vállamon. Nem érdekel, hogy mire kér, mit akar megszabni. Nem érdekel semmi és senki, bizonyos értelemben még ő sem. Eddig kicsit érdekelt. Eddig szégyelltem, hogy kifordultam önmagamból. Mostantól erény lesz.
Innám a nyáladat, mondta nemrég. Inni fogja. Inni fog még sok egyebet, a szó nem fizikai értelmében is. Én pedig viselni, ami ezzel jár. A megvetést és kiközösítést. Még az ő megvetését is. Miközben minél közelebb akarva kerülni, minél távolabb kerülök tőle, annál távolabb kerülök a haláltól is. A halál és ő egyek. A halál és az ő birtoklásának a reménye egyek. Nincs szükség reményre. Elég maga a harc.

Ha a reménnyel meghalunk mi is, életben maradunk. És ha életben maradunk, és harcolunk, már nem fog rajtunk fegyver. Kétszer nem lehet meghalni. Ugyanazon a csatatéren különösen nem.

Nem kell tépelődéssel agyalni. Hogy mi lett volna, mi van és mi lesz. Nem kell kérdéseket feltenni, és nem kell válaszokra várni. Lehet, de nem kell. Mindent lehet eztán. Egyedül veszteni nem lehet, mert az már megtörtént.

Ó, dombi, súgja majd a fülembe szép szavak helyett az ágyban.

2014. 05. 13.
 

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1