(az öngyilkosság)
"...Isten, ki oly gyakoron szólítja vala lelkemet, mondván, Quare morieris? MIÉRT HALNÁL MEG? s oly gyakoron fogadja vala lelkemnek: Vivit Dominus, azaz, valamiképpen él az Úr, azonképpen éltetlek tégedet, és SE EL NEM VESZEM, SE KEZEDBE NEM ADOM A TE ÉLTED, hanem örök életre halsz, és örök halálra élsz..."
John Donne. Styron ebből az írásából kölcsönözte regénycímét: Házam lángra gyullad. Én is idéztem már. "Házam lángra gyullad tüzes kütegeitől..." John Donne, akit az úgynevezett metafizikus költők közé sorolnak, a tizenhatodik-tizenhetedik században élt, Angliában. Londonban született, ott is halt meg, és egyáltalán nem az öngyilkosokra gondolt, amikor fenti sorokat papírra vetette. Én azonban most igen.
Három markáns okból lehet öngyilkos valaki. Van több is, és vannak átfedések, majd érintőlegesen kitérünk ezekre is, de ez a három a lényeges. 1. kötelességből, 2. tehetetlenségből, 3. céltudatosan. Az elsőre példa mindenekelőtt az ókor és Japán, beleértve a közelmúltat is (Japán a harmadikra is példa). A második a ma általános. A harmadik az önmegvalósítás egyik lehetősége. A heroikus út. Az egykori észak- és dél-amerikai indiánok, az ostromlott Berlinben a németek oldalán harcoló tibeti lámák, a japán - tévesen - kamikázék (helyesen sinpú tokubecu kógeki tai - sinpú tokkótaj -, "isteni szél különleges támadó egység" tagjai), az egykori szovjet és mai muszlim önrobbantók útja. A spártai (helyesen lakedaimóni, Spárta - Lakedaimón mondabeli király feleségéről, Szpartéról kapta a nevét - Lakedaimón vezető polisza volt, de egy "spártai" soha nem nevezte volna el magát egy nőről) hopliták útjának egyik lehetséges változata.
Szókratész, és Néró császár nevelője, Seneca, hogy csak két ismert személyiséget említsek. Egy görög (athéni, vagyis attikai), egy római. Bürökpohár és az erek felvágása. "Szókratész a halált gyógyulásnak tekintette", írja a Wikipédia. Nem testi értelemben vett gyógyulásnak, hanem FELÉBREDÉSNEK tekintette. A halál tudatos túlélésének. Minden esetleges levetkőzésének. E tekintetben az ő öngyilkossága a harmadik csoportba is tartozik. Ezért mondta utolsó szavaival azt, hogy "áldozzatok kakast Aszklépiosznak" (Aszklépiosz, eltorzítva Eszkuláp, a gyógyítás isten-királya, utódai a magukat tőle származtató orvos-papok voltak). A kakas az ÉBERSÉG szimbóluma. "Mikor ágynak adom a testemet, / deszka közé zárhatom éltemet...a KAKASSZÓ hozhatja végemet", mondja az erdélyi népdal. Kakas szólalt meg Péternek, kakas van a református templomok tetején. Szamuráj akkor követett el öngyilkosságot, ha nem tudta a kötelességét teljesíteni (ekkor a szeppuku kötelessége lépett az elmulasztott kötelesség helyébe), illetve, ha a daimjója, ura megparancsolta (a daimjónak semmivel nem kellett indokolni a parancsait). Kötelességből lőtte magát főbe Erwin Rommel német tábornagy is.
A második csoportot - ez az írás elsősorban miatta született meg, ez lesz a leghosszabb - most átugorjuk. A céltudatos öngyilkosságban az öngyilkosság eszköz. Sokszor nem közvetlenül hajtják végre, hanem közvetve. Például olyan csatába mennek, amit nem élhetnek túl, mint I. Leónidasz lakedaimóni (spártai) király Krisztus előtt 480-ban. Vagy amit nem akarnak túlélni. Az észak-amerikai indiánok közül, akik ezt az utat választották, külsőleg (például a hajukba tűzött megfelelő tollal) is felhívták erre az ellenség figyelmét. Bizonyos értelemben a beavatás is öngyilkosság. Valaki önkéntesen meghal, majd mint másvalaki önkéntesen megszületik. Felébred. Meggyógyul. Ebből a szempontból Krisztus kereszthalála is öngyilkosság volt. Ha úgy tetszik, Isten önbeavatása. A keresztség is az volna, ha az volna.
Hogy az öngyilkosság miként lehet eszköz, hogyan, mire, azt pragmatikus elmének meg nem magyarázom. Az a vicc benne, hogy tulajdonképpen ugyanabból indul ki, mint a tehetetlenségből elkövetett öngyilkosság. Si fallor, sum. Augustinus, katolikusoknak Szent Ágoston. Csalatkozom, tehát vagyok. Csakhogy ameddig ez egy logikus következtetés, addig az egy kudarc. Ameddig ez egy felismerés következménye, addig az egy tévképzethez való ragaszkodásé. Ezt a tévedést Stephen King, akit meglehetősen nagy méltánytalanság volna egyszerű horrorregény-szerzőként besorolni, így írja le a Rémület a sivatagban című regényében:
"- Isten - mondta -, segítségre van szükségem. Be vagyok zárva egy szobába, amelyik tele van többnyire mérges csúszómászókkal, és halálra rémültem. Ha ott vagy, méltányolom, bármit is teszel értem. Á... Áment akart mondani, de elharapta, mielőtt befejezte volna, a szeme nagyra tágult. Tisztán hallotta, hogy egy hang szólal meg a fejében, és abban is biztos volt, hogy nem az ő hangja. Mintha valaki arra várt volna, nem is nagyon türelmesen, hogy Mary szólítsa meg. NINCS ITT SEMMI, AMI BÁNTHATNA TÉGED, mondta a hang." Ezt is idéztem már, de nem baj.
-------------------------
A thermopülai csata előtt három évvel, egy téli délelőtt Buddha egy Csunda nevű aranyműves házában, vendéglátója által kucsmagombának vélt ételt fogyasztott. A növény, amiből az ételt főzték, nem kucsmagomba volt: Buddha mindent, amit meghagyott, elásatott Csundával. Még elindult unokaöccsével Kuszinára felé, de csak egy virágzó szálafa-erdőig jutott. Itt lefeküdt a földre, és Ánandát, az unokaöcsöt vízért küldte. A Buddhára ugyanúgy nem alkalmazható a "halott" kifejezés, mint az "élő": Kuszinára mellett, a hűvösödő délutánon a Tathágata, az Ugyanúgy Járó, Gautama Sziddhártha szákja herceg távozott az élők sorából. Buddha nem távozott sehova. Ott sem volt. Vagy most is ott van. Ott. Sehol. Egy illúzióval kevesebb. Az összes illúzióval kevesebb, mondhatta volna ott, az erdőben. Akarom. Nem akarom. Nem nem akarom. Mindegy. A fia születésekor Buddha azt mondta, hogy "egy újabb kötelék, de ez sem fog engem ideláncolni". Nem pont így, de hasonlóan. Az apósa meg is haragudott érte, ami tettlegességig fajult: ezért nevezik Szuppabuddhának, Buddhaverőnek. A kucsmagomba kifejezetten kapóra jött. Bár, ha az nem, jött volna más. Máskor. Ha a feladat elvégeztetett, mindegy. A tudás, ügyesség, életrevalóság, segítség csak arra jók, hogy időt nyerjünk hozzá. Önmagában minden...hiábavalóság. Hiábavalóság, ismerte fel a Prédikátor is, nagyjából ugyanannyival előbb az időben, mint amennyivel Buddha megelőzte Krisztust.
Si fallor, sum. A tehetetlenségből elkövetett öngyilkosság csak részben indul ki ebből. "Tulajdonképpen", írtam az első részben. Tulajdonképpen az eleje ugyanaz. A "csalatkozom". De a vége más. Csalatkozom, tehát (mostantól) NEM vagyok, mondja a tehetetlenségből öngyilkosságot elkövetni akaró. A "tehetetlen" gyűjtőfogalom. Magába foglalja azt is, aki nem lát kiutat, vagyis aki egyszerűen csak menekül, és azt is, aki ezzel akar valamit elérni, de - mivel önmaga képtelen rá - másokon keresztül. A nemlét felvetésével olyan létet, ami a kedvére van. Nem gondolja komolyan. Hisztériázik. Tessék nekem megtenni. Persze ez sem ilyen egyszerű. Fegyverrel is megvédjük a békét, szólt egy szlogen a szocializmus idejében. Hát azt meg hogyan? Úgy, mint azt, hogy megöljük magunkat azért, hogy éljünk. Nem hogy túléljünk, hanem hogy a szó legtriviálisabb értelmében éljünk. Nem gondolja komolyan, írtam fentebb. Nem csak nem gondolja komolyan, hanem tíz körömmel kapaszkodik az életbe. Abba az életbe, amit élni szeretne. Bassza meg, miért nem működik úgy a világ, ahogy én akarom? Akarom. Akarom. Nem "szeretném", hanem "akarom". Nem a felnőtt akaratával, hanem az elkényeztetett gyerek akaratával. Csinálja meg más. És ha nem működik úgy, akkor nem is kell. Ha ez az ember valóban öngyilkos lesz, az vagy véletlen, vagy rossz pillanat. Mind amikor valaki faképnél hagyja a kinézett lányt, ha nem fekszik le vele azonnal. Tombolás. Az utolsó juss, amivel szabadon rendelkezem. Pusztuljon az egész. AZT még megbánhatja. EZT már nem. De ez el se jut a tudatáig. Semmi mást nem akar akkor, mint a tehetetlenségét kompenzálni. Bosszút állni legalább. Azon, akinek az egész köszönhető. Van benne valami rejtett felismerés. Nem saját magán. Lehet, hogy felszínesen ezt gondolja, de nem saját magán. Saját személyiségén. A legfontosabb munkaeszközén. Amit nem tanult meg használni. Odavágom a kártyát az asztal közepére. Feldöntöm a sakktáblát. Mintha játék volna. Később revánsot veszek, vagy csinálok valami mást. Csak ebben az esetben ez egy tévedés. Még a vallás se irgalmaz, itt minálunk legalábbis.
Nem TUD gondolkodni? Vagy egyszerűen ilyen? Az érzékenység. Azokat a pszichikus betegeket, akiket keddenként tanítok, nevezik a szociális munkások "vékonybőrűeknek". Sérülékenyebb a kültakarójuk, ezúttal a szó szimbolikus értelmében. Felszínesen így van. Talán. Én azonban inkább úgy gondolom, hogy ugyanolyan vastag vagy vékony, mint a többieké, csak az érzékenységük fokozottabb. Nagyobb erővel hat rájuk a külvilág. Ezért van, amit nehezebben kompenzálnak. Vagy egyáltalán nem tudnak kompenzálni.
A külvilág adott. Az előbb említett embereknek az ÉRZÉKENYSÉGE fokozott. De előfordulhat, hogy e tekintetben "normálisnak" tekinthető emberekre olyan hatástömeg zúdul, amely meghaladja a teherbíró képességüket. Olyan erő. Olyan helyzetbe kerülnek, amelyet nem tudnak megoldani. "Én elmegyek, szólt a kisgyerek, neked elmondom, másnak senkinek. Majd addig megyek, míg lesz egy kis sziget, ahol boldog leszek." Ősrégi Omega, a hetvenes évekből. A slágerek mindent tudnak, írtam rég. Ez is. Ha giccs, ha nem. Giccs. De akkor is. "Én elmegyek, itt az emberek, ahogy néznek rám, érzem, hidegek. Hát addig megyek, míg lesz egy kis sziget, majd írok neked. Nem szóltam, neki nem mondtam, nincsenek szigetek. Csak azt mondtam: fiú, ég veled, várom a leveled."
A racionalitás itt nem játszik. Hiszen úgyis meghalunk, mondhatnák, és akkor miért ne játsszuk végig. De túl nagy a teher. Túl nagynak látszik. Elfogja őket valami édes rémület, és szaladni akarnak, szaladni, egyre könnyebben és gyorsabban... ez már Updike, a Nyúlcipő utolsó mondata, fejből - kölcsönadtam és ottragadt -, módosítva és némileg lerövidítve. És szaladnak, ó igen: szaladnak. Annyi csak a különbség, hogy ez a rémület nem édes.
Vannak helyzetek, amikor az a segítség, ha nincs segítség. Nem tetszett sokaknak. Pedig vannak. Magamról tudom. Én pontosan harmincnégy és fél éve nem ittam alkoholt. Semmit. Azelőtt se voltam alkoholista, csak nem tudtam abbahagyni. Kellett hozzá valami indok, és ez a huszonnégy és feledik születésnapom volt. Meg egy népdal: "Ébredj, kondás, elaludtál, elment a nyáj, ittmaradtál. Adszi szűröm, adszi baltám, hadd menjek a falkám után." Amikor még ittam, és - nekem nincs "gyilkos" és "kevésbé gyilkos", csak "gyilkos" van és "nem gyilkos" - nem keveset, pár hónapig együtt éltem egy közgazdász lánnyal. Aki aztán annak rendje s módja szerint otthagyott. Ha még az ő szerelme sem tudott megváltoztatni, mondta, akkor semmi. Nem mondtam el neki, hogy arra lehetett a legnagyobbakat inni. Nagyon jó érzés, ha az embert szeretik. Kellett azonban még valami ahhoz, hogy abbahagyjam. Az út vége. Egy olyan szakadék, aminek a semmi van az alján. Nem ennek a tudata, hanem ennek a tapasztalata.
De más nem ilyen, veti közbe az Olvasó. Akkor mi történik? Megmentik. Elküldik a detoxba. Elvonóra. "Jöjjön ki Nagyfára, egy elvonókúrára", énekelték a "Jöjjön ki Óbudára, egy jó túrós csuszára" dallamára az erről szóló hajdani Balázs Béla stúdiós kisfilmben a renitens ápoltak. Újra megmentik. Aztán behal. Vagy "csak úgy" meghal.
Ettől ugyan nem fog meggyógyulni, pontosabban absztinenssé válni. Azt csak belső belátásból lehet. Sőt, abból sem. Átélésből. Átérzésből. Átlényegülésből.
Van, amikor használ a segítség. Nem gyógyít meg, nem oldja meg az alapproblémát, csak használ. Időt ad. Miért nem oldja meg az alapproblémát? Van mondjuk valaki, aki túl sok hitelt vett fel. Nem bírja fizetni. Haladékot kap. Kifizetik helyette. Befogadják, ameddig talpraáll. De ez önmagában kevés. Nem te gyógyítasz meg, mondtam a tíz éves érettségi találkozónkon egy orvos osztálytársamnak, hanem én gyógyulok meg. Vagy nem. Vagy tudok élni az általad nyújtott gyógymóddal, vagy nem. ÉN. Nem te. Magammal kapcsolatban mindig én vagyok a hangsúlyos. Van, akinek ennyi elég. Akinek kevés kell, hogy okuljon. De van, akinek sok. Őt ott kell hagyni a hídon. Hiába mentenék meg. Nem elég neki. Több kell. Neki el kell jutni a határig. És ha leugrik? Ugyanaz van, mint ha nem ugrik le. Az örökkévalóság felől visszanézve pontosan ugyanakkor lép ki e világból, mint úgy. Ha ezt az embert "megmentik", akkor nem segítenek neki. Akkor azt érik el, hogy megint meg fogja próbálni. Hiszen most sem történt semmi. Hogy hisztériából vagy "komolyan" próbálja meg, ez esetben lényegtelen. A segítséggel megfosztják a tapasztalattól. Az ELÉGSÉGES tapasztalattól. Ami személyenként különböző.
Ez a vízválasztó. Az "elégséges". Emberismerő vagy pszichológus legyen a talpán, aki ki tudja kockázni.
Ha a lányom állna ott, válaszolom most annak, aki megkérdezte, persze, hogy megmenteném. A többit is, mert nem venném a lelkemre, hogy rosszul ítélem meg a helyzetet. Áttolnám felelősséget másokra, akik "értenek" hozzá.
Ez azonban nem változtat az előbbieken.
Szép az a Turul ember nélkül is, főleg esti kivilágításban és ideológiáktól mentesen.
2015. 01. 07.